A honlapodon található bemutatkozásban azt írod magadról, hogy a fantázia és a valóság viszonya visszatérően foglalkoztat a filmjeidben. Mi mozgat ebben a témában?
Mindig azok a történetek ragadtak meg leginkább, amelyek a mese és a valóság határán egyensúlyoznak. Ez már az első egész estés dokumentumfilmemben is megmutatkozott, a 2011-ben bemutatott Vasfüggöny egy börtönszínház tagjainak történetét mutatja be, akik egy szélsőségesen negatív élethelyzetben menekülési útként tekintenek a fantáziára. Nem feltétlenül tudatosan választom ezeket a témákat, de megfigyelhető egy minta, elsősorban tényleg az ehhez hasonló történetek köszönnek vissza a filmjeimben.
Mikor döntötted el, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni?
Elég korán világossá vált, hogy a film és a színház érdekel leginkább, már középiskolás koromban is készítettünk amatőr filmeket a barátaimmal. A középiskolát követően rövid ideig jogi egyetemre jártam, de hamar kiderült, hogy nem az lesz az én utam, ezért egyetemet váltottam, és elindultam a filmezés irányába.
Nyolc egész estés dokumentumfilmet rendeztél. Készítettél filmet bohócdoktorról, a Recirquel újcirkuszi társulatról, magyar artistaosztályról és bábművészekről is. Honnan ered az érdeklődésed a cirkusz világához?
Gyerekkoromban rendszeresen jártunk a Fővárosi Nagycirkuszba, vándorcirkuszi előadásokra és bábszínházba, a bábelőadásokat otthon sokszor újra is játszottam. Egyébként a családi legendárium része, hogy születésemkor édesanyám eltette emlékbe a Nagycirkusz bohócot ábrázoló kártyanaptárját, talán ez sem lehet véletlen.
Halász Glória a Cirkusztestvérek forgatásán / Fotó: FP Films / Blahó László
Voltak cirkusz tematikájú filmek, amiket kifejezetten szerettél gyerekként?
Két olyan filmet tudnék felidézni, amelyek már kisgyerekként hatással voltak rám, de nem elsősorban a cirkuszhoz, hanem inkább a történetmeséléshez, a valósággal és a fikcióval való játékhoz kapcsolódnak. Az egyik a Liliomfi, amely a vándorszínészet világában, a másik pedig az Ének az esőben, ami a filmkészítés hőskorában játszódik. Mindkettőben megjelenik a gondolat, hogy a kreativitás felszabadít, ez persze aztán számos bonyodalmat okoz, ugyanakkor végül megoldást is jelent.
A Paraván című rövidfilmedben egy idősebb férfi és egy fiatal lány bábelőadást tart egy pincében. Úgy tudom, a történetet a napjainkban is zajló történések ihlették.
2021 őszén, az orosz-ukrán háború kitörése előtt néhány hónappal egy másik projekt kapcsán hosszabb időt tölthettem el Kijevben. A Cirkusztestvérek című film forgatása során elkísérhettem egy magyar artistaosztályt az ottani Cirkuszművészeti Akadémiára, ahol egy szemesztert töltöttek. A történelem különös fordulata, hogy a háború kitörését követően a Fővárosi Nagycirkusz fogadott be Ukrajnából érkező akrobata diákokat. Közülük később többen visszaköltöztek Kijevbe, akik mesélték, hogy amikor az oktatás során megszólalt a légvédelmi riadó, levonultak az óvóhelyre, majd visszamentek a terembe, és folytatták a gyakorlást.
Lenyűgöző példája ez annak, hogy a művészet és a lélek szabadságát nem lehet megtörni akkor sem, ha leszakad az ég. Emellett hallottam olyan bábművészekről, akik a háború kitörésekor a metróalagutakban kialakított óvóhelyeken tartottak bábelőadást, hogy eltereljék a gyerekek figyelmét a felszínen zajló borzalmakról, de más háború sújtotta országokban is dolgoznak művészek hasonló küldetéssel és körülmények között. Az lényeges, hogy a filmünk közvetlenül semmilyen kultúrához és országhoz nem köthető, hanem egy univerzális metafora a fantázia és a történetmesélés erejéről. Érdekes egyébként, hogy tavaly ősszel a Fővárosi Nagycirkusz felkérésére is részt vehettem rendezőként egy olyan rövidfilm létrehozásában, amely szintén a művészet és a háború kapcsolatáról szól.
A két főszerepet Podlovics Laura és Kovács Géza alakítják, akit mindketten bábművészek. Milyen szempontok szerint választottad ki őket?
Mivel a főhőseink a történet szerint is bábművészek, mindenképpen olyan színészeket kerestünk, akik maguk is ezzel foglalkoznak. Laurát a Budapest Bábszínház egyik előadásában láttam korábban, nagyon megragadott az alakítása és a karaktere, Gézát pedig Láposi Terka színháztörténész, a debreceni Vojtina Bábszínház művészeti vezetője és jövendőbeli igazgatója ajánlotta. Ahogy ő fogalmazott, Géza egy igazi Don Quijote-i figura, aki a nehézségekkel is dacolva harcol az álmokért és az igazságért. Úgy gondolom, Laura és Géza személyiségének különlegessége is átragyog a filmen, nagyszerű élmény volt velük dolgozni, nem beszélve a film csodálatos gyermekszínészeiről, akik nagyrészt a Thália Tanoda diákjai közül kerültek ki.
Paraván
A Paravánban nagyon sok a közeli kép és élénkek a színek, sokszor el is felejti a néző, hogy hol zajlanak az események. Hogyan találtátok ki a film képi világát Hatvani Balázs operatőrrel és Pintér Áron látvány- és jelmeztervezővel?
A látványvilág kitalálásánál lényeges volt számunkra, hogy a valóságból táplálkozzon, ugyanakkor elemelje azt, legyen mágikus és színes, engedje be a történet sötétségébe a remény fénysugarait és a mesét, hiszen a film is erről szól.
A Paraván zenei világa is rendkívül érzelmes, mintha egy rajzfilmet néznénk. Itt mi volt a koncepciótok Farkas Bence zeneszerzővel?
A film zenéjét úgy képzeltük el, mint egy zenélő dobozt, amely megnyitva időtlen és varázslatos dallamokat játszik, és azt szerettük volna, ha a zene elrepíti a nézőt egy másik világba. A hangzásban a fény és a sötétség folyamatosan váltja, vagy éppen átszövi egymást.
A Paraván azt mutatja be, hogy hogyan válhat a művészet meneküléssé a valóság elől. Alkotóként megtaláltad ezt a filmezésben?
Természetesen, magának az alkotónak is lehet terápia a filmkészítés folyamata, legyen szó akár egy dokumentumfilm, akár egy fikciós alkotás létrehozásáról. Egy általunk kitalált karakter történetén keresztül magunkra is reflektálhatunk, és megtalálhatjuk benne a saját dilemmáinkat, illetve azok feloldását. A dokumentumfilmek egy-egy szereplőjével való megismerkedés után pedig magamat is sokszor más fénytörésben láttam. A Dr. Lala című film forgatása során például Lala bohócot több alkalommal elkísérhettem gyerekkórházakba, ezek a tapasztalatok, a gyerekek és persze Lala küzdelme mély benyomást tettek rám, és megváltoztatták a gondolkodásomat azzal kapcsolatban, hogy mi az igazán fontos az életben.
A Rupa butikja című, az ENSZ filmfesztiválján nagydíjat kapott filmünket Indiában forgattuk, a főszereplői olyan nők, akik túlélték az őket ért savtámadást, és az álmaikért küzdve visszataláltak az életbe. A velük való találkozás meghatározó élmény volt, az erejük és a kitartásuk példaértékű, és a nehéz pillanatokban számomra is irányt mutat. Mindenképpen izgalmas folyamat elmerülni egy valós vagy akár kitalált személyiségben, és egy filmen keresztül bemutatni a nézőknek, akik esetleg az őket foglalkoztató kérdéseken keresztül is kapcsolódni tudnak hozzá.
A Santa Fe Nemzetközi Filmfesztiválon / Fotó: Santa Fe International Film Festival / Dylan Chieffalo
A kisfilm világpremierje az Oscar-kvalifikációs Santa Fe Nemzetközi Filmfesztiválon volt októberben. Milyen élmény volt részt venni egy ilyen eseményen?
Azért is volt meghatározó élmény, mert ez volt az első nyilvános alkalom, hogy olyan közönség láthatta a filmet, amely semmilyen szálon kötődött hozzá személyesen. A nézők érzelmileg is teljes mértékben kapcsolódni tudtak a filmünkhöz, érzékelni lehetett a feszültséget és a döbbenetet, a film befejezése pedig többeknek könnyeket csalt a szemébe. A fesztiválra több mint 4400 nevezés érkezett, ezek közül 100 filmet választottak a rövidfilmes programba. A Paraván végül bekerült abba a 7 rövidfilmből álló különleges válogatásba, amelyet a fesztivál után az ősz folyamán is több hónapon keresztül vetítenek majd Santa Fe-ben, a Vladem Kortárs Művészeti Múzeumban.
A fesztivál felkérésére emellett részt vehettem a Creativity in Film / Kreativitás a filmben panelbeszélgetésen, amelyen a Paraván alkotófolyamata mellett más munkáimról és a kreativitás azokban játszott szerepéről is beszélhettem. A Paravánt nemrég az 54. Molodist Kyiv Nemzetközi Filmfesztiválon, Kelet-Európa egyik legnagyobb filmfesztiválján is bemutatták, ami szintén fontos mérföldkő a film útján.
Itthon a miskolci Cinefesten mutatták be a Kit érdekel Frenák Pál című dokumentumfilmedet. Hogyan került az érdeklődésed fókuszába a francia-magyar kortárs tánc koreográfus?
Ez az egyetlen olyan egész estés filmem, amelynek nem az enyém az alapötlete. Vittoria de Bruin, a film New York-i producere kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenöt éven keresztül élt Budapesten, és itt ismerkedett meg Frenák Pál művészetével. 2012-ben döntötte el, hogy filmet szeretne készíteni róla, majd az éveken át tartó, kissé hektikus forgatási folyamatot követően a projekt félbeszakadt. 2018-ban ismerkedtem meg Vittoriával, aki rendezőt keresett a filmhez, majd én magam is közel öt éven át dolgoztam rajta. Rendhagyó rendezői feladat volt, mert az újabb anyagok, interjúk és táncfilmes jelenetek forgatása mellett több év nyersanyagát és archív felvételeket kellett összefésülnöm, valamint dramaturgiai szálat találni a történethez, amelyre azokat felfűzhetjük.
Kit érdekel Frenák Pál
Pál rengeteget mesél a filmben a traumáiról, többek között arról is, hogy volt, amikor öngyilkos akart lenni. Könnyen megnyílt nektek?
Vittoria odaadása és elszántsága mellett az is számíthatott, hogy közel húsz éve ismerem Palit, ezért mondhatjuk, hogy már volt egy bizalmi kapcsolat kettőnk között. Biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére nem lehetett könnyű számára a feltárulkozás, mert az a hitvallása, hogy az ő személyisége nem érdekes, és a darabjain keresztül mesél az életéről, ebből következett a film címe is. Nagyon hálás vagyok a bizalmáért, és hogy olyan személyes történeteket, családi tragédiákat is megosztott velünk, amelyekkel nagyon nehéz lehet szembesülni még több évtized távlatából is. Ahogy elmondja, ezeket a helyzeteket ő maga is az alkotás segítségével tudta feldolgozni.
Mi volt az, ami leginkább meglepett vele kapcsolatban a forgatás során?
A családi hátteréről nem beszélt korábban ilyen részletességgel. Nagyon érdekes, hogy mivel a szülei siketnémák voltak, gyakorlatilag jelnyelven kommunikált először, amely gyakran megjelenik a koreográfiáiban is, valamint hogy élete mélypontjain mennyi erőt adott neki az önmagába és a művészetébe vetett hite. A történetét igyekeztünk úgy bemutatni, hogy azok számára is érthető és élvezhető legyen, akik esetleg nem látták még egyetlen előadását sem, a számos külföldi vetítés és visszajelzés pedig azt bizonyítja, hogy sikerrel jártunk. A film leginkább egy univerzális betekintés az alkotói mechanizmusba, hogy egy művész életének fordulatai miként köszönhetnek vissza a munkáiban.
Neki miért volt fontos, hogy elkészüljön ez a film?
Ez elsősorban Vittoria szívügye volt, de a hite és a kitartása Palit is meggyőzte. A Nemzeti Táncszínházban tartott zártkörű díszbemutatón az volt a benyomásom, hogy Pali elégedett a végeredménnyel, és önazonosnak érzi.
Vittoria de Bruinnal a díszbemutatón / Fotó: Kaszner Nikolett
Említetted, hogy Vittoria korábban több stábbal is elkezdett dolgozni a filmen, de elakadt a projekt. Amikor te ültél a rendezői székben, mennyire tartotta rajta a kezét a munkafolyamatokon? Ő is jelen volt a forgatásokon?
Vittoria is részt vett a koncepció kialakításában, leginkább a megfelelő előadás részletek megtalálásában, és ezzel kapcsolatban természetesen Pali véleményét is kikértük. Vittoria inkább a forgatási folyamat első éveiben volt jelen, én szabad kezet kaptam tőle, és a projekthez való csatlakozásomat követően visszatért Amerikába. Mivel a víz motívuma a filmben is időről-időre visszatér, egy kedvenc metaforám ezzel kapcsolatban, hogy Vittoria egy kapitányt keresett a tengeren hánykolódó hajója kikötőbe kormányzásához, de azért mindvégig tiszteletben tartottam, hogy ez az ő hajója.
A Kit érdekel Frenák Pál világpremierje New York-ban, az 53. Dance on Camera táncfilm fesztiválon volt. Hogyan fogadta a közönség?
A film nemzetközi bemutatója idén februárban volt New Yorkban, a Broadway-n, amelyen a nem kifejezetten táncszakmai közönség is nagyszerűen tudott kapcsolódni hozzá. Nem tudtunk róla, de a vetítésen a közel harminc éves, nagy presztízsű The Brooklyn Rail művészeti folyóirat szakírója is jelen volt, aki egy nagyon hosszú, méltató kritikát írt a filmről. A meglepetések sora azonban nem ért véget, később a filmünket jelölték a 33. Chita Rivera Awardson, amelyen bár elsősorban a Broadway koreográfiai és táncos teljesítményeit díjazzák, de van filmes szekciója is. A Kit érdekel Frenák Pál „Kiemelkedő rendezés dokumentumfilmben” kategóriában kapott jelölést. Hatalmas öröm, hogy a filmünk, ezzel együtt Frenák Pál művészete a tengerentúlon is figyelmet kapott.
Itthon hol lehet majd látni a filmet?
Szeretnénk majd közönségtalálkozóval egybekötött vetítéseket szervezni, illetve televíziós forgalmazást is tervezünk, de ez egyelőre még a jövő zenéje.
Úgy tudom, jelenleg a Bábjáték című nagyjátékfilmeden dolgozol.
A filmterven már nyolc éve dolgozunk, a forgatókönyvet a Nemzeti Filmintézet támogatásával fejlesztettük. A Bábjáték mágikus realista, a képzelet és a valóság határán egyensúlyozó, a színészek játékát animációval keverő családi film, amelynek története Kemény Henrik bábművész életén alapul, a fantázia és a mesék varázslatos erejéről, valamint ennek a varázslatnak a valódi természetéről, az önmagunkba vetett hitről szól. Az elmúlt másfél évben a Los Angeles-i The World Animation Summit és a Las Palmas-i Animayo keretében is volt szerencsém prezentálni a filmtervet, és a nemzetközi szakmai közönség mindkét eseményen rendkívül pozitívan fogadta, számos partner érdeklődik iránta, úgyhogy remélhetőleg a sok éves álom hamarosan valósággá válik.
