A fesztivál szervezői idén a görög filmeknek szenteltek külön figyelmet, de nem volt hiány az év korábbi részében megrendezett, híresebb fesztiválokon bemutatott remekművekből sem. A közönség többek közt olyan régóta várt filmek közül válogathatott, mint a cannes-i filmfesztivált megjárt Annette (mini-kritikánkért kattints ide), Bergman Island vagy Cow; az idegösszeomlás szélén álló Diana hercegné néhány napját bemutató Spencer (kritikánkat itt olvashatod); a Mike Mills rendezte C’mon C’mon Joaquin Phoenix főszereplésével (hamarosan külön cikkben számolunk be róla); valamint a neves dél-koreai rendező Hong Sang-soo legújabb filmjei.
Évek óta Gentben élek, ezért mindig hatalmas örömet okoznak azok a ritka pillanatok, mikor a laptopom képernyője helyett végre a Kinepolis nagy termeiben láthatok hazai filmeket. Szerencsére az idei programban is szemezgethettünk pár magyar film közül, így volt lehetőség megnézni Nagy Dénes Ezüst Medve-díjas háborús filmjét, a Természetes fényt (kritikánk itt), Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak című drámáját és Bakony Alexa megható dokumentumfilmjét, a Tobi színeit (kritikánk itt).
A legsokoldalúbb színésznő: Tilda Swinton
Az idei fesztivál leginkább megkerülhetetlen alakja kétségkívül a skót színésznő, Tilda Swinton volt, ugyanis kapásból három kiváló filmben is találkozhattunk vele: a hipnotikus hatású Memoria főhősnője mellett olyan figyelemre méltó mellékszerepekben tűnt fel, mint a kezdő filmrendező aggódó édesanyja a The Souvenir Part II-ben vagy A Francia Kiadás (kritikánk itt olvasható) haszonleső műkereskedője.
Az egyik legizgalmasabb kortárs thai rendező Apichatpong Weerasethakul, aki filmjeiben gyakran foglalkozik a múlt és a jelen egymást misztikusan keresztező kapcsolatával, illetve az alvás és álmodás rejtelmeivel. Legújabb filmje, a Memoria is hasonló témákat jár körbe: Jessica (Tilda Swinton) a brit botanikus Kolumbiába utazik, hogy meglátogassa beteg húgát, ám álmatlansága következtében egy ismeretlen eredetű zaj kezdi el kísérteni. Mivel a hang gyakorisága egyre csak növekszik, Jessica kutatni kezdi a hang eredetét, aminek következtében Bogotá városából egészen a burjánzó, kolumbiai hegyek belsejéig vándorol.
A több mint kétórás film lassan csordogáló, a botanikus nyomozását követő cselekményét arra használja a rendező, hogy kiemelje a néző tudatát a hétköznapok fogságából és egy olyan feszültséget keltsen, aminek hatására a megfigyelő a főszereplőhöz hasonló intenzitással éli meg a Tilda Swintont érő impulzusokat, ezáltal egy ritkán megtapasztalható, kollektív élményt idéz elő. A hosszú, statikus jelenetek és a narratíva lassú kibontakozása, az alváselvonással küzdő Jessica logikát vesztett idő- és térfelfogását követi. A film a csúcspontját egy – a rendező által instruált, de a színészek által improvizált – meditatív jelenetben éri el: folyamatosan csobog a víz, csicseregnek a madarak, a kamera szinte észrevétlenül közelít Tilda Swintonra és Juan Pablo Urregora, akik között vibráló energiák szabadulnak fel a filmvásznon.
Tilda Swinton a Memoria című filmben
Weerasethakul poétikus szépséggel jeleníti meg az egyéni és kollektív emlékezet határán húzódó halvány vonalat, ám ehhez elvárja a néző türelmét és elkötelezettségét. A Memoria a dráma és a sci-fi stílusjegyeit kísérletező módon vegyíti, miközben esztétikus, földöntúli nyugalmat árasztó képi világával (melyet Sayombhu Mukdeeprom operatőrnek köszönhetünk) és hangeffektjeivel elérte nálam, hogy meditatív állapotba ringasson el. Egy hasznos tipp: még véletlenül se egy egész napos műszak után üljetek be a filmre, ugyanis akkor garantáltan előbb fogjátok látni a szemhéjatok belső részét, mint a film végét!
Mikor láthatjuk itthon? A Memoria élvezetéhez elengedhetetlen a mozi. Az amerikai forgalmazó például kitalálta, hogy a december 26-i premierrel kezdődően városról városra viszik a filmet, és mindenhol egy héten át vetítik. Nem terveznek sem Blu-ray, sem online megjelenést, ami akár azt is jelentheti, hogy az idők végezetéig, vagy legalábbis nagyon sokáig csak mozikban lesz elérhető Weerasethakul filmje. A thai rendező korábbi filmjeit a CirkoFilm hozta be, a Memoriát viszont nem vették meg.
A legjobb férfi főszereplő: Oscar Isaac
Négy év telt el Paul Schrader legutóbbi, a személyes hit válságát a közelgő klímakatasztrófa apokaliptikus jövőképével ötvöző remekművének megjelenése óta, így már türelmetlenül vártuk, mivel rukkol elő A hitehagyott író-rendezője és a Taxisofőr forgatókönyvírója. Paul Schrader ismét a vezeklés és a bűnbocsánat témájában merül el, és ezúttal is biztosra megy: a The Card Counter után is ledöbbenve hagyjuk el a mozitermet.
William Tell (Oscar Isaac) egy szövetségi börtönt megjárt katona, aki raboskodása alatt megtanult kártyát számolni, így szabadulása után kaszinóról kaszinóra jár és a feltűnést kerülve, kis tétekkel játszva tartja fenn magát. William egyértelműen a katonai szolgálata alatt átélt események traumatikus élménye miatt ragaszkodik megrögzötten a szigorú napi rutinjához, a film azonban egészen sokáig homályban tartja ezeket a múltbéli eseményeket.
Oscar Isaac tökéletesen beleillik Schrader magányos, a társadalom, a politika és maga az élet által meghurcolt anti-hőseinek a sorába. Ethan Hawke hite vesztett papjához hasonlóan egy üveg ital társaságában William is minden este füzetbe vési belső gondolatait, melyek a történet alapszituációjának felvázolásául szolgálnak. Később eltorzított képeken megjelenő visszaemlékezéseiből derül fény William múltjára: brutális és nyers jelenetek mutatják be a század elején nyilvánosságra jutott, és az egész világot megrázó, az amerikaiak által elkövetett háborús bűntettek körülményeit. Isaac lenyűgöző játékával egyik pillanatról a másikra kattan át kimért természetű pókerjátékosból bosszút és erőszakot szomjazó katonává, személyiségének sötét oldalát a múltjából feltűnő őrnagy (a szintén zseniális Willem Dafoe), John Gordo hozza ki teljes mértékben.
Oscar Isaac és Tye Sheridan a The Card Counter című filmben
A film feszült és erőszakkal sűrített történetszálját Schraddertől megszokottan egy gyengéd romantikus szál árnyalja főhősünk és a pókerjátékosokat menedzselő La Linda (Tiffany Haddish) között. William végül bármennyire is próbálja maga mögött hagyni a múltját, a hotel szobáihoz hasonlóan szimbolikus módon fehér lepellel beborítani azt, sorsa végül utoléri. Mivel előző filmjéhez hasonló dramaturgiai fogásokat használ a rendező, a történet egy-két pontja kiszámíthatóvá válik, azonban ez sem vesz el annak intenzitásából és sokkoló hatásából.
Mikor láthatjuk itthon? Nem tudunk jó hírrel szolgálni. Legnagyobb sajnálatunkra A hitehagyott elkerülte a magyar mozikat, a The Card Countert ugyan számos európai országban bemutatták, de nálunk egyetlen forgalmazó sem látott benne fantáziát. Amerikában több streaming-szolgáltató, például az Amazon Prime kínálatában is elérhető.
A legjobb női főszereplő: Olivia Colman
Rossz anya az, akit idegesít néha a gyereke? Lehet-e fontosabb a karrier a gyerekvállalásnál? Milyen egyáltalán fiatal anyának lenni? Kérdések, amiket nők a mai napig félve tesznek fel. Maggie Gyllenhaal első rendezése, Az elveszett lány (The Lost Daughter) egy lebilincselő pszichodráma egy tökéletlen anyáról (Olivia Colman), akinek itáliai nyaralása nem várt fordulatokat vesz, miután egy helyi fiatal nő, Nina (Dakota Johnson) és kislánya múltbéli sebeket tépnek fel benne.
Gyllenhaal a történetben remekül játszik a dramaturgiai elemekkel: a feszültséget folyamatosan fenntartva, lassan, apró részletek és visszaemlékezések formájában bontja ki Leda (Olivia Colman) bonyolult személyiségét, akiről sokáig csak találgatjuk, vajon milyen múltbéli tragédia árnyékolhatja be az életét. A cselekmény előrehaladtával aztán kiderül, a nyelvészprofesszor nem véletlenül válik Nina megszállottjává, ugyanis a fiatal anyában sok évvel ezelőtti önmagát véli felfedezni. Leda nemcsak egy karrierista, türelmetlen anya volt, de hűtlen feleség is. Minden negatív stigma, amit jelenkori társadalmunk rá tud aggasztani egy rossz anyára, az a főhősnőnkben sűrűsödik össze.
A sikeres színészből lett rendező az anyaság és a női lét olyan oldalát feszegeti, melyekről még ma is nagyon kevesen mernek beszélni. Leda vallomásában, ami szerint gyermekei nélkül érezte magát igazán szabadnak, egyszerre visszhangzik megannyi folyamatos, belső vívódással küzdő nő hangja. A film mély és árnyalt módon mutatja be az anyaság számos negatív és pozitív oldalát, érzelmeink felkorbácsolásában fontos szerep jut Olivia Colman és a karaktere fiatal énjét alakító Jessie Buckley mélyen megérintő, határozott színészi alakításának is.
Olivia Colman és Paul Mescal Az elveszett lány című filmben
Az elveszett lány nemcsak megérint, de fel is zaklat, együttérzést, majd megvetést vált ki belőlünk. Ledát azonban minden rossz cselekedete ellenére sem lehet ellenszenvesnek látni, ugyanis Gyllenhaal remek rendezésével teret hagy a néző szubjektivitásának, teljesen ránk bízva a főhősnőnk feletti ítélkezést.
Mikor láthatjuk itthon? Végre van egy jó hírünk! Az elveszett lány december 31-én érkezik a Netflixre.
A legszemélyesebb film: The Souvenir Part II
Joanna Hogg önéletrajzi ihletésű filmjében, a Szuvenírben megismert visszahúzódó, filmiskolában tanuló Julie (Honor Swinton Byrne, Tilda Swinton lánya) egy érzelmileg kizsákmányoló és manipulatív kapcsolatba került a karizmatikus, de drogfüggő Anthonyval (Tom Burke). A második részben szerelme elvesztése után gyászát igazán csak a művészetén keresztül tudja feldolgozni, ezért vizsgafilmjét kettejük kapcsolatának a bemutatására szenteli.
Joanna Hogg izgalmas és nehezen kibogozható módon keveri a fikciót és a valóságot: lebontja a határokat a film készítése és befogadása, illetve a szerzője és a tárgya között, valamint hitet tesz a mozgókép gyógyító ereje mellett. Lényegében bemutatja, ahogy Julie, vagyis a rendező alteregója megrendezi az előző filmet, létrehozva egy különleges film a filmben narratívát és betekintést nyújt az alkotói folyamat szakmai és személyes dimenziójába. Az első rész naturalista és bátran kitárulkozó megközelítését Hogg a folytatásban is tovább viszi. A cselekményszál bepillantást enged abba, ahogy a gyászfolyamat során Julie milyen különböző érzelmi megpróbáltatásokon megy keresztül. Egyszerre gyászolja Anthony személyét és a kettejük kapcsolatát, amit hiába lát az idő távlatából egyre inkább objektíven, így is kihívást jelent számára az akkori érzelmeinek a szavakba öntése, és ezáltal gondjai adódnak az őket játszó színészek instruálásában. A film továbbá azt a témát is érinti, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy pályakezdő női rendezőnek. Első nagy szerepéhez képest Honor Swinton Byrne zsigeri természetességgel létezik a kamera előtt, és átütő, valódi érzelmekkel telítve jeleníti meg a fiatal Joanna Hogg filmbéli alteregóját.
Julie végül sikeresen befejezi vizsgafilmjét, így annak bemutatását is láthatjuk: Hogg szabad vizuális interpretációja saját filmjének a visszanézéséről az elmúlt évek egyik legegyedülállóbb szerzői megközelítése. Julie különböző filmtörténeti stílusokat és klasszikus színházi díszleteket idéző jeleneteken keresztül sétálva emlékezik vissza az életére. A beszédes szimbólumokkal operáló jelenetek nem csupán visszaemlékezések, hanem a múltban történt sérelmek feldolgozásának és azok elengedésének a jelképei.
Honor Swinton Byrne és Tilda Swinton a The Souvenir Part II című filmben
Mikor lesz látható itthon? Az első rész nem kapott rendes mozibemutatót, csak a miskolci CineFesten vetítették. Ezzel elúszott minden esélye annak, hogy Hogg metafilmjét nagyvásznon láthassuk itthon. Addig is, amíg valamilyen formában elér hozzánk, érdemes bepótolni a Netflixen elérhető Szuvenírt.
A legjobb görög film: Almák
És ha már a fesztivál idén kiemelt figyelmet szentelt nekik, akkor mindenképpen illik kiemelni egy alkotást a görög filmek szekciójából is. Az amnéziával foglalkozó filmek száma exponenciálisan növekedett az elmúlt években, az Almák azonban elkülönül tőlük a görög filmekre jellemző groteszk megközelítés miatt, amelyre Yorgos Lanthimos emblematikus művei a legismertebb példák, és amelyek a tárgyalt mű rendezőjét is biztosan inspirálták, már csak azért is, mert dolgozott Lanthimos első nemzetközi sikerén, a Kutyafogon.
Christos Nikou első nagyjátékfilmje egy ismeretlen eredetű, amnéziát okozó világjárvány idején játszódik, amiben Aris (Aris Servetalis) egy új személyiséget kreáló kórházi program segítségével próbál új életet kezdeni. A program célja, hogy az emlékezetüket elvesztett alanyok előre meghatározott utasítások alapján olyan, gyakran bizarr és humoros szituációkat eredményező cselekvéseket folytassanak, amikkel új emlékeket gyűjthetnek.
Aris karaktere már első pillantásra egy gondterhelt figurának látszik, aki emlékei elvesztése után is inkább tűnik visszahúzódó, amolyan magának való típusú embernek. Főhősünk találkozása Annával (Sofia Georgovassili) azonban kibillenti őt céltalannak tűnő mindennapjaiból. Ennek ellenére hiába kezdheti újra az életet tiszta lappal, ugyanúgy szembe kell néznie azokkal a nehézségekkel, amelyek minden bizonyára a korábbi énjét is kihívások elé állították: legyen szó szerelmi bánatról, egy fontos személy elvesztéséről vagy a magány megéléséről.
Az Almák szórakoztatóan groteszk és minimalista stílusban rögzített jelenetein keresztül érdekes, mindannyiunkat érintő kérdéseket feszeget: tényleg ennyire egyszerű és banális események formálják az ember személyiségét? És tényleg ennyire könnyen manipulálható a személyiségünk külső erők által?
Egy pandémia közepén egész könnyű kapcsolódási pontot találni ezzel a nem is annyira elrugaszkodott disztópikus világgal. A filmvégi meglepő csavar után egy olyan félelmetesen ismerős érzés uralkodik el rajtunk, mintha csak egy covid utáni világot néznénk. A film fő dilemmája abban a kérdésben sűríthető össze, hogy vajon képesek vagyunk-e újrakezdeni az életünket, mikor egy rajtunk kívül álló esemény félbeszakítja azt (egy szerettünk elvesztése, egyéb trauma, esetleg egy pandémia)? Vagy hogy a személyiségünk fejlődésének érdekében egyáltalán szükségszerű-e ott folytatni, ahol abbahagytuk?
Mikor láthatjuk itthon? Kicsit csaltunk a cikk elején, ugyanis az Almákra valójában nem is kell várni, néhány kattintással bárki elérheti az HBO GO kínálatában.
