Úgy látszik, a mester is tisztában van azzal, hogy kihalófélben lévő fajhoz tartozik - az utolsó nagynevű hollywoodi rendezők közé, akiket még joggal nevezhetünk szerzői filmesnek. Kevés olyan privilegizált alkotó maradt, aki még úgy játszadozhat egy nagy költségvetéssel, hogy közben kompromisszummentesen átviheti elképzeléseit a vászonra. Ahogy már a címből is sejthető, a Volt egyszer egy...Hollywood az amerikai filmipar régmúlt napjait idézi fel, pont azt az időszakot, amit a Tarantino egész pályáját is lehetővé tévő felfogás váltott le. De persze ahhoz, hogy valami új képződjön, valami réginek el kell pusztulnia.

1969-ben kemény paradigmaváltás zajlik az USA-ban. A posta már szorgosan kézbesíti a kisorsolt vietnami behívókat, Nixon leteszi az elnöki esküt, és egy bizonyos Charles Manson is megtelepszik vidám kompániájával egy LA-közeli ranchen. Egyszóval lőttek a 60-as évek hippi idealizmusának. Hollywoodban is új szelek fújnak, leáldozóban van az aranykorból hátramaradt stúdiórendszernek, az olyan régi vágású műfaj, mint a western, pedig egyre inkább kiszorul a vászonról.

 (fotó: Intercom)

A cowboy szerepbe belekövesedett sztároknak hirtelen szembe kell nézniük azzal, hogy a tévéképernyőre száműztetnek, ahol aztán alkalmi gonosztevőként veri el rajtuk a port Batman és a Zöld Lódarázs, vagy más hasonszőrű sorozathős - közben pedig szép lassan az ismeretlenség homályába süllyednek. Ebben a cipőben jár a letűnő korszakot képviselő Rick Dalton. Az egykori westernhős ugyan még megcsíp egy-egy vendégszereplést vagy cigarettareklámot, de fényűző Beverly Hills-i életmódjának fenntartásához ez egyre kevesebbnek bizonyul.

 Miközben Tarantino híres arról, hogy előszeretettel népesíti be filmjeinek szereplőgárdáját a pályájuk csúcsát jócskán meghaladott, vagy esetleg csak a réteg népszerűségig vivő színészekkel, éles kontraszt, hogy a levitézlett Dalton szerepét a permanensen élvonalbeli Leonardo DiCaprióra osztotta. Leo viszont valósággal lubickol a kamerák előtt, ahogy Dalton az eljelentéktelenedés rémképével és az alkoholizmussal birkózik, lenyűgöző, milyen könnyedén képes rokonszenvessé tenni ezt az egoista, sztárallűrjeiből fikarcnyit sem engedő figurát, akiben valahol mélyen még ott pislákol régi tehetsége.

Vele minden szempontból (kivéve persze megbecsültségben) teljesen egyenértékű karakter legjobb barátja, állandó kaszkadőre, aki bizalmasaként és sofőrjeként is funkcionál. Brad Pitt halál laza és megnyerő a hawaii inges, übermacho Cliff Boothként. A veterán kaszkadőr általában maga a megtestesült hidegvér és megbízhatóság, provokáció esetén viszont hajlamos a hirtelen erőszakra, egy gyanús múltbéli eset miatt pedig elé rossz híre van a szakmában. Még anélkül is elhinnénk neki, hogy ő a legkúlabb arc az egész Nyugati parton, ha nem tudná elkenni Bruce Lee száját. Rick és Cliff kettőse adja a film velejét, barátságuk látszólag kikezdhetetlen, a két férfi a saját módján segíti egymást.

(fotó: Intercom)

Dalton fikcionális filmográfiája is megelevenedik, Tarantino valószínűleg nagyon jól szórakozott miközben egybegyúrta több valódi színész életútjából, és az sem lehet véletlen, hogy pont egy komikusan túlzó vérengzésbe forduló háborús film és egy western részletei peregnek - a Volt egyszer egy...Hollywood ebben a tekintetben a Becstelen Brigantyk- Django elszabadul - Aljas nyolcas szerzői korszak lezárását is sugallja.

Rick tőszomszédságában egy valós házaspár, Polanskiék laknak. Ezzel pedig felsejlik a filmet ihlető valódi tragédia is, ami felé ráérősen, de céltudatosan halad a cselekmény. Nagyrészt viszont csak azért követjük néha őket, hogy lássuk, a Rosemary gyermeké-vel éppen berobbant lengyel filmes és a fiatal amerikai színésznő Hollywood nagypályásai közé tartoznak, miközben Rick csak álmodozhat arról, mi lett volna, ha ő kapja Steve McQueen ikonikus szerepét A nagy szökésben.

Sharon Tate Dean Martin-filmekben komédiázik és férjével a Playboy-mansionban buliznak, felfelé ívelő karrierje szöges ellentétben áll Rick leszálló ágban lévő pályájával. Margot Robbie valósággal ragyog a vásznon a pár jelenetben, ami jut neki, de Tate alakja éppencsak egy kicsivel kap több figyelmet, mint a szinte egyáltalán meg sem szólaló férje. A cselekmény első sorban Rick és Cliff körül forog, akiknek hosszas, de szórakoztató jelenetek jutnak, forgatásról-forgatásra követjük őket, amelyek során egyre jobban körvonalazódik Rick elkeseredett kapaszkodása karrierjének utolsó szalmaszálaiba és Cliff rossz hírének okáról is tudomást szerzünk.

(fotó: Intercom)

A film evidenciának veszi, hogy a néző tisztában van a színésznő tragikus sorsával, tudja ki az a Charlie Manson, és azt is, hogy mit műveltek “családjának” tagjai az utasítására azon a bizonyos augusztusi éjszakán. Ennek megfelelően Manson csak egy röpke pillanatra tűnik fel, pedig érdekes lett volna látni főgonoszként, hiszen az egykor zenei karrierről álmodozó, karizmatikus, de szélsőségesen elmebeteg, rasszista és manipulatív szektavezér elszállt figurája már önmagában is olyan volt, mintha Tarantino elvetemült fantáziájából pattant volna ki. Manson sötét hatása, a virágnemzedéket megrontó erőként viszont végig ott terjeng a filmben, főképp az eltévelyedett fiatal lányokból és suttyó hippikből álló bandájának formájában.

Van abban valami hátborzongató, ahogy beszivárognak a cselekménybe, pedig elsőre teljesen ártatlannak tűnnek, Cliff folyamatosan stoppoló hippi lányokba ütközik. Aztán amikor jóhiszeműen haza is furikázza egyiküket az egykori filmes ranchre, a feszültségszint hirtelen az egekig ugrik fel. A keménykötésű exkatona lényegében csak egy csapat narkós tinivel kerül szembe, akikről sejti, hogy rosszban sántikálnak – az viszont már Tarantino rendezői tehetségét dicséri, hogy nézőként pattanásig feszülnek tőle az idegeink. Nem kétséges, hogy bármelyik Manson-lányból egycsapásra kitörhet a vérszomjas pszcihopata. Közülük is kiemelkedően visszataszító a Squeaky nevű, aki Manson távollétében dirigál a többieknek. Ki gondolta volna, hogy az egykori gyereksztár Dakota Fanning ennyire fenyegető tud lenni?

(fotó: Intercom)

Azt felsorolni is hosszú lenne, hány ismerős arcot láthatunk viszont mellékalakok és valódi hírességek szerepében, de Al Pacinotól Michael Madsenig terjed a duplafenekű cameók listája. Hangulatteremtésben is páratlan munkát végez a film, az 1969-be visszavarázsolt, napfényes, korhű autóktól és reklámoktól hemzsegő, napfényes Los Angeles fantasztikusan fényképezett, még az is merő élvezet, amikor hosszú perceken keresztül csak a szereplők tarkóját bámulhatjuk, ahogy keresztül vezetnek a városon. Nem is Tarantinóról beszélnénk, ha közben nem a korszak legdögösebb zenéi ömlenének a vezetéstől eltiltott Rick drága autójának és Cliff leharcolt verdájának rádiójából.

A Volt egyszer egy...Hollywood kétségtelenül egy újabb nagy tiszteletadás a mozgóképes hommage-októl hemzsegő életműben, az viszont megkülönbözteti a korábbiaktól (értsd: a Kill Bill óta készített műveitől), és talán föléjük is emeli, hogy ezúttal nem egy konkrét műfaj, hanem egy egész korszak előtt borul le a rendezője. Talán éppen ez eredményezte, hogy a feketeöves filmrajongóból rendezőlegendává avanzsált Tarantino szentimentálisabb oldala tárulkozik itt fel, amely az elmaradhatatlan rendezői kézjegyeket (játszadozás a kronológiával, rongyosra idézhető dialógusok, erőszakorgia) a szokásosnál kicsit nagyobb önuralommal alkalmazza. Attól persze nem kell tartani, hogy elmaradna a vágybeteljesítés.

Tarantino egyszerre siratja el és ünnepli az álomgyárat, a film épp ott ér végét, ahol Új Hollywood elkezdődik, a korszak, amelynek kései zászlóvivőjeként saját életműve is szolgál. Az pedig a mai milliárddolláros franchise-ok uralta amerikai filmgyártás tükrében egy kicsit valóban tündérmesének hat, hogy ebben a formában létre jöhetett egy ilyen hollywoodi történet.