2019-ben volt utoljára Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Budapesten, azóta a magyar fővárosban nem rendeztek olyan utánjátszó filmes eseményt, mint amilyen például a miskolci CineFest, a wrocławi New Horizons vagy a kolozsvári TIFF. Horváth Kristóf fesztiváligazgató a szokásos retorikai fordulatot vicces stílusban használta a BIFF megnyitóján, a „Köszönöm a családomnak” azonban itt nagyon is komolyan értendő: a Titanic egykori kapitánya, Horváth György az édesapja. Kristóf tehát nemcsak kulturális, hanem családi hagyatékot is ápolt azzal, hogy csapatot toborzott (Szimler Bálint művészeti igazgató, Szalai Tamás stratégiai és pénzügyi vezető, valamint Mesterházy Lili, Donáth Péter és Rév Dániel kurátorok alkották a szervezői keménymagot) és újra egy nemzetközi, egész estés filmeket felvonultató fesztivált hozott Budapestre.
A BIFF legfontosabb vállalása, hogy korábban Magyarországon nem vetített fesztiválkedvenceket mutasson meg a hazai közönségnek, olyan filmeket, amik témafelvetéseik és művészeti értékük okán is méltók a figyelemre. A programszerkesztők kompromisszumok nélkül válogattak be nehezebben befogadható, szűkebb közönségre célzó kísérleti filmeket és nagyobb szabású, világszerte ünnepelt műveket is a programba. Így a BIFF minden napja tartogatott meglepetéseket azoknak, akiknek volt elég idejük és pénzük ellátogatni a főként a Corvin moziban tartott vetítésekre. Az anyagi vonzat különösen sarkalatos kérdés, hiszen bár a 3900 Ft-os jegyár alig több, mint amit manapság egy hagyományos mozizásért elkérnek, három-négy kiszemelt vetítés már elég tetemes kiadást jelenthet. Hosszútávon jó megoldás lehet a diák-és nyugdíjas jegyek, valamint egy racionálisabb bérletrendszer (most 35.000 Ft-ért adtak egy bérletet) bevezetése, az early bird időszak megtartása (a korai vásárlók 3100 Ft-ért juthattak belépőhöz), esetleg további kedvezménysávok kialakítása. Ez azonban különösen nehéz feladat egy állami támogatás nélkül szervezett, most induló filmfesztiválnak, a kedvezményesebb árakhoz vélhetően újabb szponzorokra lesz szükség.
Az I. BIFF viszont remek ajánlólevél lehet a további támogatók gyűjtéséhez, mivel tapasztalataink szerint a vetítések meglepően magas kihasználtsággal futottak és gyakran uralkodott pezsgő fesztiválhangulat a Corvin mozi előterében is, hála az emeleten kiépített, barátságos lounge-nak, ahol remek borokat mértek. A szent füge magja mindkét előadása telt házzal ment a legnagyobb termekben, a szintén duplázó A brutalistára már jó előre elfogyott az összes jegy, sőt, még James Benning parádés kísérleti filmjére, a Kifulladásig-ra is bő háromnegyed ház volt kíváncsi csütörtökön késő délután. Úgy tűnik, a szervezők át tudták vezetni a BIFF-re a Cinema Niche vetítéssorozat közönségét és sikerült azt a késői tizen- és korai huszonéves generációt megszólítaniuk, akik például az elképesztő magasságokban járó wrocławi New Horizons törzstáborát is alkotják.
Ebben segíthetett a letisztult arculat, a céltudatos online kommunikáció és a Turbinába, valamint a margit-szigeti Kristályba szervezett tematikus kísérőesemények (és bulik) is. Sőt, valószínűleg az esemény függetlensége és szabad szellemisége is vonzó volt, könnyen lehet, hogy egyre többen tekintik szimbolikus gesztusnak, hogy egy állami támogatás nélkül, alulról építkező kezdeményezést támogassanak (lásd még: a Fekete pont vagy épp tavaly a Magyarázat mindenre mozis nézőszámai). A BIFF-en emellett érvényesült a kultúrmissziós és az edukációs szándék is: talán többen most láttak először Kiarostami-filmet, a retrospektív szekcióban vetített Close-Upot, de mesterkurzust tartott A brutalista fényeléséről Ternyik Máté colorist és az argentin kísérleti filmes, Eduardo Williams, akinek The Human Surge 3 című munkáját vetítették is a fesztiválon.
Ez nem én vagyok (It’s not Me) (r.: Leos Carax)
Akárcsak a The Human Surge 3, az Ez nem én vagyok is a BIFF kísérleti filmes szekcióját erősítette. Leos Carax egy ikon, aki a jelek szerint nemcsak tisztában van saját státuszával, de hanyag eleganciával és kellő öniróniával képes is reagálni rá. Ez a 42 perces, godard-i ihletésű esszéfilm nemcsak magáról a művészről, hanem az ő mozgóképhez és a saját filmjeihez fűződő ellentmondásos viszonyáról szól. Pályaösszegző stílusgyakorlat, mondhatnánk, de eközben a filmből egyáltalán nem a higgadt számvetés igénye érződik. Carax fékeveszett lendülettel robog végig eddigi munkásságán, keresztbe-kasul idéz az eddigi filmjeiből, így a híres-hírhedt Kaka Úrtól az Annette-bábuig minden fontosabb figura megjelenik, miközben a családról, művészi pozícióról és egyéb idézetek révén a mozgóképről is bőven van mondanivalója. Az Ez nem én vagyok kifejezetten vicces, virtuóz és szórakoztató esszéfilm, ami előtt nem árt pótolni és újranézni Carax korábbi műveit. Iparági pletykák szerint a filmet egy Carax-retrospektívvel egybekötve hamarosan újra lehet látni majd a mozikban, egy ilyen kezdeményezés pedig biztosan sokat segítene az Ez nem én vagyok szerteágazó szimbólumrendszerének megfejtésében.
A szent füge magja (The Seed of the Sacred Fig) (r.: Mohammad Raszulof)
A nyitófilmként vetített, családdrámába oltott politikai parabolának már a puszta létezése is egy csoda, de minimum egy erős kiáltvány, ami a művészet szabadságát élteti. Nem túlzás, hogy az iráni Mohammad Raszulof és alkotótársai az életüket kockáztatták, hogy az iszlamista rezsimmel szemben kritikus filmeket készíthessenek. Raszulof ült már börtönben, kapott halálos fenyegetéseket az államhatalomtól, korbácsolásra ítélték és megpróbálták évtizedekre eltiltani a filmezéstől. Az előző, a halálbüntetés morális kérdéseiről és társadalmi következményeiről szóló szkeccsfilmje, az Arany Medve-nyertes Nincs gonosz után az idén Cannes-ban díjazott A szent füge magja is titokban forgott, a stábtagok és a szereplők nagy része pedig a világpremier óta elmenekült Iránból. Köztük maga Raszulof is, aki azóta nemcsak letelepedett Németországban, de a németek e koprodukcióban készült filmjét nevezték idén Oscarra, dacára annak, hogy a történet Iránban játszódik és a szereplők is perzsa nyelven szólalnak meg.
A szent füge magja egy család sorsán keresztül tárja fel egy elnyomó politikai rendszer lélektanát. A családfőt, Imant épp főbíróvá léptetik elő, ami több pénzzel és egy nagyobb szolgálati lakás ígéretével is jár, az egy szobán osztozó két tinédzserkorú lánya legnagyobb örömére. Iman ugyan feljebb kapaszkodott a bürokrácia szamárlétráján, de ez azzal jár, hogy koncepciós perek során futószalagon gyártott halálos ítéleteket kell aláírnia, a regnáló hatalmat elvek és szakmaiság nélkül szolgálnia. A családot próbára teszik a Mahsza Amini halála miatt kirobbanó országos tüntetések: a családfő, mint a rendszer egyik fogaskereke lassan közellenséggé válik, a két lány pedig elkezd kételkedni a korábban arctalan elnyomó hatalomban, és ezáltal saját apjukban. Raszulof szociodrámából indít, az utolsó harmadra pedig pattanásig feszült paranoiathrillerbe kormányozza át a filmet, miközben a családi dinamika is fokozatosan átrajzolódik. A szent füge magja így műfaji filmként is remekül működik, a félmaratoni játékidő pedig a komplex karakterrajzoknak és a feszes szerkesztésnek hála gyorsan eltelik. A film hamarosan országszerte látható lesz a mozikban, a Cirko Film forgalmazásában.
Bird (r.: Andrea Arnold)
A szociodrámát felnövéstörténettel és mágikus realizmussal ötvözi az érzékenységéről híres brit rendező új filmje, ami a cannes-i premiere óta szélsőséges reakciókat vált ki a közönségből. A Bird főhőse egy fiatal lány, Bailey (Nykiya Adams), aki apjával, Buggal (Barry Keoghan; A sziget szellemei, Saltburn) és testvérével, Hunterrel (Jason Buda) él egy elhagyatott, lepusztult lakásban. Az apuka éppen újra házasodni készül, így a lány nemcsak elhanyagoltnak érzi magát, de új szerep is vár rá: neki kell gondoskodnia testvéréről, miközben a szétcsúszott Bug új szerelmével és a friggyel van elfoglalva. Bailey a környéken kóborolva találkozik a Bird nevű szoknyás fiúval (Franz Rogowski), akivel közösen fedezik fel a világot. Rogowski figurája emeli be a filmbe a mágikus realizmust, ami önmagában jót tesz a hangulatnak és a rejtélynek, eközben viszont el is kezd a szociodráma kárára dolgozni.
A Bird-ben ábrázolt nyomor sokszor olyan, mintha a rendező mostanra elfelejtette volna, hogyan élnek a társadalom perifériájára szorult emberek: a squatter-lakás szétgrafitizett falainak projektorról kivetített képek és videók adnak Balenciaga-reklám hangulatot, a szereplők pedig elektromos rollerrel járnak. Ennek ellenére Franz Rogowski madárembere és Barry Keoghan esetlen és felelőtlen, a maga módján mégis szerethető apafigurája el tudják vinni a hátukon a filmet, és Nykiya Adams is remekül helytáll élete első filmszerepében. A Bird ráadásul tele van emlékezetes pillanatokkal, például amikor a Coldplay Yellow című dalát éneklik a hallucinogén anyagot termelő varangynak egy kis extra „termés” reményében, de a The Verve Lucky Man-je is felcsendül egy katartikus jelenetben. A történet egyébként szépen kikerekedik a végére, Bailey felnőtté válása pedig olyan Andrea Arnoldosan szívbemarkoló, egyszerre gyönyörű és megrázó. A film 2025 tavaszán érkezik a hazai mozikba az ADS Service forgalmazásában.
The Devil’s Bath (r.: Veronika Franz & Severin Fiala)
A Berlináléról a kiemelkedő művészi hozzájárulásért járó Ezüst Medvét hozta el a Goodnight Mommy osztrák rendezőpárosának folkhorrornak álcázott pszichológiai drámája, nem érdemtelenül. A The Devil’s Bath-t az operatőri munkáért (Martin Gschlacht) és a látványtervezésért (Andreas Donhauser, Renate Martin) ismerte el a berlini zsűri, és ezeknek az elemeknek köszönhető a film fojtogató hangulata is. A történet 1750-ben játszódik, a főhős, Agnes (Anja Plaschg) egy frissen házasodott nő, aki nem igazán találja a helyét a falusi közösségben. Gyereket szeretne férjétől, az anyaság utáni vágyakozása viszont egyre reménytelenebb. Agnes lassan magába fordul, melankóliája depresszióba csap át és úgy tűnik, csak a halál hozhat megváltást számára.
A The Devil’s Bath kíméletlen és szikár dráma, ami a nőiség megéléséről és a depresszióról mesél. A gond csak az, hogy az impozáns külsőségek és a műfaji játékosság egy felszínes, szétfolyó filmet takarnak, ami túl sok újat nem tud mondani a témában. Agnes kálváriáját kényelmetlenül hosszú ideig követjük, azonban a meg-megbicsakló ritmus miatt ez inkább önismétlő és unalmas, a film nem igazán tudja átadni a főhős fokozódó őrületét. Így a sokszor a testhorrorokat idéző sokkolás is inkább öncélú, igaz, a rendezőpáros abban mindenképp sikeres, hogy Agnes melankóliáját a nézőre is képes átragasztani.
A brutalista (The Brutalist) (r.: Brady Corbet)
A velencei világpremier óta szinte mindenki, köztük kritikusunk is, ódákat zengett Brady Corbet (Egy vezér gyermekkora, Vox Lux) monumentális új filmjéről, ami egy fiktív magyar építész, a Breuer Marcell inspirálta Tóth László (Adrien Brody) történetén keresztül fest portrét egy bevándorlóról, aki az amerikai álmot kergeti. Mivel a filmre a világpremier óta sorjáznak az ötcsillagos Letterboxd-értékelések és a filmtörténeti csúcsteljesítményt kiáltó cikkek, így különösen nagy érdeklődés övezte az első hazai vetítéseket. A felhajtás már csak azért is indokolt, mert a stáb nagy része magyar, Petrányi Viktória koproducerként, a Január 2. főszereplője, Jóvári Csenge látványtervezőként dolgozott a filmen, a vágója Jancsó Dávid, coloristja pedig Ternyik Máté volt. Sőt, magyar színészek is szép számmal feltűnnek benne, a legelső percben rögtön Nagy Zsolt hangját halljuk, de Vilmányi Benett, Hermányi Mariann és Sztarenki Dóra is látható kisebb-nagyobb szerepekben.
Így aztán villámgyorsan megtelt a BIFF-re meghirdetett, a hazai bemutatót hónapokkal megelőző két vetítés, egy ekkora film pedig tényleg fesztiválkörülmények között az igazi. A brutalistának ezen a ponton persze nem segítenek a magasztaló kritikák, amik az egekbe lökik a néző elvárásait. A film emiatt, vagy talán ettől függetlenül is, felemás képet mutat. A 15 perces szünetet megelőző szűk két óra tényleg meg tud felelni a hatalmas hírverésnek: Corbet markáns hangulatokból építkezik, mintha egy 20. századi nagyregény elevenedne meg a szemünk előtt, amilyennel biztosan találkoztunk már, mégis páratlan érzés elmerülni benne. Az első etapnak hihetetlenül jó a húzása, és nehéz is felállni utána a 15 perces szünetre. A második rész viszont majdnem végzetesen kioltja az addigi varázst. A szemlélődőbb, hipnotikus folyású kezdés után Corbet a karakterekre és a cselekményre kezd koncentrálni, azonban ekkorra már késő pótolni a hiányosságokat, így gyorsan beüt a cselekménykényszer és a Felicity Jones által játszott feleség érkezése is inkább gyengíti az addigi egységet. Hiába alapozza meg a formailag is szikárabb folytatást a szünet utáni első, szándékoltan katarzismentes családegyesülés jelenete, az első rész bravúrját megközelíteni sem sikerül. Ám végül még a kifejezetten esetlen epilógus sem tudja a földbe állítani a filmet, A brutalista tényleg kötelező néznivaló. Az első fele legalábbis van annyira kimagasló, hogy elégedetten álljunk fel a bő három és fél órás játékidő végén.
