A germán mondakört mintha csak Hollywood kreatívjai találták volna ki, Üzemanyaga: adrenalin és nagyravágyás. Agresszív, könyörtelen, véres, mindenki totális harca mindenki ellen. Istenek az istenek ellen, emberek az emberek ellen, emberek az istenek ellen, istenek az emberek ellen. Persze, hogyan is lenne másképp – vághatnánk rá –, a vériszamos gondolatok a mi örök hajtóerőink. És mégis, volt rá példa nem egyszer, olykor mégiscsak erőt tudtunk venni hüllőagyunk és majomhormonjaink késztetésein. A civilizáció nem puhányság, hanem a vadonat emberi. A hülyeség nem őserő, hanem hendikep. Ne fényezzük a bőrgatyás ősgermánokat, és magunkat sem. Uralkodtak, intrikáltak, vérnősztek és gyilkolásztak. Civilizáción innen, civilizáción túl – a két barbárság vígan egymásra borul.
 |
| A vériszamos gondolatok a mi örök hajtóerőink |
Amikor tehát Térey János harmadik évezred elején a Nibelung-mondakörhöz nyúlt vissza inspirációért, írói gesztusa nemhogy divatjamúlt nem volt, hanem egyenesen telibe találta a 2004-es korszellemet. Igaz, ehhez azért aktualizálnia kellett a Nibelungenlied középkori kulisszáit és jelmezeit, a koronás fők és vérben gázoló lovagok, a Walsungok (Siegfried), Gibichek (Gunther, Gutrune), és a vakarcs Nibelungok (Hagen, Alberich) immár platinakártyás nagytőkések, székhelyük, Worms dúsgazdag, fényárban úszó metropolisz, elegáns bankokkal és égbenyúló irodaházakkal, meg persze méregdrága lakóparkkal a profitmaximálásban megfáradt oligarchiának. (Az efféle update-et különben már a Wagner-operaciklus újító szellemű rendezői – Patrice Chéreau, Harry Kupfer, Jürgen Flimm -- föltalálták, de ez mit sem von le Térey érdeméből, ő ugyanis sutba dobta a Ring szövegkönyvét, teljességgel eredeti, új világot és történetet gyúrt a régi anyagból.)
Az ógermán sorsistennőkből tévébemondónők lettek, a termékenység istene, Frei a lakópark kertjében kertészkedik (és óvja a törpék ármányától a rogyadozó világrendet), Wotan, az atyaisten pedig, aki ezt a földre szállt Walhallát megtervezte – ellentétben Einstein civilizált istenével -- kajánul kockajátékot játszik az emberi sorsokkal. A romlás legfőbb hajtóereje a feltörekvő Hagen nagyravágyása és bosszúszomja. A „mattfekete manipulátor” a piacvezető Gibichung und Nibelung konszern csúcsára tör, a gazdagság zálogára, Siegfried gyűrűjére áhítozik (e varázsgyűrű segít megsokszorozni a vagyont.) A Nibelungok aranya persze itt is átokverte kincs. Az „alkony-paradigma” a színjáték végére megteszi a magáét, a vérbő Walsung és a hidegfejű Gibich és a nyirkos Nibelung szindikátusa végromlásra jut.
 |
| A civilizáció nem puhányság, hanem a vadonat emberi |
„Öröm figyelni szinte testközelből,
Hogy piszkolódik be a hamvas udvar,
És hogyan áll feje tetejére
Az egész istenverte kóceráj,
És hogyan lesz a Protokoll-Pokolból
Vibráló fényű Paranoia Park.”
A germán héroszok és istenek alkonya kisszerű, alantas, mocskos, ragadós – a nyelv, amelyen Térey elbeszéli, habár szókészletében naprakészen köznapi és durva, a verselés könnyedsége, a nyelv hajlékonysága, a költői kreativitás miatt mégis világosság árad belőle. Az egyetemes romlás közepette jószerivel csak a nyelv romolhatatlan. A verses drámában ez a kontraszt a sötét tettek és a költészet világossága közt cseppet sem zavaró, mert ironikus ellenpont, olyasmi, mint Jeles Álombrigádjában a vasmunkásokon a rokokó libéria, másrészt egy pillanatra sem hisszük köznyelvnek: minden hős a drámaköltő teremtette nyelven beszél. A színpadon, ahol nem a költő az úr, hanem a színész, a költői nyelv fensége és nemessége inkább hendikep, a Krétakör színészeinek nagy bravúrja, hogy úgy tudják magukévá tenni ezt a mesterien mesterkélt nyelvet, hogy az előadás négy órájára közös nyelvünknek hisszük.
 |
| Jószerivel csak a nyelv romolhatatlan |
A főszereplők -- Rába Roland (Hagen), Nagy Zsolt (Siegfried), Gyabronka József (Gunther), Péterfy Bori (Brünhilde), Sárosdi Lilla (Gutrune), Somody Kálmán (Alberich), Csákányi Eszter (Frei), Láng Annamária (Gerda), Tóth Orsi (Voglinde) – mind hazatalálnak a Térey teremtette Walhallába. A Krétakör Mundruczó Kornél rendezte előadásaiban, kiváltképp a sziklakórházi előadásnak persze nem ez az egyetlen nagy dobása. (E Nibelung-film sajnos nem a 2004 októberi budavári ősbemutatóra, hanem a 2008-as lipótmezei előadásokra épül, annak jócskán megrövidített, kamerára komponált előadása). Mindkét játéktér nagy előnye volt, hogy alkalmat adott rendezőnek, látványtervezőnek (a színielőadásé Menczel Róbert, a filmé Ágh Márton), színésznek, hogy a közönségtől elválasztott színpadtérből átlépjenek egy természetes, de ugyanakkor bonyolultabb és különös hangulatú térbe.
A budai várhegy gyomrában kialakított kazamatakórház és az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet kórtermeiben semmi sem választotta el a színészt és közönséget, ugyanakkor lehetővé tette a dinamikus előadást, a közönség mindkét helyen jelenetről jelenetre vándorol újabb és újabb színterekre, aulába, kórterembe, műtőbe, folyosóra. A filmváltozat a dinamizmusból ugyan megőriz valamennyit, a narrátor-idegenvezető Tilo Werner ugyan itt is végigvezet a cselekmény és a különleges játéktér labirintusán, de a testközeli színház élményét nem tudjuk átérezni. Tilo és a többi kitűnő színész kénytelenségből a kamerához beszél, nem a karnyújtásnyira álló közönséghez: a nézőket kirakati bábuk helyettesítik. Így aztán a filmváltozat a szó minden értelmében megmarad kétdimenziósnak. Felidézi ugyan az öt évvel ezelőtti katarzist, de minden ízében átélhetővé nem teszi.
 |
| A csoda árnyalatokban kevésbé gazdag filmes kópiája |
E figyelmeztetés csak azoknak a szerencséseknek szól, akik ott lehettek a Sziklakórházban vagy a Lipót-beli előadásokon, akik kimaradtak a jóból és a 3D-ből, ki ne hagyják a csoda árnyalatokban kevésbé gazdag filmes kópiáját.
Már csak azért sem, mert a legfontosabb gondolat így is átjön:
„Szükséges, édesem, a kellő elővigyázat,
A törpék máskülönben történelmet csinálnak.”
