Egy argentin Cannes-ban

Chomski filmjének legkidolgozottabb pontja a tempó megválasztása volt. A történetmesélésnek és a képek vágásának olyan ritmusára érzett rá a rendező (ő volt egyébként a vágó is), ami egészen ritka. Kiváló volt az operatőri munka is: a végig kézből felvett; telt, de enyhén pasztelles színű képeket nagyon jó volt nézni. Antonella Costa kiválóan játssza a főszerepet. Az egész filmen keresztül követjük őt, soha sem veszti szem elől a kamera, de mégsem válik unalmassá, nem fárad el a szerepben, végig fenntartja a feszültséget. Az egyetlen problémám magával a forgatókönyvvel adódott. A történetben nem volt megfelelően kidolgozva, hogy a lány tüzon-vizen keresztül színésznő szeretne lenni, és ezért képes mindent megtenni, még az utcára is kiállni. A film első tíz perce után már nem esett szó színházról, színészkedésről. Alapvető hibának tartom, hogy a rendezője ajánlatot tesz neki, ugyanis ezután már nem hiszem el, hogy a lány el fog menni a következő próbára és ott lelkesen eljátssza a szerepet. A film gyengeségeit nem csak én vettem észre: a közönség nem vitte túlzásba a stáb ünneplését a vetítés után. A Ma és holnap jó lehetőség volt, kár, hogy Alejandro Chomski nem élt vele. De az idei cannes-i kínálatban már ezt a keveset is meg kell becsülni.