Threshold: Alan Smithe után szabadon

avagy hogyan születhetnének magyar zsánerfilmek?

Szavazz!

A cím csupán egy nem túl eredeti poén kíván lenni, utalva a sohasem létezett Alan Smithe rendezőre, akinek neve akkor szerepel az amerikai filmek főcímében, ha a rendező maga sem meri felvállalni alkotását. Az alcím már jobb, és felveti a kérdést, hogy miért nem törődött senki a rendszerváltás után azzal, hogy a magyar film megteremtse a maga Rambóját, Terminátorát vagy éppen Batmanjét, dacára a feketén terjesztett külföldi műfaji filmek hatalmas sikerének, és a megállíthatatlan amerikai filminváziónak?

Holott az egyik lehetséges sikerreceptet egy általános iskolás médiaszakkör tagjai is kívülről fújják: Végy két közkedvelt színészt, egy bombázó csajt meggyőző testi adottságokkal, valami közröhej sztorit, amelyen nem kell gondolkozni, elég ha veszik a poénokat, jelentsd ki, hogy ez az év filmje, áraszd el a médiumokat álinterjúkkal, köríts a reklámhoz CD-t, televíziós műsort, nyereményjátékot, fitness-kazettát, egy betétdalt videoklippel, tedd "jelenséggé" a filmet, dőlj hátra, és élvezd a kassza csörgését. Ettől még a film nem biztos, hogy jó, de hogy megnézik, az garantált.

Az iménti eszmefuttatás alapján ki ne ismert volna rá A miniszter félrelép, és a Kalózok körüli hajcihőre, vagy helyenként a Valami Amerika körítésére? A bomba csajt leszámítva (bocs, Natália) a "Csinibaba" reklámhadjáratára? Mondhatjuk még az Üvegtigris példáját is, ámde valamiért itt mintha a jó bor és a cégér esete is fennforogna, legalábbis e sorok írójának szerény véleménye szerint... A magyar vígjáték tehát továbbra is működik, de mi a helyzet a többi tipikusan amerikai műfajjal?

Hazai akciófilm (hivatalos gyártó által) mindeddig egy született, és ez az "Európa expressz". "Remek paródia", írták egyes kritikusok, és az alkotók pironkodva merték csak bevallani, hogy "...de hát mi komolyan gondoltuk, kérem szépen..." Aki látta, tudja, hogy miért nem jött be, és ez intő jel volt arra nézve, hogy bizony nehéz felvenni a versenyt a bevált amerikai akcióhősökkel. A megoldás talán a francia minta lehet, amely megőrizve a műfaj minden vonását szatirikussá teszi azt, gondoljunk itt például a "Taxi" sikerére, vagy Luc Besson elképesztő fintorú "Leon a profi"-jára a hétköznapjaiban ingét vasalgató, gyári munkás kinézetű bérgyilkosával. Európában nehéz magát komolyan vetetni egy Bruce Willis-szerű helyi akcióhősnek, se gyökerei, se képregényeken felnőtt közönsége nincs hozzá, mint az óceánon túl.

Krimi, thriller ügyben sem rózsásabb a helyzet, magyar filmben működik ugyan a "vajon ki tette" effektus, izgulni is tudunk, ámde a gyomorgörcs nyomban röhögőgörcsben oldódik a nézőben, amint elhangzik a negatív, vagy akár a pozitív főhős neve a filmben, teszem azt "Kovács Géza a sorozatgyilkos", vagy "Horváth Béla, akinek nincs ellenfele". Másrészt nem szívesen, és nem kuncogás nélkül szemléljük, amint hősünk a Hősök terén lopakodik zsákmányra lesen például. A megoldás? Talán kézenfekvő, a névtelenség, és beazonosíthatatlanság. Utóbbi a látványtervezőnek, előbbi a forgatókönyvírónak okozhat gondot, úgy megírni a sztorit, hogy vagy egyáltalán ne használjon neveket, vagy pedig csúfneveket adjon szereplőinek.

Magyar thrillerek, bár "művésziek" voltak is, működtek már emígyen, lásd Janisch Attila "Árnyék a havon", vagy "Hosszú alkony" c. filmjeit. Kár, hogy alkotójuk nem tömegcikknek szánta őket, és nem tépázhatták meg a mozikat. A közelmúlt néhány jobb amerikai thrillere a példa rá viszont, hogy kevés szereplővel, minimális helyszín és látványigénnyel (vagyis hazai, szegényesebb körülmények között is akár) készülhetnek körömrágóan izgalmas mozik, mint például John Dahl Kéjutazás, vagy David Fincher Pánikszoba c. alkotása. Talán a "Simon mágus" költségvetéséből tellett volna vagy három ilyesmire...

A magyar horror tekintetében alapos összefoglaló olvasható a www.silenthorror.ini.hu site-on, ahol látható, hogy misztikusabb filmek készültek ugyan a némafilmkorszakban, és pár thriller is kikerült később a kísérletezőbb rendezők keze alól, mint például Tímár Péter: Mielőtt befejezi röptét a denevér, ám valamiért az igazi gyilkolászós filmeket a rendszerváltás után, és a független mezőnyben kell keresnünk. Megemlítendő Dyga Zsombor munkássága, aki 2000-ben Gyilkosok c. thrillerével kavart nem kis vihart a Magyar Filmszemlén, nem hagyható ki a dunaújvárosi Cruel World Team Független Filmtársulat tevékenysége, akik Legyen világosság, vagy Kárhozat c. filmjeikkel a horror, Hasfalmetszők c. mozijukkal a horror-paródia műfajába kirándultak, illetve ide tartozik a 2002-es Szemlén feltűnt békésszentandrási Lóránt Demeter BOP c. thrillere is. Mindezen alkotók bevallottan amerikai mintára készítették el filmjeiket, ám ez a tény pár fanyalgó kritikuson kívül senkit sem zavart, legkevésbé a közönséget.

A magyar film évtizedekig sikeresen adaptált különböző népszerű olvasmányokat, voltak ezek akár klasszikusok (Jókai regények), akár ifjúsági művek (Fekete István regényei). Manapság a szokás kiveszett, holott ha megnézzük a könyveladási listákat, megfontolandó lehet, hogy az a könyv, amely százezer példányban gazdára lel, talán alkalmas forrás lehet egy közönségfilmhez. Mindehhez nem árt megjegyezni, hogy az idősebb olvasó korosztály már nem biztos, hogy a moziba is elmegy, de az ifjabbak biztosan. Itt most elég csupán két divatos szerzőt megemlíteni, az egyik a rejtői humorú akciói-komédiáiról elhíresült Vavyan Fable, a másik a krimiíró Leslie L. Lawrence, és bár regényeik elég nagy kiállításúak, azért mindkét író követett már el olyan műveket, amelyek nem igényelnek indiai helyszíneket, és felrobbanó bevásárlócsarnokokat.

Romantikus vígjáték tekintetében nem állnánk rosszul, ha nem csak a nyolcvanas évek hangulatát sikertelenül felmelegítő Szerelem utolsó vérig, vagy a szégyellnivaló Meseautó jutott volna a producerek eszébe, hanem inkább mai fiatalok nyelvét, szokásait ismerő, esetleg közülük kikerülő rendező alkotott volna ilyesmit, mert sajnos közhely, de igaz, hogy amikor idősebb rendezőink próbálják reprodukálni az ifjúság nyelvét, abból csak érdektelen, és fiataloskodó filmek születnek, kasszasikerek, kultuszfilmek bajosan. A Pizzás biztató kísérlet volt ez ügyben, leszámítva, hogy az alkotás sztorimentessége, és életidegen világa inkább riasztotta, mintsem magával ragadta a nézőt.

A jövőt tekintve megoldás lehet Sundance-szerű műhelyek létrehozása, ahol olyan tehetséges, fiatal (akár független) rendezők dolgoznának, akiket még nem kövesedtek be a magyar filmgyártás 50 fős stábhoz szokott, pazarló rendszerébe, hanem képesek gyakorlatilag egy tv-film nagyságú kollektívával is mozifilmet gyártani, ha kell futószalagon is (Hitchcock "Psycho"-ja is tévés stábbal készült). E műhelyek egyfajta tehetségkutatóként is működnének, vagyis folyamatosan keresnék az új forgatókönyvírókat, rendezőket, és más alkotók is kipróbálhatnák magukat, természetesen egy jó szemű producerek irányítása mellett, akik képesek meglátni a tehetséget.

A "beszoktatás" fázisában a műhely első célja az évenkénti minél több, és minél szórakoztatóbb film gyártása, illetve ezen alkotások minden eszközzel való népszerűsítése, bemutatása lehetne minden olyan helyen, ahol fiatalok tömegesen tűnnek fel (Pepsi-sziget, koncertek, stb.), és gyakorlatilag egyfajta "médiaturné" keretén belül hasonlóképpen propagálnák az alkotásokat, mint az új együtteseket, albumokat szokás. El kell érni, hogy az egyébként filmbarát közönség magától értetődőnek vegye, hogy ha kikerül egy új magyar film, azt érdemes megnézni, sajnos egyelőre ennek az ellenkezője tapasztalható. Ha már elértük azt, hogy a fiatalok beszélnek egy új magyar filmről, egy rendezőről, akár egy sikeres forgatókönyvíróról, és bizalmuk visszatér a magyar produkciók iránt, akkor egyenrangúvá válhat az éppenbemutatott hazai vígjáték, vagy thriller az aktuálisan futó amerikaival, és a választás aránya egyre inkább eltolódhat a magyar alkotás felé.

Mindez évekbe telhet természetesen, és több tucat olyan sikeres magyar"tucatfilmnek" kell elkészülnie évente,hogy egyáltalán észrevétesse magát a hollywoodi stúdiók szórása mellett. Ám tömegével, futószalagon, üzleti alapon egyelőre csak akkor készülhetnek magyar filmek, ha a gyártási struktúra változik, és a producerek erőszakkal csökkentik a költségeket, mert százmilliók összekuncsorgására sem idő, sem megtérülési esély nincs egyelőre. És amíg több száz amerikai film mellett húsz-huszonöt magyar film készül évente, és ebből is három a közönség kegyeiért, addig nem beszélhetünk sem üzlet-, sem közönségbarát magyar filmgyártásról.


Tetszett a cikk?! Akkor szavazz rá!