A Halálnak sosem elég

Bliert és a színészeket, köztük a sztár Philippe Noiret-t, hatalmas taps köszöntötte, mikor beléptek az auditóriumba, mégis a vetítés utáni örömmámor elmaradt, nem véletlenül. Blier egy tapasztalt rendező kezével nyúlt a témához, és a színészi alakítások is hibátlanok voltak. Mégis hiányzott valami ebből a filmből: maga Bertrand Blier. Hiányzott a rá jellemző vizuális fantázia, a társadalom harapófogójába szorított, valódi emberi sorsok felvázolása. A keserű önirónia térdcsapkodó komédiává változott. A női lélekrajzot oly pontosan ismerő (lásd Ipi -apacs egy, kettő, három; Az én pasim) Blier, ezúttal úgy kezeli hősnőjét, mint egy fadarabot. Végig azt vártam, mikor lázad fel Nacifa a ráosztott dramaturgiai szerep ellen. Mikor áll a sarkára, és mikor szűnik meg – pusztán – tárgya lenni az őt körülvevő férfiak titokzatos vágyának. Ez sajnos nem történt meg. A francia mester, ki korábban filmjei minden egyes jelenetében valami fontosat el tudott mondani az életről, most üres patronokat puffogtat. Saját stílusát rutinból gyakorolja, de ahhoz újat nem képes hozzátenni. Blier filmjei mindig is az igazat mondták, nem csak a valódit; egészen mostanáig. A valódiról is lehet beszélni, csak az sokkal unalmasabb.