Ericsson Képzőművészeti Galéria

1037 Bp, Laborc u. 1.

2001.április 3. – május 7. között


Mióta felnőttem sokat és sokfelé utaztam, és ez természetesen a gyermekkori illúziók elvesztését eredményezte. De még emlékszem, hogyan álmodoztam és vágyakoztam: leginkább a titkok világába szeretnék elutazni, a mesés boldogságba. Sokáig élt bennem a vágy, hogy megtaláljam a Földön azt a vidéket, ahol a szeretet forrása van. Ahol olyan emberek élnek, akik a gyötrelmes körülmények ellenére - vagy talán épp azért - belső késztetésüknek engedelmeskedve segítik egymást.

Nyilván láttam mozgó és állóképeket Tibetről és Kínáról, bár az is lehet, hogy az olvasmányélmények teremtette belső-képek lettek a meghatározóak. Mindig is úgy éreztem, hogy időtlen idők óta ismerem a füstfelhőbe burkolódzó szerzeteseket és tudom, hogy mormogó imádkozásuk a beavatottak titkos összetartozását jelenti. A szertartások fegyelmezettségét megnyugtatónak hittem és éreztem, hogy a hétköznapok elkerülhetetlen nyomorúságában ez, és csak ez segíthet. Akkortájt, gyermekként úgy képzeltem el az utazást, hogy a magas hegyek megmászása után, városi utcákon sétálok, és minden szembejövővel összenézünk és egymásra mosolygunk.

Az elmúlt év októberében három hétig Kínában nézelődhettem /egy hétig a tibeti Lhászá-ban/, a megvalósult utazás lázában, és ott készítettem azt a száz képet, amelyek április harmadika és május hetedike között az Ericsson Képzőművészeti Galériába ellátogatók számára bepillantást engednek Tibet és Kína mai életébe.

Amit kiállítva láthatunk a valóság lenyomata, de meglehetősen szubjektíven az. Fotó esetében - általában máskor is – megkérdőjelezhető, hogy a fotós által láttatott kép vajon mennyire igaz. Nem csak arra gondolok, hogy ahány fotós, annyiféle szemszög és beállítás, de ami ennél talán még fontosabb: a képen látható helyzet vajon meddig volt létező? /Illetve látható!/
Ez a kérdés különösen fontos a portré fotók esetében. Az természetes, hogy mindenkiről lehet csúnya fotót készíteni, de vajon mikor és kinek az arca árul el többet, mint önmaga lehetséges szépsége. Mikor árulkodóak az arcvonások? És talán ez, az exponálási időpont megválasztása a legnagyobb kérdés. Tudnillik olyan megfigyelésekről lehet szó, amelyek szabad szemmel sajnos nem láthatók. Gépre, fényképezőgépre van szükségünk. És nem csupán azért, hogy megmutathassuk az élményeinket mindazoknak, akik nem lehettek ott, ahol mi. A kiállításon jó néhány olyan kép van, amelyről csak az utazást kövedtően, az utólagos vizsgálódás és gondolkodás után derült ki számomra, hogy mit is rejt önmagában. A kiállított képek digitális kamerával készültek, majd ezt követően számítógépes Photoshop szoftver segítségével nyerték el végső formájukat.

Sólyom András

Vedd komolyan!: Instrukciók az élethez