Xavier Legrand új filmje, akárcsak a 2017-es, a Velencei filmfesztiválon két díjat, köztük a legjobb rendezőnek járót elnyerő Láthatás, egy széthullott család története. A rendező ellép a debütáló mű kisrealizmusától, Az örökös már inkább egy high concept alapokon nyugvó, enyhén stilizált, műfaji elemekkel zsonglőrködő pszichológiai dráma, ami nyomokban Olivier Assayas és François Ozon hasonló alapvetésű munkáira (például a Sils Maria felhői vagy a Dupla szerető) emlékeztet.
A főhős egy francia divatház frissen kinevezett művészeti igazgatója, Ellias Barnès (Marc-André Grondin), aki egyébként Québec-ből származik, mégis minden kapcsolatot megszakított kanadai gyökereivel. Köztük Kanadában élő apjával is, akivel évtizedek óta nem látták egymást. A film a sorsdöntő divatbemutató jelenetével rúgja be az ajtót, a bámulatos nyitányban modellek vonulnak dübörgő zenére egy spirál alakzatban berendezett térben, Ellias pedig a show végén a mellkasához kap, mielőtt a kifutóra szaladna meghajolni. Szívproblémára gyanakszik, ám az orvos kérdésére, hogy vajon örökletes betegségről lehet-e szó, nem tud válaszolni, hiszen apját alig ismeri. Ellias épp elkezdene a genetikai öröksége után kutatni, amikor kiderül, hogy az apukája szívrohamban elhunyt. A feltörekvő divatikon így Québec-be utazik, hogy megszervezze az apa temetését és elintézzen mindent, ami az örege után maradt. Aztán pedig velünk együtt ő is nagyon meglepődik azon, hogy mi minden maradt utána.
Legrand és írótársa, Dominick Parenteau-Lebeuf egy darabig ráérősen építgetik a drámaiatlan gyászfilmet: Elliasnak semmi kedve hazautazni, apjához egyáltalán nem kötődik érzelmileg, ráadásul sokkal jobban aggasztja az örökletes szívbaj kérdése és a küszöbön álló kollekció-premier, mint az, hogy milyen zene szóljon az elhunyt családfő temetésén. Az írópáros aztán egy olyan fordulatot dob be, ami alapjaiban rengeti meg nemcsak a főhőst, de az egész filmet is. Onnantól kezdve pedig már egy másfajta családi örökségről és annak utóhatásairól szól a történet, a záró harmad pedig sötét hangulatú krimiként teszi fel a koronát a kiszámíthatatlanul hömpölygő élményre.
Az örökös erejét ezek a kegyetlen, dramaturgiai szempontból bravúrosan kijátszott meglepetések adják. Legrandék érdeme, hogy a történetbeli fordulatokat nem a cselekménykényszer vezérli, sokkal inkább következnek a pszichológiai kontextusból (transzgenerációs traumák, örökölt sors) és az erős lábakon álló, a Bibliáig visszavezethető kérdésfelvetésekből („A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik fia bűne miatt” – Ezékiel 18,20). Ellias és családjának kapcsolatáról, sérelmeikről és öröklődő komplexusaikról csak elejtett félmondatok árulkodnak, viszont minden karakter, például az apa legjobb barátja, a mellékszereplőként induló, a végjátékban kvázi második számú hőssé váló Dominique (Yves Jacques) is összetett jellemű, komplex figurák. Ennek hála Az örökös a radikális fordulatok nélkül, cselekménytelen pillanataiban is izgalmas, sőt, a színészek is képesek kiaknázni a szerepekben rejlő lehetőségeket.
Ez hatványozottan igaz az Elliast játszó Marc-André Grondin-ra, aki már casting szempontból is telitalálat, hamisítatlan divatipari arca van, amire csak ráerősít a bajusz és a körszakáll, na meg a fülbevalók és a dizájner gyűrűk az ujjain. Grondin a film első felében megközelíthetetlen, titokzatos figura, aki idegenként, némi felsőbbrendűség-érzéssel mozog kanadai szülőföldjén. Aztán ahogy szembesül az apai örökséggel, úgy törik egyre apróbb darabokra, a film egyik legerősebb jelenetében pedig hosszú percekig zokog, fájdalmasan és tehetetlenül.
A figura szempontjából fontos a szülőhazához fűződő ellentmondásos viszony, amit az írók, egészen viccesen, a francia és a Québécois beszéd ütköztetésével érzékeltetnek. A temetkezési vállalatnál mindenesként dolgozó egykori szaktárs, Minna (Anne-Élisabeth Bossé szintén egy kicsi szerepben villantja meg a szebb reményű divattervező-hallgatót) eleinte az ifjú divatcézár francia kiejtését parodizálja vicceskedve. Ám Ellias egy idő után észrevétlenül felveszi a québeci akcentust, amire már a franciaországi munkatársa hívja fel a figyelmét. A francia és a Québécois közötti váltással párhuzamosan lép apja helyébe a fiú, és veszi át a nyelvi sajátosságok mellett lényegében az apa bűneit is.
A film nemcsak a feszes szerkesztést, de a vizualitást illetően is nagyon egyben van. Legrand és operatőre, Nathalie Durand (Láthatás) remekül kihasználják a helyszínek adta lehetőségeket, így szimbolikus jelentőséget kapnak a spirálszerű terek, az apa sötét pincéjébe vezető lépcső pedig kimondottan horrorisztikusnak hat. A szimmetriával gyakran játszó képek mellett két fontos jelenetben is alkalmazzák az időugrással egybekötött láthatatlan vágást, mindkétszer egy autó szűkös terében mozog a kamera, miközben napszakok váltakoznak. Ezek a megoldások, kiegészítve a spirál-motívummal, tudatfilmes irányba lökik Az örököst, ami tovább mélyíti az apa-fia reláció drámaiságát is.
Bár úgy tűnhet, hogy a történetet alapjaiban átrajzoló fordulatok (amiket mi itt most szándékosan nem lövünk le és igyekszünk a lehető legkevesebbet sejtetni belőlük) egyszer nézőssé teszik Az örökös-t, Legrand filmje remekül kiállja az újranézés próbáját. Főleg a történet első fele tartogat apró, ám annál érdekesebb nyomokat, amik második nekifutásra lesznek észrevehetők. De ezektől függetlenül is, a családi mintákról, azok megszakításáról, az örökölt sorsról és az apai szerepekről szóló sztori lebilincselő (a film egyébként Alexandre Postel L'Ascendant című regényének szabad adaptációja), ahogyan Marc-André Grondin alakítása és a katartikus, szintén eléggé kíméletlen lezárás is. Az örökös így jóval többet érdemelne annál, mint hogy egy-két hét után nyomtalanul eltűnjön a mozikból.
Az örökös már látható a mozikban, forgalmazója a Vertigo Média.
