Vincent Gallo és a sznobok harca

A két órás road movie az első vitára érdemes alkotás idén Cannes-ban. Egyik vetítésről sem hallottam, ahol így megosztotta a közönséget, ekkora botrányt kavart. A közönség több, mint fele elhagyta a termet, illetve tapsolással és füttyögéssel próbált hangot adni nemtetszésének. A film első tíz perce után világos volt, hogy valami újjal, de legalábbis kevéssé szokványossal van dolgunk. A statikus képekre komponált történet leginkább a neorealizmus és a cinéma verité hatása alatt áll. A főszereplő, Bud Clay (Vincent Gallo) útját hosszan és kommentár nélkül követjük végig az Államok holt vidékein. A műfaj jellegzetessége - a táj és az utazás, mint a főhős belső világának metaforája – ezúttal a végletekig menő radikalizmussal tör utat magának. Bud irtózatosan magányos. A 120 perces film kétharmadában egyedül van a vásznon. Los Angelesbe megy a feleségéhez, Daisyhez (Chloe Sevigny). Megérkezik, de a lány nincs otthon. Visszamegy a hotelszobájába. Kijön a fürdőszobájából, és a lány ott áll az ajtóban. Az ezt követő kettősük Cassavetesnek is dicséretére válna, ami a dialógust és a színészi játékot illeti. A több, mint tíz perces jelenetben derül ki minden a sötét múltról. Daisy drogozott, mikor kisbabájukkal volt terhes és egy partyn túladagolva, két ferfinak is odaadta magát. Bud rajta kapván őket sokkos állapotba került és egyszerűen elment a partyról. Mire visszatért, Daisyt a mentősök vitték el holtan: belefulladt a saját hányásába. És ekkor Daisy, egy vágás után, eltűnik a vászonról: Bud csak hallucinálta, hogy újra találkozik és csókolózik vele; hogy Daisy orálisan kielegíti. Az orális szexjelenet valóban “hatásos”, aki addig meg nem hagyta el a termet az ezután – de csakis utána – rohant ki.

A közönség többségének botrányos viselkedése csak megerősítette bennem korábbi érzésemet, miszerint Cannes érdeklődésének középpontjában nem a filmek állnak. Ha Cannes valóban a filmről, a hetedik művészeti ágról szólna, akkor a jelenlevők hajlandóak lennének az értelmes párbeszédre, az esztétikai elemzésen alapuló vitára. A kivonulás, és az előadás megzavarása ennek az értelmes párbeszédnek az elutasítása. Szomorú volt látni, hogy az emberek többsége mennyire fél az újdonságtól, a szokatlantól; mennyire nem tud mozgóképet “olvasni”; és mennyire kulturálatlanul képes viselkedni a “kulturáltság” jegyében. A film az első húsz percben hatása alá vonta az egész közönséget. És akkor egyszercsak kitört a pánik: az emberek nagy része megijedt az irtózatos magánytól és csendtől, ami a vászonról aradt. Számomra imponáló volt Vincent Gallo bátorsága és radikalizmusa. Sőt, azt gondolom, hogy csak így lehet, és csak így - a járt utat a járatlanért elhagyva - érdemes filmet csinálni: számolva a bukás lehetőségével, illetve azzal, hogy tíz emberből csak egynek tetszik.