15 éve alapítottátok a Moviebar Productions-t, két éve a filmvilág központjában, Los Angelesben is jelen vagytok. Ez azt jelenti, hogy megérkeztél oda, ahová mindig is vágytál?
A Los Angeles-i jelenlét főként azt jelenti, hogy Magyarországra hozunk mindenféle forgatást a nagyjátékfilmektől a tévés projekteken át egészen a reklámfilmekig. Nagyon szeretem ezt csinálni, de célom ezt megfejelni azzal, hogy a szervízmunka mellett saját filmötletekkel is jelen legyek Hollywoodban. Akkor fogom azt érezni, hogy tényleg megérkeztem, amikor én lehetek az egyik első olyan kelet-európai, ráadásul női filmes, aki eladja Hollywoodban a saját tévésorozat-ötletét, ami aztán meg is valósul. Éppen egy olyan három hónapos mesterkurzus után vagyok, ahol azt tanultuk, hogyan kell pitchelni a saját sorozatterved stúdióknak. Fantasztikus volt. Ujjongtam, hogy ott lehetek és tanulhatok, még akkor is, amikor nagyon nehéznek tűnt. Ez egy olyan tudás, ami máshol lehet hogy nem is elérhető.
Mik ezek a tervek?
Több tervem fut párhuzamosan. Van egy sorozattervem, ami a szívem csücske a többi kevésbé kidolgozott ötletem mellett. Épp összeteszek egy olyan platformot (slate-et), amit felkínálok a stúdióknak. Ebben a saját ötleteim mellett pár olyan hazai filmes barátom ötletét is viszem, akiket sokra tartok. Szívesen lennék egyfajta híd a magyar filmes és tévés ötletek és Amerika között. Ezen felül Amerikában is megismerkedtem olyan fantasztikus (főleg női) alkotókkal, akiknek a projektjei megvalósításában szeretnék segédkezni, ezeket is belevettem a platformba, amit építek.
Turán Eszter és Koltay Anna (középen) a BP Underground forgatásán
Mesélsz a sorozattervedről?
A sorozat középpontjában egy nagyon karizmatikus és különleges nő áll Budapestről, aki legendás volt és a fél világ ismerte és rajongott érte. A történet lényege az, hogy bármikor, bármilyen helyzetben vagy rendszerben, akár egy varrógéppel is lehet forradalmat csinálni és megváltani a világot! Nem kell feltétlenül beállni a sorba még akkor sem, ha diktatúrában élsz. (Vagy mint ebben az esetben: diktatúrákban.) Mindig is érdekeltek az erős női sorsok, és azt érzem, hogy bárhol a világban élő nőkhöz tud szólni a történet, mert univerzális mondanivalóval bír. A vak komondorok országában élő magyar nőknek különösen szükségük van az inspiráló történetekre, az meg külön öröm lenne számomra, ha magyar vonatkozású történet lenne elmesélve és megismertetve sokakkal a világban.
Úgy beszélsz a hősnődről, mintha a példaképed lenne.
Példaképnek nem mondanám, de mindenképpen csodálom. Nagyon tetszik az attitűdje, a lázadása, hogy fittyet hányt a különböző totalitárius rendszerek által felállított korlátokra, igazából mindenre, a saját szabályrendszere alapján élt és kreált magának egy különleges világot a megszállottságával.
Magyarként Hollywoodba mentél azzal a céllal, hogy producerként fogsz érvényesülni. Ez egy elég merész húzás volt. Sokan tartottak bolondnak emiatt?
20 évesen kezdtem el járni az SZFE-re, a diploma után nem sokkal megalapítottam a Moviebart. Az első években egy konyhából dolgoztunk a cégtársammal, Trepper Vikivel. Minimális tapasztalattal, a húszas éveim elején lettem producer. Akkor inkább éreztem azt, hogy sokan hülyének néznek. Aztán eltelt 15 év, és még mindig itt vagyunk. Mindig vannak vízióim, hogy mit akarok, és aztán ezeket a terveket próbálom végig vinni. A diploma után kézenfekvő lett volna elszegődni egy jól menő filmgyártó céghez, én azonban a saját utamat akartam járni, és ehhez fantasztikus társakat találtam. Logikus, amit kérdezel, de én hiszek abban, hogy bátraké a szerencse. Tudni kell azért azt is, hogy a csoda nem fog bekopogni az ajtón, tenni kell érte. Amit csinálok, az kőkemény munka.
Kóródi Dániel, Turán Eszter és Bálint Dániel
Szimpatikus mentalitás, viszont én úgy képzelem, hogy az a sok-sok ember, aki Hollywoodban szerencsét próbál, hasonló elszántsággal veti bele magát a munkába.
Szerintem sokféle Hollywood van egymás mellett. Szeretném hinni, hogy inkább a komoly emberekkel vagyok kapcsolatban, akikből rengeteg van ebben a városban, hisz a filmvilág döntéshozói mind itt élnek. De jó ideig tartott, amíg el tudtam igazodni a sok bullshitelés közepette, hiszen manapság mindenki producer. Volt, hogy úgy éreztem magam, mintha a Romy és Michel című filmben az „üzletasszony menü”-t kérő, ettől hirtelen üzletasszonnyá (producerré) váló Romyval vagy Michellel találkoznék. Megmosolyogtató, amikor valaki nem tud válaszolni alapvető szakmai kérdésekre. Azt hiszem, elértem azt, hogy ki tudom szűrni, kivel érdemes találkoznom, és ki az, aki csak vakít. Nagyon nehéz a „fake it until you make it” mentalitással mit kezdenem, de szabad a pálya, az idő és az eredmények úgyis visszaigazolnak mindenkit.
Hogy érzed, az erős konkurencia ellenére sikerült megvetned a lábad? Sikeresnek érzed a kinti első két évet?
Ennek a megítélését másra hagyom. A járványhelyzettől függően remélhetőleg a TIFF-en, azaz a Torontói Filmfesztiválon ősszel fog debütálni az első olyan angol-amerikai nagyjátékfilm, aminek már teljes értékű producere vagyok, nem koproducere vagy szervízproducere. Ebbe a projektbe a hollywoodi jelenlétünknek köszönhetően társultunk be és a forgatás természetesen Magyarországon zajlott. The Reckoning a címe, indie horror és Neil Marshall rendezte, aki a Trónok harca leglátványosabb epizódjai közül többet is rendezett, A barlang és a legutóbbi Hellboy-film is az ő munkája.
Balról jobra: Turán Eszter, Neil Marshall és Charlotte Kirk, a The Reckoning főszerepljője
A szervizpiacra nem könnyű betörni itthon, van két cég, amely elviszi a nagy hollywoodi produkciók zömét. Mi inkább a független filmekre szakosodtuk, de előbb vagy utóbb szeretnénk nagyobb költségvetésű filmeken, illetve tévés projekteken is dolgozni. Azt fontos megérteni, hogy amikor egy cég egy másik országban nyit irodát, akkor idő kell ahhoz, hogy kiépüljön a kapcsolatrendszere. Az irodanyitást sok-sok év munka előzte meg, arról nem is beszélve hány reklámfilmet, európai filmes és tévés projektet forgattunk nemzetközi szinten elismert filmessekkel. Együtt dolgoztunk a Gettómilliomos Oscar-díjas operatőrével, Anthony Dod Mantle-lel, három reklámfilmet készítettünk Hoyte Van Hoytema-val, aki többek között a Dunkirket fényképezte, egy elefánttal a pusztában forgattunk John Mathieson-nal, a Gladiátor operatőrével, hogy csak a legnagyobbakat említsem.
A Moviebar 15 éve alatt folyamatosan bővült a kapcsolati háló, sok-sok szakmai ismeretség, folyamatos network építés kellett ahhoz, hogy azt érezzem, érdemes kipróbálni odaát. Nagy hálával és köszönettel tartozom producertársamnak, Trepper Vikinek aki Budapesten maradva irányítja a cég ügyeit és közben mindenben támogat. De mellette az egész Moviebar csapat fantasztikus én pedig ingázom a két város/ország/kontinens között.
Jól gondolom, hogy a kapcsolatépítés Los Angeles-ben is folytatódott tovább?
Iszonyatos szerencsém volt, hogy az SXSW fesztiválon nyitott a The Field Guide to Evil című horrorantológia, aminek az egyik szegmensét Peter Strickland rendezte, és aminek én voltam a producere. Természetesen ott voltam a texasi Austinban, és a filmnek köszönhetően rögtön megindult valamiféle hype. Hónapokkal később egyszer csak kaptam egy emailt és behívtak a Warner Brothers-hez és amikor megláttam a bejáratnál Kertész Mihály Casablancájának a relikviáit, könnyes lett a szemem. Eléggé meglepődtem, hogy megkerestek, mert azt gondoltam, hogy mint szervizcég vagyok számukra érdekes, de nem, ők másra voltak kíváncsiak, konkrétan a filmterveimre.
Los Angelesben kis túlzással minden második ember valamilyen formában kötődik a show business-hez, szóval még a kisfiam sulijában is lett több ismerősöm a szakmából. Így mentem például a Netflixbe, a Sony egyik producerét egy iskolai rendezvényen ebéd közben ismertem meg, volt, hogy fontos menedzserekhez és ügynökökhöz is az egyik anyuka ajánlott be.
A The Reckoningról mit érdemes tudni?
A 16. századi Angliában játszódó horror pestissel, boszorkányokkal és egy erős női karakterrel a középpontban, amit Fóton, a Mafilm egyik középkori backlotjában forgattuk. Annyi forgatásunk kötődik már ahhoz a díszlethez, hogy úgy érzem, mintha hazajárnék oda.
Kép a The Reckoning forgatásáról
Ezután mi következik?
Legalább húsz, különböző stádiumban álló projekt van előttünk. De senki sem tudja, hogy a korona után mi jön. Ki mikor száll majd repülőre és jön forgatni? A következő munkánk valószínűleg ismét egy horrorantológia lesz, lassan horrorszakértőkké válunk. Tudni kell, hogy akár az utolsó pillanatban is dönthetnek úgy, hogy máshova viszik a produkciót, vagy kiderül, hogy mégsem tudták összeszedni a költségvetést. Ez állandó bizonytalanságot jelent a szakmában, és most a járványhelyzet, a filmipar ideiglenes leállása csak még kiszámíthatatlanabbá tesz mindent.
Több világhírű filmest is említettél, akivel együtt dolgoztál, mesélsz arról, milyen emberek ők?
Persze, szívesen. Rengeteg külföldi filmes szakemberrel volt szerencsém együtt dolgozni, és azt vettem észre, bár nyilván vannak kivételek, hogy aki igazán tehetséges, az biztos magában és könnyű együtt dolgozni vele, mert nem frusztrált a tehetségtelensége, vagy a bizonytalansága miatt. Aki bizonytalan önmagában, az gyakran megkeseríti a forgatásokat a viselkedésével. Sok fantasztikus emberrel dolgozhattam együtt, akiktől rengeteget lehet tanulni, többel itt Hollywoodban is tartom a kapcsolatot.
Az Oscar-gála után megrendezett afterpartyra is a kapcsolatépítés miatt mentél?
Abszolút. Az Oscar-gálához kapcsolódva több afterparty-t is rendeznek, engem egy olyan eseményre hívtak meg, ahol a filmszakmából leginkább különböző kisebbségek képviseltették magukat. Amerikában nagyon odafigyelnek arra, hogy a szakmán belül is érvényesüljön a diverzitás és az inkluzivitás elve.
Téged a magyar származásod miatt hívtak meg?
Szerintem azért, mert nő vagyok és kelet-európai. A kettő együtt. És persze a The Reckoning is kellett ahhoz, hogy meghívjanak. Volt vonulás a vörös szőnyegen, és pózolás a fotófal előtt. Lefotóztak nyolcan, adtam öt interjút, aztán bementem a partira. Nagyon izgalmas és érdekes emberekkel ismerkedtem meg. Találkoztam egy elég menő író-showrunnerrel, aki húsz évvel ezelőtt csak azért eljött Magyarországra, hogy találkozhasson és tanulhasson Jancsó Miklóstól.
Ha meghallják kint a szakmabeliek, hogy Magyarország, melyik magyar alkotót vagy filmet említik a legtöbbször?
Andy Vajnát mondják a legtöbbször, akit valami miatt Vanjának ejtenek, aztán a Saul fiát, ha nem is jut eszükbe Nemes Jeles László neve, a filmet magát nagyon sokan dicsérik, de Zsigmond Vilmost is szokták mondogatni. És azzal is tisztában vannak, hogy Hollywoodban mennyi magyar volt anno, vagy, hogy komoly filmes élet van nálunk, és rengeteg produkció forog Magyarországon.
A magyar filmipar egyik legfőbb vonzereje a magas adókedvezmény. Viszont a régió egyre több országában vezetik be, illetve növelik a már meglévő adókedvezmény mértékét. Nem féltek attól, hogy eltűnik Magyarország versenyelőnye, és a bérmunkák eloszlása kiegyenlítődik Kelet-Közép Európában?
Európában talán a legmagasabb nálunk az adókedvezmény (37%), de ez állandó félelme a cégeknek, amit mondasz. Először Prágával voltunk versenyben a külföldi produkciókért aztán fokozatosan Prága megdrágult, és inkább minket választottak. Az utóbbi években azt vettük észre, hogy elkezdtek még keletebbre menni bizonyos produkciók: Románia tele lett forgatásokkal, de jön fel Bulgária, Szerbia (ahol még a reklámok is kapnak adókedvezményt) és a Baltikum is. Hiába nem olyan magas náluk az adókedvezmény, az alacsony bérek és költségek miatt így is megéri oda vinni bizonyos filmes munkákat. Az ukrán filmipart is fejlesztik, a lengyel is egyre népszerűbb.
De arról nem szabad megfeledkezni, hogy a magyar siker több összetevőből áll: az adókedvezmény mellett van több felépített backlotunk Fóton és Etyeken, műtermek hada, ahol óriás díszleteket lehet felépíteni nagyon jó minőségben, van egy Budapestünk, amely a sokszínűsége miatt sok más európai várost képes helyettesíteni és sorolhatnám még az okokat. Varsóban például elég nehéz lenne Párizst vagy Bécset reprodukálni.
Eljön nálad az a pillanat, amikor besokallsz az állandó pörgéstől, és napokig inkább nem csinálsz semmit?
Nem emlékszem, mikor esett meg velem utoljára, hogy több napon át ne csináljak semmit. De persze, van olyan, hogy elegem van a munkából, és ez a karantén nálam is nagyon betett. Ilyenkor azt keresem, mi az, ami a lelkemnek jólesik. Amikor például a BP Underground dokumentumfilm-sorozattal foglalkozom – aminek én vagyok az egyik rendezője –, magam mögött hagyom a feszültséget, amivel a többi projekt jár.
Hogy áll most a BP Underground-sorozat?
Koltay Annával közösen találtuk ki, hogy mi lenne, ha bemutatnánk különböző számunkra fontos zenei szubkultúrákat, amikben kis különbséggel, de mindketten felnőttünk. Senki nem forgatott még a 90-es és 2000-es évek elejéről ilyen témában. 2017-ben jött ki az első rész, ami elég jó fogadtatást kapott, a negyediket a koronavírus előtti utolsó percekben kezdtük el forgatni. Alapvetően tévé-rendezőként végeztem és egy zenei témájú dokumentumfilm volt a diplomamunkám. Egyszer csak elkezdett motoszkálni bennem, hogy mi is az én mondanivalóm a világban, ekkor találkoztunk össze Annával: jókor, jó helyen és kitaláltuk a közös dokumentumfilm-sorozat ötletét és bár mindig is kreatív producerként definiáltam magam épp megérett bennem, hogy újra rendezni szeretnék.
Mindketten rajongunk a budapesti underground közegért: az első rész a hardcore-punkról szól, minket az a színtér hozott össze, szóval ideális téma volt az első közös filmünkhöz. A hardcore-punkot a hiphopról szóló epizód követte, a harmadik rész pedig az elektronikus zenére és a party kultúrára fókuszál. Ezt a Telekom Electronic Beats támogatta, és jelenleg a Telekom videotékájából elérhető. A negyedik részt márciusban kezdtük el forgatni, részben emiatt jöttem haza március elején. Most egy olyan zenei műfajhoz nyúlunk, ami abszolút közel áll hozzánk, ez pedig a rock.
Mondasz pár témakört, ami biztosan szóba kerül a negyedik részben?
Ez lesz a legszemélyesebb filmünk. Nem arra vállalkozunk, hogy bemutassuk a komplett magyar rocktörténetet, hanem a szubjektív szűrőnkön keresztül, a minket személyesen is érintő részeivel foglalkozunk a szcénának, ahogy eddig is, budapesti fókusszal. A rocknál, főleg, ha hozzácsapnánk a metált ez képtelenség is lenne 90 percben, hogy minden benne legyen és bízunk benne, hogy ennek ellenére hiteles korrajz lesz, ahogy az eddigi filmek is azok.
A személyes utam Óbudán kezdődik, ott nőttem fel, ami a zenei ízlésemen is komoly nyomot hagyott. Már a hc-punk filmben is foglalkozunk Óbudával, hisz underground zenékben (rockban is) rendkívül erős volt az a hely, de most el is mentünk forgatni ide és azok a zenészek mesélnek, akik meghatározóak voltak a 90-es évek rock életében és mind óbudaiak. Aztán 15-16 évesen nagyon belecsúsztam a depresszív, Seattle-ből indult grunge műfajba, Martensben, orrbavalóval a Moszkva téren lógtam már Óbuda helyett, szóval ez színtér is hangsúlyos lesz, hogy csak egy pár példát említsek, ami hozzám kötődik. Annának is megvan a saját útja és ez nagyon szépen összeadódik és reméljük, hogy átjön milyen volt útkereső teenagernek lenni azokban az időkben és ehhez a közeghez tartozni.
A járványhelyzet mennyire húzta át a számításaidat?
Eléggé. Vissza kellett rohannom LA-be idő előtt, mert lezárták a határokat. A BPU elektronikus zenei részét pont beválogatták két itteni filmfesztiválra, fontos lett volna nekem, hogy a magyar undergroundot LA-ben is megismertessem minél több emberrel. És egyáltalán, fontos számomra a magyar film ügye és jelenléte a film fővárosában! Ez a két fesztivál most nincs, illetve online van. Az egyik fesztiválon nyertünk egy díjat, online küldték el. A munkám nagy százalékban személyes találkozókból áll, ez most szintén nincs, online meetingek vannak. Ehhez viszont minek vagyok itt? Lehetek bárhol. Szóval nemsokára jövök Budapestre és akkor megyek Los Angelesbe vissza, ha már vége ennek a tébolynak. Addig jobb nekem a budai erdőkben az új filmötleteimen gondolkodni és Skype-on/Zoomon/Facetime-on tartani a kapcsolatot Hollywooddal.
