2014. 12. 08. filmhu
A címzett: ismeretlen
Kritika a Drága Elza! című filmről
A Drága Elza! pazar kiállítású köntösbe bújtatott története számtalan hibát rejt magában – ezek többségét azonban az említett köntös sem rejtheti el teljesen. A Füle Zoltán rendezte filmet még a Filmhéten láttuk, néhány napja játsszák a hazai mozik.
Az 1942-ben az orosz fronton játszódó történet (anti)hőse Lombos Mihály, aki vélhetően egy adminisztrációs hiba folytán mégsem térhet haza hosszú ideje kiérdemelt szabadságára. Az éjszakát a lövészárokban tölti, ahol beszélgetésbe elegyedik egy idős férfivel. A találkozás hatására megkérdőjeleződni látszanak haza, kötelesség, becsület és szerelem eszméi, amit csak megerősítenek azok a borzalmak, melyeket Mihály azt követően él át, hogy a következő reggelen orosz hadifogságba esik.
Füle Zoltán független produkcióban készült filmje melodramatikus felütéssel indít: hősünk megtört tekintetű Jurij Zsivágóként filozofál a háború értelmetlenségéről, és vágyódik szerelme, Elza után. Fogságba kerülését követően a tézisdráma átvált az ütközetek borzalmait és az emberi kegyetlenkedéseket naturalista részletességgel bemutató, invenciózusan kivitelezett dinamikus akciószekvenciák sorává; az alkotók fő célja saját bevallásuk szerint az amerikai stílusú akciójelenetek imitálása volt.
Kép forrása: Facebook
A rendező a második etap formai megoldásaiban a Becstelen Brigantykat, fordulataiban pedig (meglepő módon) a Harcosok klubja megoldásait idézi meg. Éles hangnemváltások kísérik végig a cselekményt: a jelentőségteljes távolba meredésekkel központozott didaktikus monológokat („Megesett rajta a szívem, pedig gyűlölnöm kéne. Hiszen ő az ellenség.”) olyan groteszkbe hajló jelenetek váltják, mint amelyben a történet egyetlen szerelmespárja – a durva kihallgatást követő jegyzőkönyvgépelést félbeszakítva – egy Sztálin-képnek dőlve hálja el a várva várt szerelmi nászt.
Ha az alkotók célja az említett hollywoodi akcióorientált stílus imitálása volt, akkor vállalásuk sikeresnek mondható. Mivel azonban a film nyilvánvaló gyenge pontja a rosszul megírt forgatókönyv, a végső csavar nem revelációként hat, hanem egyszerűen csak értelmetlen, mivel nincs kellőképpen elővezetve. Az árulkodó jelek kutatására specializálódott néző ugyan egy-egy félmondat sokatmondó kétértelműségéből előre sejtheti a film zárlatának poénját, ami azonban nem újszerűen, csupán egy nagy előd utánérzeteként hat. Ezen az sem segít, hogy a Drága Elza! ugyanazon csavart egy teljesen más zsáner keretei közé helyezi.
Füle Zoltán filmje érdekes párhuzamot mutat Oláh Gusztáv 1942-es Valamit visz a víz című filmjével; míg azonban utóbbi teret enged az enigmatikus Anada karakterével kapcsolatos különféle értelmezéseknek, a Drága Elza! hasonló dramaturgiai funkcióval bíró karaktere szájbarágós értelmezést kap a történet végére.
A film különböző minőségei tehát kioltják egymást; a moralizáló jelenetek fölött gyorsan átsiklunk, a végső poén előkészítéséhez a karakterek és a köztük lévő viszonyrendszer csupán jelzésszerű, egyedül az akciószekvenciák erős kezű levezénylése tart ki sziklaszilárdan.
Nézz bele a filmbe!
A Drága Elzá!-nak mindenesetre van egy hibátlanul összerakott, maradandó jelenetsora, amely visszatérő motívumként a film nagyobb részét egybefogja. Mihályt fogságba esését követően a „taposók” közé osztják be. A taposók azok a hadifoglyok, akiket az ellenséges csapat a föld alá rejtett aknák kiiktatására „használ fel”. A foglyok gyalogszerrel, lassú menetben haladnak az orosz katonák, az úgynevezett lökdösők előtt. A helyenként szinte a jancsói elnyomók és elnyomottak dinamikáját idéző feszült jelenetek olyan átélhetőséggel mutatják meg a lépésről lépésre elnyert élet másodpercnyi öröme és a végső soron mégis nagy eséllyel a halálba történő lassú vánszorgás borzalma közti feszültséget, hogy a néző elakadó lélegzettel kísér minden egyes túlélt lépést. A háború poklában megnyilvánuló emberi kegyetlenkedéseket a film ezekben a jelenetekben képes igazán megragadni: a lökdösők (amely életmentő címet megkaphatja egy hősies tettet végrehajtó hadifogoly is, de amely tisztség többnyire az orosz katonákat illeti meg) amellett, hogy a taposókat menetelésre ösztönzik, saját szórakoztatásukra értéktelenné vált valutával fogadásokat kötnek a potenciális hullák esélyeit latolgatva. „Csak úgy hajt hasznot a taposó halála, ha együtt jár egy akna hatástalanításával”, halljuk a főhős tárgyilagos magyarázatát a lökdösők őrző-védő szerepéről.
A Drága Elza! mindenképpen elismerést érdemel az akciójelenetek kivitelezésének tekintetében, emellett pedig képes felmutatni olyan remek jeleneteket is, mint a feljebb elemzett taposók történetszála. Nagy kár, hogy a forgatókönyv megírásába nem sikerült annyi energiát fektetni, mint amennyit a süvítő golyók, robbanó bombák és vetődő testek megkoreografálásába.
Szerző: Lakatos Gabriella
