A Magasságok és mélységek története az Erőss Zsolt halálát megelőző napokat, és az azt követő hónapokat követi végig az özvegye életében. A nő önmérsékletet gyakorol otthon és a médiában, lánya gyászával türelmetlen, rideggé válik, a tévésekkel higgadtan és tárgyilagosan, hegymászóként, szakszerűen, férje kockázatvállalását megértve beszél. Megtagadja fájdalmát, saját és lánya érzelmeivel dacolva, figyelme az élet praktikus menedzselésére szorítkozik.
A valósággal való gyakori egyezés ellenére az alkotók nem törekedtek a karakterek tökéletes lemásolására, bár Erőss szerepében Trill Zsolt szakállal erősen emlékeztet a hegymászóra. Ugyanakkor a hegymászás hiteles, részletgazdag bemutatását fontosnak tartották, és azzal is segítették a színészek átszellemülését, hogy Erőss Zsolt és Sterczer Hilda akkoriban viselt ruháiba öltöztették őket.
Bár a gyászfeldolgozás megközelítése a forgatókönyvben semmiképp sem mondható újszerűnek, kerüli a merev sablonokat: nem egy listaszerű jelenetsort látunk, amelyben minden epizód a gyász más-más arcát tárja elénk, hanem komplex helyzeteket, amelyekben Pál Emőke szimultán mutathatja meg Hilda különböző érzelmeit. Egyszerre van tehát jelen a férfi iránti harag és cserbenhagyottság érzése, a tisztelet a közös szenvedélyük, a hegymászás iránt, a szerelem, a bizalom és a rajongás, amely bármi történjék is, példaképként állítja Zsoltot Hilda elé.
Pál Emőke visszafogottsága nem a karakter mélységének hiányát takargatja, ahogyan az utóbbi évek magyar és nemzetközi fesztiválfilmjeink vezető színészeinél gyakran láthattuk, játéka nem egységesen kifejezéstelen, hanem a szelídség, az önmegtartóztatás, a görcsös elfojtás és a tragédiától megdermedt ember árnyalatai váltakoznak benne. Lányával, Gerdával való kapcsolata a meghittségtől a hidegségig, az értelmetlen, kölcsönös haragtól az összetartásig széles skálán mozog. Ebben a bonyolult lelki folyamatban Pál Emőke színésznőt Gerda szerepében a még csak hatéves Nagy Enikő kíséri, komoly drámai partnerként.
A film formailag is a nő karakterére épül: letisztult, református képi világ, mérsékelt tempó, halovány színek, Hildát kitartóan, de nem túlságosan tolakodóan követő képek. Ettől a következetes visszafogottságtól kissé elüt a túlzsúfolt hangsáv, amely – szükségtelenül – folyamatosan előrejelezi Hilda érzelmi változásait, heves zenei betétekkel, néha szívdobogással kiegészülve.
Azok, akik az előzetest korábban már láthatták, attól is tarthatnak, hogy ezt a mértékletességet tovább rontja majd az átforduló kép a nő felkavartságának banális leképeződéseként, de ez a megoldás szerencsére nem tér vissza a filmben. A változó képarány viszont, amelyre szintén utalt az előzetes, valóban meghatározza a film vizualitását: a kép folyamatosan szűkül, ahogyan követjük Hilda fokozatos befelé fordulását. Az ötlet megvalósítása nagy technikai kihívás volt, a képarány folyamatos változása mellett kellett megalkotni a kompozíciókat, de Tóth Levente operatőr így is egységes képi világot teremtett, mely kidomborítja a gyász folyamat-jellegét.
Ezt Pál Emőke játéka is erősíti, aki a trauma feldolgozását olyan sodrással jeleníti meg, mintha egyetlen nap alatt, bármiféle kizökkenés nélkül vették volna fel a jeleneteket. Ezt az ívet talán csak a végső, hirtelen feloldozás töri meg, és bár érthető, hogy a film nem akar abban a nyomasztó bezártságban tartani, amelyet megteremtett, az elengedés kissé kurtán jön el.
.jpg)
Erőss halálának közvetítését, így Sterczer gyászát is meghatározta a közbeszéd és a sajtó ellenségessége, a hegymászó saját életéhez, testéhez való jogának, illetve az özvegy kellően látványos megrendülésének tolakodó számonkérése. Erre a film is reflektál, Hajdu Péter egyik ízléstelen interjújának egy részét felidézi, a pojáca műsorvezető szerepében Fenyő Ivánnal. A tévés talkshow-jelenet túlzásai megvilágítják az alkotók médiához fűződő reflektált, kritikai viszonyát.
Erőss nyilvános karakteréhez hozzátartozott a sztereotip székely ember természetközelisége, makacssága, higgadtsága, kitartása iránti romantika is, amelyet a film még a meleg családapa képével is kiegészít. Meglepő fordulat, amikor ezt a stabil, totalizált képet kizökkenti egy jelenetben: a hegymászó tiszteletére rendezett hagyományőrző emléktábla-avatás minden ízében eltér Zsolt ízlésétől, így pedig már nem is olyan meglepő, hogy Hilda sírás helyett nevetésben tör ki.
Jól jönnek ezek az abszurd pillanatok, hiszen ezeken kívül a film szinte az elejétől folyamatosan igyekszik érzelmi maximumon tartani a nézőjét. A film direkt szimbólumai zavarbaejtőek, a forgatókönyv néhány drámainak szánt mondata inkább megmosolyogtató, és valószínűleg kevesebb ruhaszagolgatás, és ehhez hasonló didaktikus elem is kellően kifejezte volna Hilda hiányérzetét.
A Magasságok és mélységek szól a gyászfolyamat sokféleségéről, az önálló döntéshez, a kockázatvállaláshoz való jogról, de elsősorban arról, miként válhat az érzelmek felvállalása, a sebezhetőség kimutatása, a gyengeség erővé. Csoma Sándor intelligens rendezése összefüggéseiben láttatja Sterczer Hilda gesztusait, amelyek kilenc évvel ezelőtt megosztották a nyilvánosságot, a filmet azonban Pál Emőke érzelemgazdag játéka teszi igazán figyelemre méltó pszichológiai elemzéssé.
A Magasságok és mélységek bemutatója a 18. Cinefesten volt, szeptember 22-től pedig már a mozikban is látható.
