A procedúra első ránézésre egyszerűnek tűnik: minden ország nevez egy, a nemzeti filmipara által gyártott alkotást (Magyarország legutóbb a Post Mortemet nevezte, amely megjósolható módon már a szűkített listára sem került fel), az Amerikai Filmakadémia tagsága pedig kiválasztja a legjobbnak ítélt ötöt, majd ezek közül a végső győztest. A különböző filmes szakmákat céhbe tömörítő Akadémiába az utóbbi években Amerikán kívülről is számos tagot beválasztották, többek között Nemes Jeles László, Enyedi Ildikó és Deák Kristóf is szavazhat. Az egyre diverzebbé váló tagság akár komoly meglepetéseket is okozhat a díjátadón.
Ida
A kategória szelekciós folyamatát ugyanakkor sok kritika éri. Ha el is fogadjuk, hogy az adott filmipar nagyságától függetlenül minden nemzet csak egy filmet nevezhet, felmerül a kérdés, hogy az adott ország döntéshozói valóban a legjobb, vagy inkább a politikai érdekeiket legjobban szolgáló alkotást delegálják-e. Erre találhatunk példákat, de ellenpéldákat is. Az ellenzéki hangokat elnyomó orosz propagandagépezet működését látva például meglepő rendszerhibának tűnik, hogy 2015-ben Oroszország Andrej Zvjagincev államilag támogatott, ám a putyini urambátyám rendszert erősen kritizáló Leviatánját nevezte (amely be is került a legjobb ötbe, de alulmaradt a lengyel Idával szemben).
A másik fő kritika jórészt a “túl fehér” Akadémiát, és az európai filmipar irányában tanúsított állítólagos favoritizmusát érinti. Az utóbbi években ez inkább már csak sztereotípia, 2021 előtt zsinórban négy évig nem-európai alkotások nyerték a díjat, idén pedig egy obskúrus bhutáni műt válogattak be olyan európai fesztiválkedvencek helyett, mint például a finn Compartment No. 6 vagy a cannes-i Arany Pálmát bezsebelő Titán. Ez sokakat arra sarkallt, hogy az esztétikai szempontokat felülíró túlzott PC-séggel vádolják az Akadémiát. Bár valljuk be, valószínűbb, hogy a francia film távolmaradásának hátterében a prüdéria áll.
Titán
Az idei mezőny a legerősebb 2018 óta, akkor a Roma, a Kafernaum, a Hidegháború, a Mű szerző nélkül és a Bolti tolvajok versengett a díjért. Ezt jól mutatja, hogy a már említett finn és francia film mellett a cannes-i nagydíjat elnyerő A hős is lemaradt az ötös listáról. A felkerült filmek között pedig nincs egyértelmű favorit, sőt, kevésbé egyértelműt is nehéz megnevezni.
Mindenhol idegen
Lesz-e nemzeti címvédés először a kategória történetében? Tavaly ugyanis Thomas Vinterberg tragikomédiája, a Még egy kört mindenkinek nyerte a díjat, Dánia pedig idén is ott szerepel az ötös listán. Az északi ország jó ideje sikeresen versenyez ebben a kategóriában. Korábbi nevezéseik közül 2016-ban az aknátlanításra fogott német hadifoglyokról szóló A homok alatt, 2015-ben az afganisztánban szolgálatot teljesítő katonák morális dilemmáit feszegető Egy háború, 2013-ban pedig egy pedofíliával meggyanúsított férfi hányattatásait feldolgozó Vinterberg-rendezés, A vadászat jutott el az utolsó ötig, mielőtt a Mads Mikkelsen vezette tanári kar alkohol tüzelte küzdelme az ingerszegénység ellen végre meggyőzte a szavazókat, hogy Dániának ítéljék a díjat.
Az ország idei nevezettje, a Menekülés szívfacsaró animációs film: egy afgán fiú, Amin emigrációjának, homoszexualitásának, felnövésének története. Traumái a film jelenében is idegenné teszik új hazájában, képtelen elköteleződni élettársa és a nyugati boldogság-modell iránt.
Ennek egyik oka, hogy egyszerű önvédelemből sosem nézett szembe múltjának bizonyos részeivel. Az embercsempész, aki több, borzalmakkal teli kísérlet után sikeresen kijuttatja a rendszerváltás után nyomorgó, korrupt Oroszországból, lelkére köti, hogy ragaszkodjon fiktív háttértörténetéhez, miszerint az egész családját lemészárolták Afganisztánban, és ő az egyedüli túlélő. Évekkel később is retteg tőle, hogy a valóság felfedése kitoloncolását eredményezheti.
Az igazságra csak akkor derül fény, mikor gimnáziumi barátja dokumentumfilmet kezd forgatni Aminról, és ezt a filmet láthatjuk. A szándékosan akadozó, archív felvételekkel tűzdelt animáció egyaránt kiválóan kelti életre a múltidézés nosztalgikus képeit és a paranoia álomszerű iszonyatát.
A film nemzetközi sikerszériát tudhat magáénak: a Sundance fesztiválon a zsűri nagydíjátt nyerte el; Európai Filmdíjat kapott a legjobb animációs film és a legjobb dokumentumfilm kategóriában; illetve a legjobb nemzetközi film Oscar-jelölésén kívül a legjobb egész estés animációs film és a legjobb dokumentumfilm díjáért is versenyben van. Az Oscar történetében először esett meg, hogy egy filmet erre a három díjra jelöltek.
Piros Saabbal hagyják maguk mögött a gyászukat
A dán győzelem ugyanakkor korántsem lefutott. Sokak szerint a díj elsőszámú várományosa Japán nevezettje, a Murakami Haruki-novella alapján készült Vezess helyettem, amit május 17-én érkezik a magyar mozikba. A kislányát, majd feleségét tragikusan elvesztett színházi színész-rendező, Yūsuke egy többnyelvű produkciót próbál összehozni Csehov Ványa bácsijából. A hirosimai fesztivál, ahol rendez, külön sofőrt jelöl ki számára.
Kettejük között idővel meghitt kapcsolat alakul, és közösen, egymásra támaszkodva kísérlik meg a múlttal való szembenézést és a továbblépést. A film számos történetszál komplex szövedéke: Yūsuke feleségének álmaiból táplálkozó forgatókönyv-ötletei összemosódnak a próba jeleneteiből kibontakozó multinacionális Ványa bácsi-adaptációval és a kocsiban elhangzó személyes vallomásokkal. Mindeközben Hamagucsi Rjúszuke filmje mégis képes egy jellegzetesen japán történet maradni.
A Vezess helyettem is díjakkal megrakodva érkezik az Akadémia gálájára: Cannes-ban például hármat nyert, köztük a legjobb forgatókönyvért járót. Az Oscaron négy kategóriában van versenyben, a legjobb nemzetközi film, a legjobb film, a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb rendező díjára van esélye. Ezen felül mindössze a hatodik film valaha, amit mindhárom nagy amerikai filmkritikus szövetség az év legjobbjának választott.
Fiatal felnőttek élni próbálnak
Titkos esélyesnek, fekete lónak kiáltották ki Joachim Trier új filmjét, A világ legrosszabb emberét, miután a korábban csak norvég nézők számára ismert Renate Reinsve megnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat Cannes-ban. A siker kulcsa itt elsősorban a karakterek hozzáférhetősége: könnyű azonosulni a klímaszorongás, a gyerekvállalás és az önmegvalósítás elvárásainak hármas kereszttüzében útjukat kereső kora harmincasokkal, akiknek egyéni küszködésea nyugati világ egzisztenciális válságának manifesztációjává válik.
A világ legrosszabb embere nem érdemtelenül vált a hipster filmelemző youtuberek kedvencévé világszerte, kevés ennyire aktuális film van, pontosabban kevés aktuális film ennyire hatásos. Teljes természetességgel, pátosz nélkül váltogat a cselekmény tragikus és komikus elemei között, így egyszerre marad életszagú és válik univerzálissá. Trier filmje történelmet írhat, hiszen norvég alkotás 2012 óta nem jutott az öt döntős közé (akkor a Kon-Tiki volt a nevezett), és még sosem nyerte el a legjobb nemzetközi filmnek járó díjat.
Az isteni Diego mentette meg az életét
Magam részéről Paolo Sorrentino önéletrajzi filmje, a Netflixen debütált Isten keze a kedvencem a mezőnyből. A sztárrendező rendkívüli karrierutat járt be A nagy szépség ugyanebben a kategóriában aratott 2013-as győzelme óta, ami egyben Olaszország utolsó Oscarja és döntős szereplése is volt. A 2015-ös Fiatalság és a 2018-as Silvio és a többiek mellett megrendezte az HBO-nak a tabudöntögető Fiatal pápa sorozatot Jude Law-val, majd annak folytatását John Malkovich-csal.
A szent és profán konstans ütköztetéséről ismert rendező ezúttal valami teljesen mással jelentkezik, ami ugyanakkor szintén magán viseli jellegzetes stílusjegyeit. Az Isten keze Sorrentino legszemélyesebb, a cselekményt tekintve legkoherensebb filmje, főszerepben Timothée Chalamet olasz doppelgangerével, Filippo Scottival (a filmben a kis Sorrentino neve Fabio Schisa), míg a rendező apját A nagy szépség kozmopolita hedonizmusát megtestesítő Jep Gambardellaként megismert, Berlusconiként viszontlátott Toni Servillo alakítja.
A történet tele van olyan kis epizódokkal, melyek megmagyaráznak motívumokat és jeleneteket Sorrentino korábbi filmjeiből. Ilyen maga Maradona, „az isteni Diego”, akire a film címe is utal („az Isten keze” Maradona egyik góljának neve, amit az 1986-os világbajnokságon szabálytalanul, a kezével szerzett Anglia ellen), és akit már a Fiatalságban is felfedezhettünk a szanatóriumban tengődő elhízott és kiégett sztárfocista alakjában.
A valóságban Maradona 1984-ben igazolt Barcelonából Nápolyba, 1986-ban pedig első bajnoki címéig vezette a délolasz csapatot. Ez a sporttörténetileg jelentős esemény húzódik a filmben Schisának nevezett család magánéleti drámájának hátterében: szülei elhívják Fabiót, hogy töltse velük az estét frissen elkészült nyaralójukban, de a Napoli aznap épp otthon játszik, és a fiú úgy dönt, látnia kell Maradonát élőben. Ezért aztán – Maradona vagy Isten jóvoltából (Nápolyban ez tulajdonképpen egyre megy) – nincs otthon, mikor szülei meghalnak egy gázszivárgás következtében. Ez a tragédia vet véget az addig helyenként hihetetlenül vicces családi drámának, és kezdetét veszi egy teljesen más hangulatú film, egyfajta 20. századi olasz bildungsroman, az ön- és mentorkereséstől a szükségszerű elutazásig, ez esetben Rómába, ahol Fabietto valós énjéből világhírű rendező lett.
Frissítő ebben a vallomásos szerepben látni Sorrentinot, kicsit Karinthy Frigyes A cirkusz című novellájára emlékeztet, ahol a névtelen narrátor egy életen keresztül parádézik a közönség előtt, csak hogy végül eljátszhassa a hegedűmelódiát, amit még a kezdet kezdetén komponált. Az Isten keze sem lóg ki a sorból, és számtalan nemzetközi díjat söpört be, többek között a zsűri különdíját a Velencei Filmfesztiválon.
Beavatástörténet a Himalájából
A végére hagytuk az idei meglepetést, a Lunana: A Yak in the Classroom című alkotást, aminek köszönhetően Bhután története során először szerepel az Oscar-jelöltek között, bár ez kevésbé meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy a mindössze hétszázezer lakosú himalájai ország 21 éven át nem nevezett filmet (legutóbb 1999-ben az Isteni játék című alkotást). Most viszont megtették egymás után kétszer is, és miután az Akadémia tavaly bürokratikus okokra hivatkozva diszkvalifikálta a mezőnyből a Lunanát, idén többfavoritot kiütvebejutött a legjob öt közé. Ez azért is impresszív eredmény, mert készítője, Pawo Choyning Dorji elsőfilmes rendező.
A főszereplő Ugyen tanárszakos zenészaspiráns, aki a világ egyik legelszigeteltebb környékén találhatób faluban kap katedrát – pontosabban egy jaktrágya fűtötte csűrt, ahol a falra szénnel írva magyarázhat a pásztorok összecsődűlt gyerekeinek. Természetesen elsőre nem repes az örömtől új kinevezése hallatán, és nem derül fel sem az odavezető fáradtságos úton, sem amikor szembesül a falu fejletlenségével.
Idővel azonban maradásra bírja a falusiak iránta mutatott feltétlen tisztelete és őszintesége, a gyerekek tanulásvágya és a hegyoldalon éneklő love interest. A cselekmény egyszerre használja fel a „vissza-a gyökerekhez” és a felnőtté válás toposzát, miközben a gyönyörűen fényképezett himalájai táj önmagában is elég ahhoz, hogy elnézegessük a filmet két óráig.
Március 13-án, a 75. BAFTA-gálán a Vezess helyettemet választották meg a legjobb nem angol nyelvű filmnek, ezzel még közelebb került az Oscar-győzelemhez, de nem jelentene komoly meglepetést akár a norvég, akár a dán siker sem. Sorrentinónak valószínűleg ezúttal meg kell elégednie a jelöléssel. A Lunana bejutása már önmagában is csodaszámba ment, így Bhután képviselői az esélytelenek nyugalmával várhatják a díjátadó napját.
A 94. Oscar-gálát magyar idő szerint március 28-án tartják meg.
