A Halálnak sosem elég

Bertrand Blier: Les Côtelettes

Nagy reményekkel rohantam át Pasolini restaurált Máté evangéliumának vetítése után a Lumière Nagy Teátrumba, hátha egy másik kedvencem is meg tud örvendeztetni Cannes-ban. Azonban a francia Blier inkább elkeserített. Az 1997-ben bemutatott, azonos című színdarabja alkotta a mozgóképes változat alapját. A színházban is Philippe Noiret és Michel Bouquet játszották a komédia főszerepét. Az idősödő, elvált Léonce (Philippe Noiret) fiatal szeretőjével és kamasz fiával vacsorázik lakásában, mikor kopognak az ajtón. Egy hetven körüli öregember (Michel Bouquet) áll az ajtóban, és kijelenti: azért jött, hogy Léonce agyára menjen. A két öregember először politikai eszmecserékbe bonyolódik: az egyik jobbra, a másik balra szavaz. Beszélgetésük hamar személyes dolgokra terelődik. Léonce elmeséli, hogy szerelmes fiatal algériai bejárónőjébe, Nacifába (Farida Rahousadj), de sehogy sem képes megtenni az „első lépést”. Kiderül, hogy Nacifa nem csak Léonce, hanem az Öreg álmodozásainak is tárgya. Nacifa nála is bejárónő azzal a különbséggel, hogy az Öreg azért fizeti, hogy ő szolgálhassa ki az arab szépséget. A fordulópontot a halál (Catherine Hiegel) – szó szerinti – megjelenése hozza a történetbe. Az Öreg boldogan felajánlkozik a Halálnak, de az nem akarja elvinni, mert önkéntesekre nincs szüksége. Azt tanácsolja az Öregnek, hogy pakoljon össze egy (képzeletbeli) bőröndöt, amibe azokat az örömöket teszi, miktől nem akar megválni, majd eltűnik. Közben Léonce véletlenül elteszi láb alól a Nacifát verő arab férjet, mikor a Halál újra megjelenik. Az Öreg boldogan újságolja, hogy van bőröndje: Nacifa szépségével megpakolva. De a Halál ezúttal sem érte jött, hanem Nacifáért, akiről elmondja, hogy rákos és napokon belül meg fog halni. A kétségbeesett öregurak cselhez folyamodnak, hogy megmentsék vágyuk titokzatos tárgyát. Rájönnek, hogy az idős asszony képében megjelenő Halálnak csak egy jó numerára van szüksége. Nem is vesztegetik tovább az időt: felfektetik és egymást váltva nekiesnek a Halál hátsófelének. Ekkor Nacifa, és az addig életéért küzdő orvosok és nővérek táncra perdülnek. Igen ám, de a Halálnak sosem elég az aktusból, valahányszor az öregurak megpihennek, Nacifa összeesik. Folytatni kell a „pumpálást”, „de meddig, mégis meddig még” – kérdi a film utolsó mondatában az elkeseredett Léonce.

Bliert és a színészeket, köztük a sztár Philippe Noiret-t, hatalmas taps köszöntötte, mikor beléptek az auditóriumba, mégis a vetítés utáni örömmámor elmaradt, nem véletlenül. Blier egy tapasztalt rendező kezével nyúlt a témához, és a színészi alakítások is hibátlanok voltak. Mégis hiányzott valami ebből a filmből: maga Bertrand Blier. Hiányzott a rá jellemző vizuális fantázia, a társadalom harapófogójába szorított, valódi emberi sorsok felvázolása. A keserű önirónia térdcsapkodó komédiává változott. A női lélekrajzot oly pontosan ismerő (lásd Ipi -apacs egy, kettő, három; Az én pasim) Blier, ezúttal úgy kezeli hősnőjét, mint egy fadarabot. Végig azt vártam, mikor lázad fel Nacifa a ráosztott dramaturgiai szerep ellen. Mikor áll a sarkára, és mikor szűnik meg – pusztán – tárgya lenni az őt körülvevő férfiak titokzatos vágyának. Ez sajnos nem történt meg. A francia mester, ki korábban filmjei minden egyes jelenetében valami fontosat el tudott mondani az életről, most üres patronokat puffogtat. Saját stílusát rutinból gyakorolja, de ahhoz újat nem képes hozzátenni. Blier filmjei mindig is az igazat mondták, nem csak a valódit; egészen mostanáig. A valódiról is lehet beszélni, csak az sokkal unalmasabb.