Az elegáns gitárhős.
A koncert-DVD borítója.
A One Nite Alone a visszatérés turnéja volt;  Prince levált régi kiadójáról és megteremtette művészi függetlenségét, majd elővette a sarokba vetett – amúgy legendás- custom made Telecastert, összegereblyézett egy világbajnok zenekart, leporolta és áthangszerelte a régi nagy slágereket, írt néhány újat, különösen elegáns és szexi cuccokkal frissítette fel ruhatárát, és hosszú-hosszú turnéra indult, hogy megmutassa, hogy is kell űzni a rock’n’ roll nevű iparágat.

Las Vegasban sem lacafacázott sokat, a felvezető soundcheck után rögtön a Pop Life-t játssza a banda, majd a Money Don’ Matter 2 Night következik, lendülettel, mosolygósan. Prince szokása, hogy a koncert első harmadában egy dalra átadja a főszerepet egy énekesnőnek, és zenekarával együtt beáll kísérőnek; ez alkalommal Nikka Costa az aktuális vendégművész, aki a Push & Pull-t énekli el. Rögvest utána jön a szenzációsan áthangszerelt 1+1+1=3 tizenegy perces változata, melybe két további dalt – Housequake, Rollercoster- is belesző a Mester. A Strollin’ finom swing, lazán hazaküldi a felháborítóan túlhypeolt George Bensont (szakmai fricska: ebben a dalban Prince az Ibanez cég George Benson-modelljén játszik, gondolom, nem véletlenül), a Strange Relationship überturbó popzene, a Pass the Peas Maceo Parker jazz/hip-hop magánszáma, az ész ekkorra már megállt, a legjava azonban csak ezután következik.

Sheila E. éppen hangulatot fokoz.
Prince, ha koncertet ad, szívesen vesz setlistre mások által írt dalokat, választásaival pedig azokat a rajongókat is gyakorta meglepi, kik fokozott figyelemmel követik karrierjét, és tudni vélik ízlését. Las Vegasban egy vénséges vén Led Zeppelin dalt vett elő, a Whole Lotta Love feldolgozása pedig annyira bika, hogy - vállalva a blaszfémia vádját- ki lehet jelenteni: a legendás szerzemény általa még jobban szól, mint eredetiben. A gitárriff olyan őserővel dübörög, a szóló úgy hasít, hogy Jimmy Page is kalapot emelne Prince előtt. A Family Name fokozza a fokozhatatlant, elsöprő hangszerorgia, irdatlan funk, innentől végképp nincs megállás, az Everlasting Now pedig mindent visz. A dalok közt kis videóinstallációk és állóképek kaptak helyt, effekteket szerencsére csak minimális mértékben iktattak a felvétel folyamába, tehát szanaszéjjel csúsztatott, torzított, merevített és színezett képek zavaros özöne helyett rendes koncertet kapunk.

Prince egyedülálló zseni, big fuckin’ mastermind, elképesztően cool gitáros és kiváló énekes, társai nemkülönben hatalmas formátumú egyéniségek; a jazzből átigazolt Maceo Parker zenével teli szaxofonja, Rhonda Smith hi-he-tet-len basszusgitár-játéka, John Blackwell groovy dobolása külön-külön is tanítani való, a fentiek elegye pedig rázásra robban. Talán Shiela E (mindenféle ütősök) az egyetlen, aki zenei szempontból csekély mértékben járult hozzá az anyaghoz, ám a kisasszony annyira szexi jelenség, hogy látványelemként is képes emelni a show amúgy kétségbeejtően magas színvonalát; ez itt, kérem szépen, egy tökéletes zenekar, amelyet különösen jó pillanatában kapott el a kamera.
A Live in Las Vegas életerőtől dagadó stíluskeverék, legyen funk, jazz, swing, pop, hard rock, Prince és bandája bármely fegyvernemben világbajnokok, oktathatnák a színpadi improvizáció kényes művészetét; semmi nagyképűség nincs abban, mikor a koncert végeztével a mikrofonba szól: „Don’t hate me because I’m fabulous!” („Ne gyűlöljetek azért, mert csodálatos vagyok!”).

„Don’t hate me because I’m fabulous!”
Az anyag tehát minimum szenzációs, ám ennek ellenére is akadnának kritikái észrevételek. Sajnálatos, de igaz: sem a kiadvány képminősége, sem a hangmérnöki munka nem mutat túl az átlagos szinten sőt, helyenként kifejezetten gyenge a sound engineering. Nehezen magyarázható, hogy a hírhedten maximalista zenész miként vetemedhetett ilyesféle engedményekre, főként, ha már PCM Stereo hangsávval látta el a kiadványt. Azok, kik ismerik Prince munkásságát és az általa jegyzett lemezeket, egyéb problémákat is megfogalmazhatnak, és a koncert terjedelmébe, illetve a dalválasztásba is beleköthetnek. A One Nite Alone turné hivatalos hanganyaga 4 (!) cédén jelent meg, a kalózkiadványokból pedig kiderült, hogy összesen legalább 70 (!) szerzemény, saját dal és feldolgozás hangzott el a maratoni koncertsorozat fellépésein. Evvel szemben a DVD mindössze 14 sávot tartalmaz, húsznál is kevesebb dalt vagy beágyazott dalrészletet kapunk, játékideje pedig sovány 80 perc. Olyan slágerek maradtak ki, mint az ABC Street, a When You Were Mine, a Diamonds and Pearls, a Starfish and Coffee, a Peach, a Little Red Corvette, de további feldolgozások is rákerülhetett volna a lemezre.

Hihetetlen basszusgitár-játék.
Rhonda Smith tolja a groove-okat.
Prince első és máig egyetlen, 2003-ban kiadott hivatalos koncert DVD-je a fentiek kifogások mellett is abszolút alapvetés, sokkoló anyag, mert az ismertetett hiányosságok csak a Művész Úr példátlan zsenialitásának tükrében tetszenek említésre méltó gondoknak. Kiváltképpen ajánlott azoknak, kik zenéléssel foglalkoznak: a Live in Las Vegas minden muzsikus számára tanértékű anyag, a páratlan zsenialitás, a kiművelt ízlés, az elegancia és a jó értelembe vett profizmus oktatni való mintája. Valahogy így kell csinálni a rock’n’rollt.

Dallista:
Intro/soundcheck
Pop Life
Money Don't Matter 2 Night/The Work
Push & Pull (Nikka Costa-val)
1+1+1=3 (incl. Love Rollercoaster / Housequake)
Strollin'/U Want Me)
Gotta Broken Heart Again
Strange Relationship
Pass the Peas
Whole Lotta Love
Family Name
Take Me with U
The Everlasting Now
Sometimes It Snows in April
Bonus track: The Ride