A jóléti társadalom szakadási pontjai

A Dreyer, Bergman, Sjöström, Gabriel Axel, Bo Viderberg, Bille August és Lars von Trier által fémjelzett, lényegében a teljes filmtörténetet felölelő nagy skandináv filmes hagyomány egyetlen apró norvég rendezőt sem produkált, a norvég filmekről nem vett tudomást a világ egészen a kilencvenes évekig. Ez persze a sötét, zord, színházi hagyományon alapuló filmezés Bergman általi kisajátításának tudható be leginkább, aki mellett maguk a svédek se jutottak levegőhöz.

Aztán a 90-es évek második felében egy csapásra megváltozott minden. A rendezők elkezdték a jóléti társadalom negatív vonatkozásait kombinálni a baljóslatúan sötét norvég táj és a puritán építészet elidegenedett hangulatával. Az így kialakult hiteles közegbe még hitelesebb norvég emberek kerültek, rideg, komor, érzelmekre képtelen súlyos pszichés problémákkal küszködő emberek egy olyan országban, ahol a kávéba töltik az otthon főzött illegális pálinkát, a zugivás a népbetegség határait súrolja, az alkohol gyakorlatilag be van tiltva, kivéve hétvégén, amikor viszont a fiatalok 90%-a issza magát ájulásig.

Nem csoda, hogy ilyen alapanyagokból egyre jobb filmek születtek, melyek méltán tarthattak/tarthatnak számot nemzetközi sikerre is. Egy furcsa, a bűnbeesés problematikáját a sarkkörön túli örök világosságba helyező nyomasztó thriller, az 1997-es Insomnia, Erik Skjoldbjćrg máig egyetlen rendezése egészen az amerikai remake-ig vitte, mely sajnos elvonta a figyelmet az eredeti film értékeiről.

Néhány éve a budapesti mozikban is játszott Ponyvalevél még nagyobb nemzetközi sikereket ért el, míg a rendező Pal Sletaune legutóbbi alkotása a 2001-es Most megfogtál! a tavalyi Titanic fesztivál egyik üde színfoltja volt.

A mostani norvég filmhét hét alkotása is erről a szinte automatikus tematizálódásról tanúskodik, mely sajnos inkább többször, mint kevesebbszer marad meg az automatizmus szintjén. Adottak a fél- vagy háromnegyedőrült emberek, Norvégia ontja magából a jobbnál jobb ötleteket, és az operatőrök mennybemenetelét garantáló helyszíneket, ám a filmek nem tudják kihasználni a nagyszerű adottságokat.

Unni Straume: Thrane módszere

Ez alól szabályerősítő kivétel a nyitófilm, mely talán éppen azért szól nagyot, mert nem megy bele a globális nagyotmondás versenyébe. A Thrane módszere rajt-cél győzelmet aratva lett a filmhét legerősebb filmje, annak ellenére, hogy a bevezető előadás jókora csapást mért rá.

A dolog kicsit hasonlít a magyar helyzetre, a filmek sokfelé akarnak megfelelni és végül szétszakadnak. Kicsit ez történt a Szitakötővel, és nagyon a Detektorral, az összeállítás két legizgalmasabbnak ígérkező darabjával.

Marius Holst elsőfilmje a szintén titanicos Ti kniver i hjertet, igazi mestermunka, ehhez képest a Szitakötő elszállt a szélben. A háromszereplős lélektani dráma, melyben kísért a múlt enyhén szólva elhasznált toposz a filmtörténetben, ami önmagában nem lenne baj, hiszen a film néhány lélegzetelállító képpel kezdődik és a főszereplő kellőképpen sejtelmes narrációjával. Érdekes, hogy a két férfi ellentétes szerepben jelenik meg: a nő az előnytelenebb külsejűre bukik, amit a másik néz egyre rosszabb szemmel. A film azonban megpróbál jól adagolt feszültségű thriller lenni, miközben a művészfilmes történetmesélés terén is babérokra tör. Az utalásos-kihagyásos technika azonban nem működik egyszerre a rémisztgetéssel, ezért mindkét terv saját dugába dől. A legbosszantóbb azonban mégiscsak a film zárlata: a három szereplő enyhén stilizált, kimerevített zsánerképét látni és a narrátor szépen a néző orra alá dörgöli a film mondanivalóját. Ennyire régen néztek már hülyének.

A Detektor nem kétfelé, hanem tizenhárom felé tekintget - ha jól számoltam. A fő szál egy huszonnyolc évesen felnövési problémákkal küzdő pályakezdő pszichológus története, aki fémdetektorral nyomoz egy elásott traktor után, egy átverős szerelmi kalandba keveredik, miközben szülei szintén átverős kalandját – melynek gyümölcse ő maga – igyekszik felderíteni. A már sokszor megénekelt freudista humorral tűzdelt komédia mintha a történet felénél ébredne rá, hogy a gyilkosság szála nem illik a képbe, ezért rémisztő sebességgel el is varrja azt. A többit derekasan végigviszi, sőt megjelenik a filmben egy sátánista szuperhős is, aki nem csak a happy end elérésben vállal oroszlánrészt, de a filmnek is igen jót tesz.

Petter Nćss: Elling

A két kosztümös film a műfaj és az irodalmi alapanyag által kínált lehetőségeket használja ki. Mivel klasszikus irodalmi művek adaptációjáról van szó, sem a Kristin Lavransdattert, sem a Pánt nem érheti az irodalmiasság vádja, de a „filmszerűségé” sem.

Az Oscar-jelölésig jutó Elling volt számomra a filmhét legnagyobb meglepetése, mely ellentétben a Detektorral meg a Szitakötővel nem akarja megmondani a frankót, végig megmarad a szórakoztató film szintjén. Petter Nćss alkotása amellett, hogy dramaturgiai mestermunka, rendkívül ravasz módon és a többi filmnél sokkal finomabban csempészi be a társadalomkritikát a filmbe, azáltal, hogy két igazi szenvedélybeteg, az oly sokszor bírált jóléti társadalomba történő, csetlő-botló beilleszkedését követi nyomon. A szokásos recept helyett (pozitív hős lázad a világ szörnyűsége ellen), itt a másik oldalról tekintünk a világra. A kritika paradox módon a pozitív értékeken keresztül jelenik meg azáltal, hogy a két, pszichés problémákkal küzdő főhős feljavul a normális emberek szintjére, és egyenértékűvé válik velük.

Az egyes emberek mindennapi gyarlóságát próbálja egyetemes szintre emelni a Hét halálos bűn című szkeccsfilm is. A hét epizód kortárs helyzetekben mutat be egy-egy bűnt, meglehetősen változó találékonysággal és sikerrel. A két legeredetibb talán a Kapzsisággal foglalkozó, epizód, ahol a jólszituáltnak egyáltalán nem mondható szereplők két szál cigarettán kapnak hajba, valamint az Irigység, melynek egészen valószínűtlenül abszurd narrátora magánbeszélgetéseket folytat telefonon, az orrát fújja, és a szereplők színészi játékát minősíti, miközben zajlik a szerelmi történet.