Szenzációhajhász bulvárcikkek tömkelege foglalkozott vele az élete során, hirtelen és tragikus halála után pedig a mai napig is hatalmas személyi kultusz és misztikum övezi alakját. Diana egyszerre volt közkedvelt stílusikon, a brit királyi család fekete báránya és az „emberek hercegnője”. 

1991 karácsonyán járunk, nem sokkal azelőtt, hogy Diana hercegné és Károly herceg bejelentik válásukat. A problémáról és Diana instabil lelki állapotáról azonban a királyi család síri csendben hallgat és mindent megtesz, hogy fenntartsák a harmónia látszatát a túl kíváncsi publikum előtt.

A filmben a ködös és nyirkos angol vidék lankái között pillantjuk meg őt először, ahogy kedvenc zöld kabriójával egyedül, kissé elveszve igyekszik a sandringhami palotába, ahol a család többi tagja már az ünnepségre készülődik. Diana élete korántsem volt tündérmese: nyilvános megjelenéseit, öltözködését, időbeosztását és magánéletét teljes egészében az udvari elvárások uralták. A vezetésben a walesi hercegné azt a szabadságot élte meg, amit az élete más területén nem tudott: végre ténylegesen az ő kezében volt az irányítás.

 

Bár affektáló stílusa miatt Kristen Stewart színészi alakítása első benyomásra erőltetettnek tűnik, szuggesztív játéka a történet előrehaladtával közelebb visz Diana belső világához. A filmben való elmerülést segítik az operatőr, Claire Mathon kiváló vizuális kompozíciói és közeli képkivágásai, melyek kiemelik Diana magányos és törékeny karakterét. Gyötrelmei alól látszólag egyedül fiai, William és Harry nyújtanak menedéket. Ám bármennyire is szeretnének, még ők sem képesek anyjuk lelki fájdalmain enyhíteni, melyek férje hűtlenségéből és a számára teljesíthetetlen udvari elvárásokból fakadnak. Diana személyisége teljesen széthasadni látszik, teste minden porcikája ellenszegül a kontrollnak, ami bulimiás hajlamán és a mártírnak tekintett elődjén, VIII. Henrik vérpadra küldött felesége, Boleyn Anna szellemén keresztül jelenik meg a filmben.

Mélységesen megható pillanatai a filmnek, mikor Diana fiaival az udvari szabályokat felrúgva önfeledten játszik vagy gyerekkori otthonába átszökve eluralkodnak rajta fiatalkori emlékei. A rendező ügyesen játszik a zenei aláfestésekkel is: a drámai pillanatok komoly háttérzenéjével szemben Diana átmeneti felszabadultságát jelzi, amikor az előre kiválasztott estélyi helyett farmernadrágban jazz, illetve popzenére táncolhat.

A Jackie (2015) történelmi eseményekhez jobban kőtödő megközelítése után Larraínt mintha túlságosan elragadta volna a fantáziája. A film három napot felölelő cselekménye egyértelműen fikció: a tébolyodottságot poétikus eszközökkel bemutató jelenetek azonban néhol meglehetősen teátrálisra sikeredtek, ezáltal lerombolva az addig gondosan felépített feszültséget. 

A Diana hercegné és egyik szobalánya között kibontakozó felesleges szerelmi szál pedig szintén inkább egy kurrens trendhez való igazodásnak tűnik, mintsem, hogy egy további réteggel gazdagítaná a filmet. Kétségtelen azonban, hogy Kristen Stewart magával ragadó színészi alakítása, Natalie Portman First Lady-éhez hasonlóan, egy komoly mérföldkövet jelent a színésznő karrierjében, amivel az Oscar-díjra is esélyes lehet. Stewart szakmai megítélése a mai napig sok vitát gerjeszt, én most éreztem először azt, hogy el tudok vonatkoztatni tőle, és nem őt, hanem az általa játszott karaktert látom viszont a vásznon.

Tényeket és fikciós elemeket vegyítve, hibáival együtt is, a Spencer egy árnyalt és szívszorító képet mutat be a reflektorfények mögött megbúvó Dianáról. A film azokat az eseményeket kutatja, melyek a hercegi pár váláshoz vezethettek, és ezzel együtt egy új megközelítésű portrét fest a nyilvánosság előtt kifinomultan viselkedő hercegnéről, kinek  érzelmi megpróbáltatásai mellett személyes jellemvonásaira is kellő hangsúlyt fektetnek a történetben.

A film végére eljuthatunk az igazi Dianához, aki a család fekete bárányából lázadó, divatikonból hétköznapi, néha szeleburdi módon viselkedő anya, mindenki hercegnőjéből pedig egy átlagos életre vágyakozó ember válik, akinek megadatott ugyan a gazdagság és a hírnév, azonban ő maga nem vágyott semmi másra, csak egy felszabadító erejű csodára. Ezt az elérhetetlennek tűnő vágyat közvetíti a film végén felcsendülő All I Need is a Miracle.

A filmet a Genti Filmfesztiválon láttuk, a magyar mozik november 11-től vetítik.