Fotó: Török Zoltán
A Vadlovak - Hortobágyi mese egy kiscsikó szemszögéből ragadja meg a Przsevalszkij-lovak meglepően változatos mindennapjait, a lovak komplex társadalmi életét közérthetően, izgalmasan dramatizálva bontja ki. A lovak a ménesen belül ugyanis kisebb csoportokban, “háremekben” élnek, egy csődörre pedig több kanca és utód jut. Kisgyermekes nézők számára azért érdemes arra figyelni, hogy a címben ugyan szerepel a mese szó, és Pokornyi Lia narrációjának hangvétele is inkább ehhez igazodik, a film nem hallgatja el a pusztai élet kegyetlenségét sem. Egy-egy megrázó pillanatban egy szerencsétlenül járt kiscsikót vagy elhullott lovat is láthatunk.
A film másik főszereplője maga a hortobágyi puszta, amely évszakonként különböző arcait mutatja a lenyűgöző feltvételeken. Mellékszereplőként a hortobágy olyan őshonos élőlényei, mint a túzok, a daru, rétisas és róka szolgál, de föld repedései közül nem egyszer előmászik hazánk legtermetesebb, és valószínüleg legszőrösebb pókja is. A Vadlovak viszont így is az utóbbi idők legszebb magyar természetfilmje, izgalmasan fényképezett és érzékenyen elmesélt történet a pusztáról, amely maradandó moziélményt kínál.
Török Zoltán természetfilmrendezővel a film bemutatója előtt beszélgettem.
Hogyan találkozott annak idején a természet iránti érdeklődésed a filmezéssel?
Szentendrén nőttem fel, a lakótelepen, de az utolsó házban, amin túl akkoriban rögtön kezdődött az erdő és a mocsár. Sokat jártunk ki oda a barátaimmal, gyakorlatilag innen jött ez az egész. Kaptam egy VHS-kamerát, csináltunk vele egy rövidfilmet egy Örkény-novella alapján, az osztálytársaim voltak benne a színészek. De ha már ott volt a kamera, gondoltam elmegyek vele terepre, madarakat filmezni, és rábukkantam egy bíbic fiókára, akiről forgattam egy öt perces filmet, ez egyébként a mai napig megvan. Úgy éreztem, ez sokkal érdekesebb, mint színészeket instruálni, így nem is akartam már mást csinálni, mint természetfilmeket. Persze így is színészekkel dolgozok, csak ők sokszor el se jönnek a forgatásra, vagy ha mégis, akkor nem tudják a szerepüket. Ilyen a természetfilmezés, de mégis inkább ezt választottam.
Török Zoltán
Tudatosan készültél ezek szerint természetfilmesnek, de mit tanultál hozzá?
A lehető legtudatosabban. Ma már három helyen is képeznek természetfilmeseket a világban, de akkoriban még nem volt ilyen lehetőség, és ezt a műfajt csak gyakorlatban lehet elsajátítani. Biológiát és földrajzot tanultam, de ezzel párhuzamosan médiakurzusokra jártam.
Volt példaképed a természetfilmesek között?
Nem Jacques Cousteau-t vagy David Attenborough-t említeném, mert ők műsorvezetők, „arcok”, nem filmesek. Inkább az olyanokra figyeltem, akik operatőrök és rendezők is, mint az angol Simon King, vagy Dieter Plage, egy német természetfilmes, aki a ‘80-as és ‘90-es években csinált filmeket, de sajnos elhunyt egy repülőgépbalesetben.
Pedig Attenborough szerkesztőségében is dolgoztál. Találkoztatok?
Gyakornok voltam ott, az egy gyár, aminek ő az emblemetikus arca, de már rég nem ő találja ki vagy szervezi meg ezeket a nagy sorozatokat. Hihetetlen tudással rendelkezik és remekül magyaráz. Egyébként vicces, hogy már akkor, 2004-ben azt tervezgették, hogy ki lesz az utódja, de lassan 20 évvel elteltével is a helyén maradt. Azt sajnáltam, hogy nem találkoztam vele személyesen, mert ha 2016-ban megnyeri a floridai filmem a műfajunk Oscar-díját az angliai Wildscreen-en, ahol a legjobb három közé jutott, azt ő adta volna át, és lehetett volna egy kicsit csevegni vele a színfalak mögött.
Az első filmjeidet svéd produkcióban készültek, jelenleg is ott élsz. Hogy kerültél Svédországba?
1999-ben úgy éreztem, hogy nem tudom, merre tovább. Csináltam tévés produkciókat az MTV Natura szerkesztőségben, de azt éppen szétverték, és nem nagyon volt más lehetőség Magyarországon. Elkezdtem leveleket küldözgetni a világ különböző tájaira, nem tévécsatornáknak, hanem konkrét személyeknek és kisebb stúdióknak, hogy szívesen mennék hozzájuk asszisztensként. Svédországból válaszolt egy cég, hogy van egy finn operatőrük, aki éppen Kamcsatkára készül, és hogy elmennék-e vele. Mondtam nekik, hogy naná, még fizetek is érte. Ezen persze jót röhögtek, hisz elég komoly munkáról volt szó. Így indult a nemzetközi pályám. Azt szoktam mondani, hogy a szerencsefaktort csökkentheted szorgalommal és rákészüléssel, de van egy olyan tényező, amit csak kevesen látnak: fontosak azok az emberek, akik esélyt adnak neked. Esetemben a svéd cég főnöke volt az egyik ilyen személy, a másik pedig a német tévé főnöke, akinél önálló producerként kezdtem dolgozni.
A fehér szarvas forgatásán Szibériában
Melyik korábbi munkádra vagy a legbüszkébb?
Valójában nem is természetfilm, de több szempontból is A fehér szarvasra vagyok a legbüszkébb. Ez egy teljesen saját projekt, de onnan ered, hogy 2005-ben az amerikai Fox stúdió új-zélandi leányvállalatának megbízásából elkezdtem csinálni egy nagy természetfilmet. Akkoriban ment nagyot a Pingvinek vándorlása, mindenki hasonló filmet akart, én pedig találtam egy jó témát Közép-Szibériában. Két hónapot töltöttem ott egy nomád családdal és nagypapával, aki rénszarvasokat tenyésztett. Vlagyimirrel, az öreggel eléggé egy hullámhosszon voltunk. Időközben viszont csődbe ment a leányvállalat, műholdas telefonon hívtak, hogy mégsincs film. Én viszont már megígértem az öregnek, hogy leforgatjuk, és hogy visszajövök.
Teltek az évek, folyamatosan kerestem, hogy mi lett vele, és végül egy fotós Instagram oldalán bukkantam rá, biztos voltam benne, hogy Vlagyimir szerepel a képen. Ráírtam a fotósra és kiderült, hogy a képet az öccse csinálta, aki misszionárius. Ő találkozott a tajgán Vlagyimirrel, aki mondta is neki, hogy ha ismer egy Zoltán nevű embert a nagyvilágban, akkor szóljon neki. Összehozott minket, így 2017-ben visszamentem Szibériába. Mínusz húsz fok, tajga, sátor, összeölelkeztünk. Kiderült, hogy Vlagyimir időközben megvakult, de ami még rosszabb, elvesztette a rénszarvasait is. Nyolcvan éves, tragédiák sorozata érte, de nagyon vidám ember, nagyon aktív, vakon is kint él a tajgában. Amikor hazajöttem, csináltam egy közösségi gyűjtést, 16 ezer dollár jött össze. Visszamentem és vettem neki 23 rénszarvast. Az egészet leforgattam, belekerültek a 2005-ös felvételek is. Érdeklődtek utána tévécsatornák, de nem adtam el, inkább feltettem a YouTube-ra, ahol azóta is pörög.
Filmeztél már többek között Izlandon, Szibériában és a floridai Evergladesben is. Mennyi rákészülésre van szükséged egy-egy újabb terepen?
Általában hosszú kutatómunka előzi meg a filmezést, ilyenkor csak tanulok a helyről és az állatvilágról. Floridában is gyakorlatilag egy évig kamera nélkül jártam a mocsarat. Sokan nem értik ezt a hozzáállást. Amikor belekezdtünk a Vadlovakba, kimentünk pár órára a pusztába a kutatókkal, és találkoztunk egy kollégával, aki pont ott forgatott. Kérdezte, hogy nem hozzátok ki a kamerát? Mi lesz, ha elszalasztotok valamit? Azt válaszoltam, hogy nem, mert nem fogunk csak úgy kiszaladgálni, hogy hátha lesz valami, amit elcsíphetünk. Volt egy koncepciónk, ha forgattunk, akkor reggeltől estig kint voltunk.
Török Zoltán Floridában
Ezek szerint szokatlan a természetfilmes műfajban, hogy ráérősen feltérképezitek a helyi élővilágot?
Ebből a szempontból elkényeztetett vagyok, mert kizárólag olyan projekteket csinálok, amik hosszú évekig tartanak. Ilyenkor bele lehet merülni a témába, aminek az a hátránya van, hogy a végére már szinte az agyadra meg. A vadlovakkal például 2017-ben kezdtem foglalkozni, de csak idén fejeződött be teljesen a munka.
Hogy keltették fel a figyelmed a hortobágyi Przsevalszkij-lovak?
Gyerekkoromban sokat jártam le a Hortobágyra, az volt nekem a Serengeti. Túlzás nélkül már akkor szerettem volna filmet csinálni róla. A Vad Magyaroszág forgatása alatt botlottunk bele a Przsevalszkij-lovakba, de nem kerültek bele, mert nem éreztük úgy, hogy beleillenek. Egy nagy pusztafilm gondolata viszont azóta is foglalkoztatott, de nem találtam megfelelő “főszereplőt” hozzá. A lovak nagyon unalmasnak tűntek, azt gondoltam, egész nap csak legelésznek. Aztán utánaolvastam, és szembesültem vele, milyen izgalmas szociális viszonyaik vannak. Izgalmamban fel-alá járkáltam a konyhában, hogy basszus, ez lesz a sztori, amivel a pusztát is meg lehet mutatni. Egy felnövéstörténet bontakozott ki belőle, aminek van egy kis cukiságfaktora is, hiszen a lovak eleve közel állnak az emberek szívéhez, egy kiscsikó pedig pláne levesz mindenkit a lábáról.
Hogyan dolgoztátok ki a sztorit?
Komoly forgatókönyvfejlesztés folyt, tisztában voltunk a vadlovak viselkedésmintáival. A vadlovak a ménesen belül kisebb csoportokra, “háremekre” oszlanak, egy csődörnek több kancája van. Az “agglegény” csődörök folyamatosan keresik a lehetőséget, hogy megkaparintsák maguknak a háremet, így volt olyan verzió is, ami lényegében egy királydrámára emlékeztetett, trónfosztással. Viszont ez nem a csikóról, hanem a csődörről szólt volna, a kettőt együtt meg nem lehet. Érdekes folyamat volt, mert játékfilmesekkel dolgoztam együtt, akik egészen másképp gondolkodnak a történetívekről. Sokat tanultam tőlük, remélem, hogy ők is tőlem. Amikor elkészült az első vágat, először szintén játékfilmes rendezőknek mutattam meg, például Szász Attilának. Csak annyi játékfilmes elem került bele, amit még elbír egy természetfilm hitelessége. Utólag jöttem rá, hogy megcsinálhattam volna az egészet teljesen „kamuzva” is, mert a nézőknek szinte teljesen egyformák a vadlovak. Nekem viszont fontos volt, hogy ugyanazokat a szereplőket kövessem végig, és hogy a nézőnek is megmutassam, hogy lehet megkülönböztetni őket.
Fotó: Szilágyi Attila
Mi alapján választottátok ki a főszereplő “családot” és Csepkét, a csikót?
Több jelölt is volt, egy olyan csapatot keresünk, ami nem túl kicsi, de nincsenek is annyian, mint egy ménes. A fő szempont az volt, hogy egy nagytotálon is könnyen fel lehessen ismerni őket, ha külön vannak a többiektől. Két-három ilyen csoport volt, megvártuk, hogy megszülessenek a kiscsikók. Közülük is kiválasztottunk többet, hogy ha esetleg elpusztul az alanyunk, akkor legyen egy B-terv. Csepke egyébként elég közel volt hozzá, az első évben nagyon legyengült. Sok csikó nem éli túl a pusztán töltött első évet. A kutatók azt jósolták, hogy szegénynek vége lesz. De amikor legközelebb visszajöttünk, teljesen felgyógyult, összeszedte magát, így ő maradt a főszereplőnk.
Mennyire felügyelik a lovakat a nemzeti park munkatársai?
Semennyire. A kutatók mennek ki hozzájuk, de ők is csak a szociális dinamikákat vizsgálnak, nincsenek ott állandóan, két-három napokat maximum. A lovak teljesen magukra, illetve a természetre vannak utalva.
Menta, Leander, Cseppke...ti neveztétek el a szereplőket?
Nem, a lovak 1997 óta vannak a Hortobágyon, minden évben van egy adott kezdőbetű, az A-tól indulva, így rögtön lehet róluk tudni, hogy mikor születtek. Amikor mi jöttünk, a V betűnél jártak. Annyit elárulhatok, hogy a mi csikónk valójában nem is Cseppke, hanem Vanda. Én viszont nem akartam ezt a nevet a Hal neve Vanda című film miatt. Úgy éreztem, mindenki röhögne azon, ha a vadló neve is Vanda. Eredetileg a Facebookon hirdettem versenyt, hogy nevezzék el, de csak olyan “eredeti” nevek jöttek, mint a Vihar, Pegazus, Csillag… a Cseppkével végül én rukkoltam elő, de nem tudom, hogy honnan jött. A többieknek viszont megmaradt az eredeti neve, a Leander és a Menta, azok eleve nagyon tetszettek.
Fotó: Badár Balázs
Hogy nézett ki egy átlagos forgási napotok a pusztában?
Ez attól függ, melyik évszakban voltunk. Ha télen, ahogy kelt a nap, kint voltunk, egészen addig, amíg le nem ment. Amikor a lovakról forgattunk, mentünk utánuk kocsival. Autóból kellett forgatni, mert ugyan közéjük lehet menni, de olyankor látszik a viselkedésükön, hogy figyelnek rád. Egy idő múlva hozzászoktak a kocsi jelenlétéhez, olyan nekik, mintha a puszta része lenne. Télen persze iszonyú hideg volt a kocsiban is, átfújt rajta a szél, mert mindkét ajtaját le kellett szedni. A nyári forgatás ennek az ellentéte. Délutánonként mentünk ki, a nemzeti parktól kaptunk egy tanyát, amit bázisnak használhattunk, ott aludtunk, és nagyon korán, hajnali négy-öt között kezdtünk forgatni a lovakkal. Amikor bejön a nappali hőség, a lovak se csinálnak semmit, déltől három-négyig szinte csak sziesztáznak. Ezt mi is kihasználtuk, hogy pihenjünk, akksit töltöttünk, aztán estig megint forgattunk velük.
Mekkora stábbal voltatok?
Alapvetően hárman, Jan Henriksson fő operatőr, Badár Balázzsal drónpilóta, aki a terepjárót is vezette és én, egyszemélyben a másik operatőr és rendező. Ha volt valami plusz feladat, akkor lejött még valaki, például éjszakai time lapse-t csinálni, vagy hangot felvenni.
Úgy tűnt, mintha nem a megszokott módon használtátok volna a drónt.
Szabály volt, hogy nem használunk olyan drón képet, amiről lejön, hogy drón kép. A drónnak itt más szerepe volt, úgy működött, mint egy második kamera, amivel például a daruzást vagy a fahrtsínt is kiváltottuk. Volt, hogy teleoptikával szereltük fel, gyakorlatilag második kameraként használtuk, „szűkben” követte a lovakat, nem csak tájképeket csinált. De ehhez az kellett, hogy ketten irányítsuk, én voltam az operatőr, csak a kamerát kezeltem, a másik pedig a pilóta. A magasból pedig direkt absztrakt formákat kerestünk, eljátszottunk vele, hogy ne tudd elsőre, hogy most kicsiben vagy nagyban látod.
Számodra mi volt a legmeglepőbb a lovak viselkedésben?
Nem tudtam, hogy ennyire agresszívek tudnak lenni. Egyrészt tényleg nagyon szociálisak, közel vannak egymáshoz, igénylik a másik érintését. A COVID-os időkben különösen vicces volt látni, mennyire kell nekik az összebújás. De brutálisak is tudnak lenni, amit a lovakkal kevésbé azonosít az ember. Az is újdonság volt, hogy elléskor mennyire ügyelnek a kicsire. Ezt más még nem is filmezte le, a kutatók se látták, mi mutattuk nekik meg, hogyan működik. Több alkalmat is felvettünk, ha jól emlékszem négyet. Eszméletlen érdekes volt, hogy hempergett az ellő kanca, ott voltak mögötte a családtagok és a barátok, de senki más, a többieket elűzték onnan, mintha biztonsági őrök lennének. Ez elképesztő volt.
Fotó: Szilágyi Attila
A puszta szépsége mellett a filmben a kegyetlenségét sem hallgatjátok el, például elpusztult lovakat is mutattok. Mennyire volt nehéz azzal egyensúlyozni, hogy hitelesek legyetek, de közben ne sokkoljátok le a nézőket?
Ez a műfaj legkeményebb kérdése, mert a természetnél nincs szexistább, brutálisabb, erőszakosabb dolog. Ez az élet, néha a legkegyetlenebb formájában. De ha ezt megmutatod, akkor nem mennek el a filmedre a családok és gyerekek. A természetfilmről van egy olyan képzete az embereknek, hogy családi műfaj. Pengeélen kell táncolni. Lefilmeztünk brutális dolgokat is, tanúi voltunk, hogy a vadlovak néha megölik egymást, bár puszta véletlenségből is. Ezek végül nem kerültek bele, de nem a korhatár miatt, hanem mert egyszerűen nem illettek a sztoriba, öncélú brutalitást pedig nem akartam mutogatni. A másik kiscsikó drámáját kimondottan azért raktuk az elejére, hogy a néző tisztában legyen vele, hogy itt minden megtörténhet. A filmet teszteltük gyerek nézőkön, azt láttuk hogy megrázza őket ez a jelenet, de túl tudják tenni magukat rajta.
Leander, a “háremcsődőr” és az “agglegény” párbaja tényleg párhuzamosan történt az elléssel?
Az hihetetlen helyzet volt. Két éve kint voltunk Janne elkezdte forgatni ezt a harcot, ez volt odáig a legjobb, ekkora összecsapás nem történt korábban, mindig csak kóstolgatták egymást. Balázs ekkor észrevette, hogy éppen egy szülés zajlik. Kapkodtuk a fejünket, hogy most melyiket kéne felvenni, gyakorlatilag egy időben történt a kettő, de szerencsére a harcnak hamarabb vége lett és át tudtunk állni. Egy délután alatt történt ez a két fontos esemény, és az egésznek plusz drámai hangulatot is a szürke, viharos idő.
Fotó: Badár Balázs
A mozifilmes hangulatra a szimfonikus filmzene is nagyon ráerősít.
Filmzenemániás vagyok, mindig az volt az álom, hogy ezt nagyzenekarral vegyük fel. Jóban vagyok Oliver Heuss német zeneszerzővel, aki kimondottan természetfilmekre specializálódott, őt kértem fel hozzá. 2018 decemberében voltam kint a hamburgi stúdiójában az első próbákon, kerestük az alapmotívumokat. A filmzenét végül egy ötvenfős zenekarral vettük fel tavaly Budapesten, de Oliver pont nem tudott itt lenni a lezárások miatt, így online irányította a munkát. Két nap alatt, teljesen zökkenőmentesen sikerült befejezni.
Miért esett a választás narrátorként Pokorny Liára?
Lia már a Vad Magyarországnál is képbe került, de ott végül Kulka Jánost választottuk. A Vadlovakhoz sok színésztől kértünk próbaszöveget, de már az elején rádöbbentünk, hogy ehhez nem illik férfihang. A kisebbik lányom lovagol, és felhívta a figyelmem, hogy a legtöbb lovas oktató általában nő. Gondoltam, akkor ezen a vonalon keresek. Liának ráadásul van egy mesesorozata a YouTube-on, amikor elküldtem neki a szöveget, rögtön tudtam, hogy ő lesz a jó.
Min dolgozol most, hogy a Vadlovak már a mozikba került?
Írtunk egy gyerekkönyvet, ami a vadlovakról és a pusztáról szól, azok a sztorik kerülnek bele, amiket nem tudtunk lefilmezni. Egy Árgus nevű csődörről szól, aki végül Mongóliába kerül, a Przsevalszkij-lovak eredeti élőhelyére. Nem igazán üzleti vállalkozás, de nagyon lelkes csapat dolgozik rajta, a szöveg már megvan, most az illusztrációkon dolgozunk. Szeretném, ha a pusztával és a vadlovakkal ilyen formában is megismerkednének a gyerekek.
A Vadlovak - Hortobágyi mese november 4-től látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.
