A rendező a tibeti gyógyászat módszertanát bemutató Menla hagyatéka után közel nyolc évvel, új dokumentumfilmjében is a hétköznapitól eltérő gyógymódokat kutatja. Igaz, ehhez nem Tibetig, hanem csak a 8. kerületi Megálló Csoport Alapítványig kellett mennie. A szervezet szerfüggőknek nyújt segítséget, korábbi használókból mentorokká vált segítőkkel, csoportfoglalkozásokkal és elsőre meglepőnek tűnő terápiás programokkal. Ilyen a fal- és sziklamászás is, ami a Mélypont érzés két főszereplőjének, a szexuális önelfogadással is küzdő Szilveszternek és a végzős gimnazistának, a tizenkét éves kora óta a tudatmódosításba menekülő Borókának kínál gyógyulási alternatívát.
A Mélypont érzés hasonlót állít a függőség természetéről, mint Hajnal Gergely Szabadítója, a Herendi Gábor rendezte Toxikoma vagy épp Till Attila nemrég bemutatott alkoholdrámája, az És mi van Tomival?. Ahogyan Lólé Attila, a Szabadító büntetett előéletű főszereplője és a Till-film hősei, a bábszínész ifj. Szálka Sándor és az ő liftszerelő barátja, Pali, úgy Boróka és Szilveszter is pontosan tudják, hogy a józanságért egész életükben küzdeniük kell. A visszaesés árnyékából egyszerűen nem léphetnek ki, bár szorgosan számolgatják a tisztán eltöltött napjaikat és nem győzik tudatosítani magukban a józanság szeretetét, bőven elég egy apró megbicsaklás, hogy újra a drogokhoz vagy az alkoholhoz nyúljanak.
Mindhárom film főhőseit elsősorban már abban a rehabilitációs szakaszban látjuk, amikorra tudatosodott bennük, hogy függőségük örökké tart, ezért folyamatosan harcolniuk kell, ha kontroll alatt akarják azt tartani. A módszereik is hasonlók, nyilvántartják a józan napjaikat, gyűlésekre járnak, igyekeznek megoldani a lelki eredetű problémáikat és ezen keresztül megérteni az állapotuk pszichológiai hátterét, valamint azt is, hogy milyen űrt tölthetett be az életükben a tudatmódosítás.
Ennek a végeláthatatlan küzdelemnek a loop-szerűségét kitűnően ellenpontozza a Mélypont érzést végigkísérő sziklamászás motívuma: egy sport, aminek van eleje, közepe és látványos befejezése, hatalmas küzdelemmel jár, mégis egyszerűségével és célzatosságával segíthet a tudatmódosítás labirintusában kóborló, önértékelési problémákkal küzdő szereplőknek. Leginkább abban, hogy elkezdjenek hinni saját magukban. Ebben a formában ez egy sikerterápia, lényegre törő alapvetéssel: ha a meredek falat képes vagy megmászni, akkor a függőségeden is úrrá tudsz lenni.
A Mélypont érzés legerősebb pillanatai azok, amikor Szilvesztert és Borókát a mászóteremben vagy épp a meredek sziklafalakon látjuk. Miklós Ádám ráadásul nemcsak rendezőként és vágóként, de operatőrként is remekül helytáll: könnyedén kerüli ki az elkoptatott beszélő fejes megoldásokat, a mászós jeleneteket dinamikus kameramozgásokkal és gyönyörű totálokkal színesíti. Utóbbiak azonban nem öncélú képi bravúrok, sokat segítenek abban is, hogy megértsük a mászás szerepét a főszereplők gyógyulásában. A sport iránti elhivatottság a szenvedélybetegség leküzdésének igényével párosul, így felemelő érzés látni, ahogy a két fiatal minden erejét beleadja egy-egy feladatba. Ezeket a mozgalmasabb jeleneteket a szereplők vallomásai egészítik ki, amik során a Megálló Csoport Alapítvány gyűlésein vagy épp saját családjuk körében beszélnek betegségükről, komplexusaikról, sőt, szembesítik szüleiket azokkal a nevelési hibákkal, amik őket a szerhasználat felé lökték.
Különösen megrázók Boróka és Szilveszter azon beszámolói, amik a drogfogyasztás traumatizáló, mégis az adott pillanatban mindent felülíró, egyszerre eksztatikus és megsemmisítő élményéről szólnak. Érezhető, hogy a rendező kellő időt töltött az alanyai társaságában, akik a kamera előtt fesztelenül, természetesen viselkednek. Ez pedig kulcsfontosságú, már csak azért is, mert Miklós nem elfogultan mutatja be őket, mindkettőjüknek akadnak kevésbé rokonszenves megnyilvánulásai is. A keresetlen őszinteségük miatt azonban végig tudunk velük menni.
Szilveszter és Boróka ráadásul remek szimbiózisban működnek a filmben, ami nemcsak Miklós Ádám vágói ritmusérzékét, de a szereplőválasztás leleményességét is dicséri. Mindketten elegendő időt kapnak ahhoz, hogy átélhetővé váljanak a dilemmáik, közben viszont épp annyira különböznek egymástól, hogy a szenvedélybetegség más és más árnyalatait képesek felvillantani. Miklós Ádám igyekszik nem túlterhelni a filmjét, bár Boróka és Szilveszter is beszél valamennyit például a szexualitáshoz fűződő ellentmondásos kapcsolatukról, a Mélypont érzés mégis végig a drogfüggőségre koncentrál, pontosabban ezeket a témákat is az addikcióról szóló szálnak rendeli alá. Ez a szerkesztői és rendezői megoldás a sziklamászás motívummal kiegészítve feszessé, sallangmentessé, igaz, ezzel együtt néhol kissé felszínessé is teszi a filmet.
A két főszereplős, kizárólag a függőségre koncentráló szerkesztésnek egy idő után kiütköznek a maga hátulütői. Boróka és Szilveszter ugyan jól működnek együtt, mégis néhol érződik, hogy a megosztott figyelem miatt kevésbé jut tér egyikük vagy másikuk történetének bizonyos aspektusaira. Utólag például épp a szexualitással kapcsolatos gondolatok kifejtetlensége kelt hiányérzetet, még úgy is, hogy emögött rendezői tudatosság, nem pedig hanyagság érződik. Így bár az alkotói odaadás és fegyelem példaértékű, a Mélypont érzés néha akkor is görcsösen ragaszkodik a vállalt koncepcióhoz, amikor az alanyok behatóbb megismerését szolgálhatná egy-egy merész téma- vagy tempóváltás.
Ennek ellenére Miklós Ádám filmje akár terápiás céllal is ajánlható azoknak, akik közvetlen környezetükben találkoztak már szenvedélybetegekkel, netán maguk is küzdők. A Mélypont érzés az empatikus alkotói hozzáállás és a szereplők nyílt őszintesége miatt válik megrázó tanulmánnyá arról, hogyan lehet feldolgozni azt, ha a függőség megmászhatatlan sziklafalának közepén ragadunk, az egyetlen, vékonyka biztosítókötél pedig az önuralom.
A Mélypont érzés december 5-től látható a mozikban, a Vertigo Média forgalmazásában.
