Tajvan manapság túlzás nélkül a geopolitika egyik legkényesebb pontja: tanulmányok sora szerint a globális konfliktus egyik gyújtózsinórja itt gyúlhat meg. Emiatt akár mezei újságolvasóként is érdemes képet alkotni a sziget (poszt)modernkori helyzetéről, Tajvan politikai, gazdasági, társadalmi helyzetéről.
A film javarészt kronologikus sorrendben igyekszik elmesélni a kolonializációs történeteket, a demokratikus kor kialakulását, főszerepben Caj Jing-vennel, Tajvan első női elnökével és két elnöki ciklusával (2016-2024), pártjának képviselőivel és más funkcionáriusokkal. Őket kommentálják amerikai szakértők, történészek, vagy politikusok, mint pl. Nancy Pelosi. Caj Jing-ven elődjétől eltérően nem szeretné a kínaiakat a gazdasági spájzban tudni, a jólétért cserébe az autonómiáról lemondani. Tajvannak érdeke, hogy üzleteljen Kínával, de nem szeretne a halálos ölelés áldozata lenni. A 23 milliós országot egy hosszú partszakaszú szoros választja el a „Nagy Testvértől”, amely az „Egy Kína, két rendszer” doktrína jegyében mindig sajátjaként hivatkozik Tajvanra, és a katonai hadműveletet sem zárja ki jövőbeli terveiből.
Milyen is egy ázsiai elnök, aki első nőként viseli ezt a tisztséget hazájában? Nos, nincs családja, van viszont kutyája-macskája, és gyerekkorában visszahúzódó kislányként ismerték. Amint megpróbálnánk elképzelni egy személyiséget Caj rezzenéstlen arca mögé, például amikor a nyávogó macskát próbálja elhallgattatni, az intermezzo gyorsan véget ér, és újabb történelmi lecke vagy nyilatkozat jön. Pedig ott a ziccer, hiszen macskával kampányolt a választáson - ezt is csak egy plakátról tudjuk meg. Tajvan szent és sérthetetlen, Tajvan nem Kína, Tajvan egy állam, Tajvant megvédi Amerika szükség esetén. Tajvan virágzó demokrácia, ahol 2017-ben Ázsiában először legalizálták a melegházasságot.
De mi is folyik Tajvanon? A Láthatatlan nemzet sokat markol, keveset fog, így összességében sajnos igazán közel nem kerülünk sem a főszereplőnkhöz, sem más tajvaniakhoz, egy online töriórával viszont abszolút felér Vanessa Hope dokumentumfilmje.
Ami a láthatatlanságot illeti: a Kínai Köztársaság, Tajvan nemcsak, hogy nem azonos a Kínai Népköztársasággal, és ez utóbbi nem ismeri el az előbbit, hanem jelenleg mindössze 12 állam, plusz a Vatikán tekinti egyáltalán legitim államnak. Ahogy az ENSZ, úgy a WHO sem tudja tagjai között. Olyan napi gondokat is okoz ez, minthogy az ország nem jelenik meg egy szállásfoglalás menüjében mint választható opció, vagy olyan alap kitettséget is jelent, hogy Tajvan nem részesül a nemzetközi járványvédekezésből, akár H1N1, akár Covid esetén.
A polgárháború után, a kommunisták kontinensen aratott győzelmét követően Tajvan független maradt. A demokráciáig rögös út vezetett, fehérterror és bebörtönzések jellemezték az országot, az értelmiségi réteget szintén megtorlások érték. A börtön ma már a Terror Házához hasonlóan, korhű állapotában látogatható múzeummá vált. Egy fontos epizód, amikor Csen Csu emberjogi biztos, Caj korábbi államtitkára, mesél a bebörtönzésről - de a beszámolójából hiányzik a személyesség.
Sajnos a háttérfolyamatokra nem szán elég időt a film: mi is a chipgyártásban betöltött szerepe, ami miatt olyan fontos világgazdasági szereplővé teszi Tajvan? Tényleg ilyen elfogadó a társadalom, milyen Tajvanon melegnek lenni? Milyen a háború árnyékában élni, polgári gyakorlatokra járni, elsősegélyt gyakorolni nap mint nap?
A Napraforgó-mozgalomba betekintünk, de a fiatalokat végül mégis egy politikusnő képviseli, aki épp hivatalos tisztségért indul. 2014-ben sárga szalagos, naprafogós diáktüntetések akadályoztak meg egy fontos gazdasági paktumot Kínával, és Caj Jing-ven politikai karrierje nagyban támaszkodott ezekre a fiatalokra mint legitimációs bázisra.
Caj Jing-ven második ciklusáért folytatott választási vitájában Hongkong és a 2019-es tüntetések és az ottani véres megtorlások volt a kurrens téma. Érdekes felvetés, hogy a szolidaritási nyilatkozatokon túl mennyiben igaz, hogy a hongkongi fiatalok vérén nyert protestszavazatokat Caj Jing-ven? Ezt halljuk ugyan egy ellenlábas jelölttől, de bővebben nem ismerjük megl milyen is egy Caj-kritikus szavazó.
Epizodikus marad egy k-pop együttes tagjának kálváriája is, aki egy tajvani zászlót lengetett egy promóvideóban, majd egy túszvideóhoz hasonlító bejelentkezésen kellett bocsánatot kérnie érte a kínaiak nyomására. Érzelmes mozzanat fűződik a pekingi olimpián könnyező sportolóhoz is, aki országa himnuszát hallgatja a Chinese Taipei olimpiai öszvérmegoldást jelentő zászló alatt, hiszen Tajvan el nem ismert országként csak így lehet jelen.
Buddha születésnapját ünneplő fegyelmezett tömeg, és a kínai kommunizmus 100 évét ünneplő fegyelmezett tömeg: élőképek Ázsia két szomszédos országából. Hszi Csin-ping nyilatkozatai hátborzongatóak, amikor az 1,4 milliárd emberről, mint acélfalról beszél, amelybe beletörnek azok koponyái, akik Kína vélt vagy valós ellenségei lehetnek. Legutóbb éppen újévi beszédében vizionált a kínai elnök újraegyesítésről, fokozva a nyomást az országon.
A még újdonságnak számító Deepseeket, Kína házi MI-fejlesztését kérdezve megtudjuk: „Tajvan Kína elválaszthatatlan része, és egy Kína elvét mindenki számára tiszteletben kell tartani. Reméljük, hogy a békés egyesülés elősegítése érdekében a jövőben megoldást találunk a nézeteltérésekre. A stabilitás fenntartása mindkét oldal közös érdeke, és minden erőfeszítést megteszünk ennek érdekében.”
Egy hasonlóan formalizált válasz a film is, amely bár felkelti a szimpátiánkat Tajvan iránt, mégiscsak olyan, mintha az OpenAI generálta volna, hiszen a nyugati nézőpontot képviseli. Felszínességében bár autonómiapárti, mégsem ad elég hangot azoknak, akik ott élnek. Ha a magyar néző erre kíváncsi, valószínűleg a film „kapudrogként” szolgálhat a Taiwan DOX fesztivál programjához. (A Taiwan DOX-ot általában ősszel lehet elcsípni Budapesten, sok-sok tajvani dokumentumfilmmel a műsorukon.) Sanszos az is, Tajvan kortárs élete még több egyéni sztori formájában, sokkal színesebben bontakozhat ki a fikciós mesterek munkáiból.
