Maria Callas utolsó hetét viharos emlékképek, a leküzdhetetlen éneklési vágy és egy Mandrax nevű nyugtató hatása alatt töltötte, ami gyakran vitte őt hallucinogén utakra. A gazdag fantáziával és empátiával rendelkező chilei rendező, Pablo Larraín szerint legalábbis valahogy így folyhattak Callas, vagy ahogy a rajongói hívják, La Divina („isteni nő”) végső napjai, mielőtt 1977 szeptemberében szolgálói holtan találtak rá a párizsi otthonában. A Maria-val Larraín egy 2016-ban induló életrajzi trilógia végére tett most pontot, Angelina Jolie pedig sztoikus játékával sok év után újra eszünkbe juttatta, milyen sokoldalú és érzékeny színésznő.
Jackie Kennedy (Jackie, 2016), Diana Spencer (Spencer, 2021) és Maria Callas. Három rendkívüli nő, a 20. század meghatározó alakjai, akik életük jelentős hányadát a reflektorfényben töltötték, akár vágytak rá, akár nem. A meggyilkolt amerikai elnök özvegyeként, az angol királyi család trónörökösének feleségeként és az opera rajongott nagyasszonyaként minden szem, fényképezőgép és videokamera rájuk szegeződött, mindenkinek volt róluk véleménye. Az imádat mellett kritikából is bőven jutott nekik, főleg amikor a család, a politika vagy a tömegek akaratával szemben hangot adtak a vágyaiknak. Larraín a filmjeiben életük egy-egy kulcsfontosságú időszakára koncentrál: Jackie-t a férje halála és temetése közötti egy hétben, Dianát pedig azon a három karácsonyi napon követi, amit Károly elhidegült feleségeként utoljára töltött el a királyi család társaságában.
A rendező a fellelhető vizuális és írott források használata mellett szabadjára engedi a képzeletét, filmjeiben a hősei érzelmi világának megfestése, a szorongásuk, szenvedésük, boldogságuk és bátorságuk bemutatása fontosabb a tények valósághű ábrázolásánál. Emlékképek, víziók, emberi testben életre kelt gyógyszerek lépnek a színre, Larraín határozottan elkanyarodik a hagyományos életrajzi filmek sablonos eszközeitől. Ezzel a szubjektív szemszöggel (kiegészülve a chilei költőről, Pablo Nerudáról szóló, hasonlóan laza szerkezetű filmjével, amit egyszerre forgatott a Jackie-vel) új lendületet ad a műfajnak, ismert női alakokat helyez intimebb, emberibb megvilágításba.
A tömegek szemében Jackie maga a megtestesült amerikai álom és intellektus, Diana egy brit tündérmese hercegnője, a görög Callas pedig az opera királynője, egyben a csapat egyetlen művész tagja. Csodálatos, három oktávot átfogó hangja mellett, főleg dívaiként elkönyvelt viselkedésére emlékszik vissza az utókor, meg persze a bulvárlapok címlapján tárgyalt hirtelen fogyására, családi botrányaira és viszonyára a nála közel 20 évvel idősebb Arisztotelés Onasszisszal, aki nem mellesleg később Jackie Kennedy férje lett. Korának egyik legnagyobb celebjét 53 évesen, magányosan érte a halál. A Callasról kialakult képpel, a fenséges színpadi szerepeivel és éteri alakjával indul a Maria is, hogy aztán a következő két órában lebontsa a bulvárt, és egy többfelvonásos operát idézve feltárja az utolsó pillanatig traumákkal élő nő lelkét.
Callas (Angelina Jolie) utolsó éveiben Párizsban él két hű társa, inasa (Pierfrancesco Favino) és házvezetőnője (Alba Rohrwacher) társaságában. Családja nincs, színpadra évek óta nem lépett, a hangja a 60-as évek óta válságban van, de az egész teste fokozatosan cserben hagyja, fájdalmai miatt folyamatos gyógyszeres kezelés alatt áll. Most mégis a visszatérésre készül. Készséges szolgálójának a reggeli főzése közben adja elő egyik híres áriáját, énekét a rántotta sercegése sem szakíthatja félbe. Félelemmel és fájdalommal telve egy koncertteremben is megpróbálja újra kiereszteni a hangját, közben Mandrax (Kodi Smit-McPhee) oldalán járja Párizs utcáit, és emlékezik. Felidézi fiatalkorát a náci megszállás alatt lévő Athénban, viharos kapcsolatát Onasszisszel, séta közben néha a leghíresebb áriái közepén találja magát. Kísérti a múlt, a felé irányuló figyelem, de megszokásból, és talán élvezetből rá is játszik a dívaságra, étterembe is azért jár, hogy ünnepeljék.
Maria életének középpontja, az éneklés egyben legnagyobb tragédiája is. Fiatalkorában az anyja kényszerítette rá, hogy náciknak daloljon, Onasszisz pedig megtiltotta neki, hogy színpadra álljon. Élete végén saját maga miatt akarja újrakezdeni, hiába állítják az orvosok, hogy az éneklés egyet jelent számára a biztos halállal. Maria tisztában van a veszéllyel, a Mandrax tudatmódosító hatásaival („boldog vagyok egy színházzal a szemem mögött”), sőt, revelációként fogja fel a kábulatot, amit a gyógyszer hozott meg neki. A megtisztulás lehetőségét látja benne, amivel végre a saját kezébe veheti a sorsát. A Maria szenvedéstörténete egyetlen hétbe sűrített önterápia, amiben a családi és magánéleti traumák gyökerét feltárva keresi a boldogtalansága okait, a szálak pedig minden irányból az énekléshez vagy annak hiányához vezetnek.
A Maria egy ária, tele pátosszal és szomorúsággal. Angelina Jolie megfontolt játékában is éppen annyi teatralitás van, amennyit az opera műfaja megkíván - ahogy Párizs utcáin és díszes lakásában sétálgat, mintha minden idegszálával arra készülne, hogy a következő pillanatban a színpadra lépjen. Jolie hét hónapon keresztül tanulta az olasz opera technikás éneklését, tátogása Callas hangjára tűpontos. A nyitóképeken Verdi Otellojának Ave Mariáját egyenesen a kamerának szegezi, arcizmának minden rezdülése valódi éneket, igazi fizikai munkát mutat, amit nem lehet megjátszani. Jelenléte az egész film sodrására hatással van, az őt támogató kis szerepek közül Kodi-Smit McPhee a legemlékezetesebb a kissé pökhendi, de Callas nagysága előtt végül meghajló, képzelt riporterként. Érdekes apróság még a Jackie és Maria univerzuma közötti egyetlen kapocs: bár ugyanazt a férfit szerették, mégsem az Onassist alakító Haluk Bilginer, hanem a John F. Kennedyt játszó Caspar Phillipson az egyetlen, aki mindkét filmben feltűnik.
Az áriák mellett a vizuális megoldások is a Maria színpadiasságát erősítik, Edward Lachman (Carol, Távol a mennyországtól) kamerája láthatatlan zenekarként úszik az utcán sétáló Callas oldalán. A haldokló Maria jelene színpompás, a múlt főleg fekete-fehérben jelenik meg, amit időnként Super 8-as felvételek is kiegészítenek (a werkek alapján ezek legtöbbször Larraín munkái). A kevert technikák Callas megborult elméjét, a tornyosuló emlékek kavalkádját érzékeltetik, a múlt és jelen alakjai idővel összekeverednek a fejében, Onassis kezéből a Mandrax hívja táncba a nőt, és abban sem biztos, hogy a vele szemben ülő testvére (Valeria Golino) nem a képzelete szüleménye.
A Párizsként helytálló Budapest a megszokott, sőt már kifejezetten túlhasznált helyszínei (Andrássy út, az Opera környéke, a volt MTV-székház bejárata) mellett, a leglátványosabban a belső tereiben kelti életre a francia város nyüzsgését – az Astoria patinás kávéházát, a Callas lakásaként szereplő Adria-palotát, vagy a Gellért szálló dísztermét még nagyobb öröm felismerni, a stáblistán szép számmal sorakozó magyar alkotókról nem is beszélve.
A Maria minden elemével kerekké teszi Larraín trilógiáját, méltó emléket állít Callasnak, de audiovizuális szépsége ellenére sem válik a hármas legerősebb darabjává. Míg Jackie és Diana történetében mindkét ikonhoz fizikailag és lelkileg is közelebb kerülünk, közvetlenül mellettük vagyunk minden embert próbáló, kritikus pillanatban, addig Maria továbbra is egy ikon marad – ő sosem hagyja el a színpadot, mi pedig végig a közönség soraiban maradunk.
