Tudtam, persze hogy tudtam, lefutott a szalag, ennyi volt, nincs tovább és kész, mégis meglepetésként ért. Csütörtök délután elsétáltam a mozi előtt, szokás szerint átpislogtam az út túloldalára, szemrevételezni a plakátokat, vajh’ mit vetítenek, akad-e mutatvány, amely valamely oknál fogva megtekintésre érdemes. Tíz-tizenkét éve, hogy szokásban van ez a procedúra, mindig így ment, erről az eljárásról soha le nem mondtam, nem akadt oly ínséges idő, hogy felfüggesztettem volna a Tisza partján lévő mozi látogatását. De ezúttal sem műsorplakát, sem filmplakát nem akadt az üveglapok mögött, csupán néhány ánégyes lap szorongott ott, szánalmat keltő, nyomorúságos közlemények, az utolsó nap programja, búcsúzzunk együtt jóemberek, mert ügyünk végleg elbukott. Csupa hasonló, kriptaszagú siralom. Késő este kocsival hajtottunk el előtte, lelassítottunk egy szempillantás erejéig, szemügyre venni a végső stációt: az ajtó még nyitva állt, bent még égett a villany, pár ember lézengett, fotóztak, gondolom, vagy éppen a lábcédulát töltötték ki.

Legutoljára a Cinema Paradisót játszották. Kívántam ugyan a film látását, mégsem mentem, pusztán azon okból, amiért a temetéseket is kerülöm: akad elég híve a halottkultusznak ebben az országban, nem kívánom dagasztani a halmazt, elvi megfontolásból. Előző héten már elbúcsúztunk, illetve búcsúzott a fene, nem gyászolni tértünk be, hanem filmeket nézni - sajnos, Woody Allen Hollywood Endingje és Brian De Palma Femme Fatale című mozija egyaránt csalódást okozott (utóbbi ugyancsak keserű volt).

Hogy mennyit élt a Tisza mozi, pontosan nem tudom. Talán negyven évet (édesanyám nem éppen tényszerű, ám kifejező kommentárja így hangzott: „mióta az eszemet tudom, ott volt”).
Menthető lett volna, de hát ki nem szarja le az ilyesféle pitiáner ügyeket: istenem, megfeküdt a város leginkább szerethető mozija, kipurcant a kiskoszos, nem bírta az új idők szélsebes iramát, na ’szt akkor mi van? Talán nem kellett volna ily terhet felvállalni, árral szemben úszni, tisztességes filmeket vetíteni, minőségre törekedni, ilyesféle öngyilkos stratégiát folytatni, akkor elkerülhető lett volna az exitus.

Menthető lett volna, ha az önkormányzat kiáll a belváros utolsó régimódi filmszínháza mellett, és lök némi lóvét. Nem tették. Értem én, hogy a Tisza mozi immáron kevés ember szórakozásává vált, akad alap az ilyesféle érvelésre épp elég, magam is a kompetitív piac pártján állok, de azért halkan megjegyezném: az elmúlt évek során kicsiny -és egyre inkább zsugorodó- településünkön annyi kulturális tevékenységként szélhámoskodó ízléstelenségre, kártékony marhaságra, vagy éppen konkrét köcsögségre sikerült közpénzeket keríteni, ezekbe súlyos adóforintokat betolni, hogy talán erre is akadt volna forrás.
De, mondom még egyszer, ki nem szarja le, hogy még inkább elsivatagosodik Szolnok egyébként sem éppen oázisszerű kulturális élete, akinek ez nem tetszik, húzzon a francba, urizáljon máshol, túlzó igényeit ne itt kívánja érvényesíteni. Immáron elhalt a belváros mindkét mozija, üresen konganak az épületek. Maradt a pláza, ahol még a könyvesboltban is le kell betűzni Stanley Kubrick nevét, és alig elvétve tűznek műsorra olyan filmet, amely nem okoz nyolc napon túl gyógyuló sérülést, illetve a helyi földrajzi viszonyokhoz mérten minimum félrepozícionált Tallin mozi, ez utóbbi pedig, ki tudja, meddig húzza még (no nem mintha a plázamozi olyan jól csilingelne bevételek tekintetében, sőt…).

Hát akkor, köszönjük szépen, ennek a mozinak is annyi: ide se jövök többet. Sem én, sem mások. Szevasztok filmklubok, szevasztok fesztiválok, szevasztok tematikus vetítések, szevasztok közönségtalálkozók, szevasz Tisza mozi. Újfent győzött a sivatag.
A mihamarabbi feltámadásban bízva maradok tisztelettel,

G.Z.