„A Toni Erdmann című film nem vállal kevesebbet, mint hogy az élet értelméről beszéljen. Teszi mindezt úgy két és fél órás játékideje alatt, hogy közben egy percig nem unalmas, nem közhelyes alkotás. Elkerülném, hogy részletesen elmeséljem a film sztoriját, de annyit elárulok, hogy a történet két főszereplője egy harmincas, szingli üzletasszony, és annak idősödő apja.
Hogy a nő azért van egyedül, mert a karrierje érdekli igazán, vagy épp azért koncentrál gőzerővel a munkájára, mert egyedül van, nem derül ki. Mindenesetre ezt a helyzetet foggal-körömmel igyekszik fenntartani.
Apja egy elfuserált nyugdíjas zongoratanár, aki kutyája halála után lánya „megmentését” veszi a fejébe. Megpróbálja lányát kizökkenteni ebből a teljesen bezáródott létezésből, amihez elég rendhagyó eszközei vannak: műfogsor és fingópárna. Furcsa játszma indul kettőjük között, kínos csöndekkel, még kínosabb beszélgetésekkel, zavarba ejtő, már-már abszurd szituációkkal, ahol a két kommunikációképtelen ember lassacskán közeledni kezd egymáshoz.
A film bergmani mélységekben kutakodik, viszont semmiképp sem bergmani komorsággal, helyette nagyon mulatságosan teszi azt! Noha annyira szívszorító, hogy párszor sírva fakadtam a vetítés közben, de a nevetéstől még többször folytak a könnyeim. Mozi után arra gondoltam, hogy nézőként micsoda ajándék látni ezt a filmet, színészként pedig ilyen szerepeket, ennyire esendő, hús-vér figurákat játszani, mint a két főszereplő.”
(Címlap: Szamosi Zsófia / Varga Imre fotója)
