Rögös út vezetett odáig, hogy rendszeresen elkészülhessen a filmhíradó. A hetente jelentkező adások szinte a semmiből születtek meg, az egyre gyarapodó moziközönség kíváncsiságának kielégítésére. Mivel azonban az állami vezetés alatt álló cég már az induláskor jelentős anyagi gondokkal küzdött, csak rendkívül lassan és nehezen tudott megindulni a munka. Szűkében voltak a filmanyagnak, a kamerának és az operatőröknek is. Aki tehette, valahol Nyugat-Európában dolgozott, hiszen az egykor diadalmas napokat látott magyar filmipar ekkor már a végóráit élte.
A lassú, de folyamatos hanyatlás az első világháborút lezáró trianoni döntéssel kezdődött, melynek során az ország területeivel együtt filmszínházainak is elvesztette kétharmadát, így a magyar filmpiac hirtelen a töredékére zsugorodott. 1920-tól kezdve évről-évre rohamosan csökkent a játékfilmes produkciók száma, s míg 1918-ban még több mint 100 magyar filmet mutattak be, 1924-re ez a szám már csak 6 volt. A mozik és a közönség műsoréhsége azonban még mindig csillapíthatatlan volt, így a hiányt a külföldről beömlő műsorral pótolták.
Ilyen viszonyok közé született 1924. februárjában a Magyar Híradó, amelyre eleinte szinte alig tudtak forrást biztosítani. Az első híradószámok mindössze egy példányban jelentek meg, ugyanazt a kópiát vetítették az egész országban. Csak nagysokára sikerült a példányszámon emelni, így nem csoda, hogy az első híradószámokból csak nagyon kevés maradt fenn. A nyersanyaggal való takarékosság tökéletes profizmust követelt meg az operatőröktől, akik a kamerába való nyersfilmet készpénz ellenében tudták csak beszerezni az AGFA magyarországi képviselőjétől, aki akkor éppen Lajta Andor volt, a későbbi filmtörténész, Filmarchívumunk egyik alapítója. Akkor még csak néhány munkatársa volt a Filmirodának, de aki odakerült, azt hamar beszippantotta az érdekes és mozgalmas munka.
Ekkor került oda kifutófiúnak Horváth József, aki a következő évben már kamera mögé állhatott, később pedig a Don-kanyarból küldte haza riportjait. Így verbuválódott össze a csapat, akik minden nap állvánnyal, kamerával követték a politika, kultúra és sportélet eseményeit. A leforgatott anyagot az V. kerületi Sörház utca egyik szuterén helyiségében hívták elő saját tervezésű fából készült hívókádjaikban, sőt, a negatívokról történő másolást is maguk végezték. A belvárosból azonban rövid időn belül költözniük kellett, mert a kiáradt Duna elöntötte az utcaszint alá telepített laboratóriumot. A munka azonban nem állhatott meg a költözés napjaiban sem, így Megyer Tibor operatőr egy Damjanich utcai mosókonyhában hívta-szárította a híradó szalagjait, amíg az új labort munkába nem állították.
Igazi hőskor volt ez, Mándy Iván és Minarik Ede kora, amelynek fennmaradt filmfelvételei újra életre kelnek most száz év elteltével. Az egyre gyarapodó online adatbázisok segítségével most az is kiderül, hogy a százéves filmriportok napra pontosan mikor és hol készültek. Az izgalmas történelmi kirakós eredményeképp most egymás mellé kerülnek a néma képsorok és a sajtóban megjelent híradások az ünnepi beszédekkel, a képen látható szereplők neveivel együtt, és olyan mellékesnek tűnő, ám ma már feltétlenül érdekes részletek is kiderülnek, amelyekről nem tesznek említést a képközti feliratok.
A nagyfelbontásban szkennelt összeállításban tehát látható és hallható most mindaz, ami 100 évvel ezelőtt fontosnak számított. Megelevenedik Bethlen István miniszterelnök és Pietro Mascagni alakja, láthatjuk az akkori Budapest néhány érdekes részletét, ellátogatunk a Csepel szigetre, ott lehetünk a Gubacsi híd felavatásán és az 1924 decemberében rendezett focimeccseken, ahol igazi Vallayk, Turner Pipik és Minarik Edék vigyorognak a kamerába.
