Ezért a filmművészet régóta nagy kihívásként tekint a haláltáborok ábrázolhatóságára. Rendezője válogatja, melyik irányba indulnak el. A két szélsőség Lanzmann és Spielberg. Engem eddig Polanski zongoristájának optikája talált meg leginkább: haláltábor nincsen, de a hős szűk nézőpontja pontosan bemutatja annak tapasztalatát, az elveszett kultúra felmutatásával, egzisztencialista látomássá növelve.
Nemes László filmje, a Saul fia, Polanski filmjének perspektívájához hasonlít: egyetlen nézetből, Saul szemszögéből látunk rá egy olyan világra, amelyről nekünk sejtéseink is alig lehetnek. A film koncepciója, hogy a borzalmat elmosódó háttérként látjuk a főhős periférikus nézőpontjából. Ha mégis élesebbek néhol a kontúrok, az a cselekmény távoli eleme, vagy néhány részlet.
Közhely, hogy a rettenet mindig akkor legerősebb, ha nekünk kell fejben és lélekben összeraknunk, elképzelnünk. Nemes Lászlónak sikerült megoldania azt az esztétikai és erkölcsi problémát, hogy egyszerre megmutassa, ugyanakkor homályban is hagyja a koncentrációs tábort. Mindezt 4:3-as képarányban, elkerülve a színes szélesvászon műviségét és közelebb hozva a realitást, hogy élményszerűbb legyen a találkozás a mű világával.
A hős nézőpontjával belekerülünk a holokauszt legmélyebb bugyraiba. Abba a szürreális tébolyba, amelyet még egyetlen film sem mutatott meg. Már az első félórában érzékeltem ezt a leírhatatlan atmoszférát, de körülbelül a film felétől vált olyan kézzelfoghatóan tapinthatóvá, hogy az orromban és a bőrömön éreztem. A kamera beletolta az arcomat a felfoghatatlan mészárlásba. Az emberi arc hordozza legerősebben, de a ködös képek mögött a hangok képesek tolmácsolni leginkább az iszonyatot. A jajveszékelések, a német katonák üvöltése, a zajok és zörejek olyan pontosan megkomponáltak, annyira a helyükön vannak, akár egy profi akciófilmben.
Ha csak ennyi lenne a Saul fia, már elégedettek lehetnénk. De az igazi mélységek csak most nyílnak meg. Hiszen a film magja a történet. Saul felismeri gyermekét egy halott fiúban és szeretné eltemetni. Bár mindez egy ősi aktus igénye, amely akár Szophoklészt is felidézheti, az égi törvényt, az emberi dimenzióhoz való ragaszkodást, mégis bizarr kívánság. Ebben a tömény káoszban, ahol az ember az összes emberi méltóságától megfosztva sodródik tehetetlenül, ahol a halál minden pillanatban bekövetkezhet, ahol az emberi testek tárgyakká váltak, miért gondolja Saul, hogy ő egy rabbi segítségével eltemetheti a fiút? Kivitelezhetetlen feladat és irracionális cselekedet. Mit nyerhet ezzel?
Ahogy haladunk a cselekményben, úgy kezd világossá válni, hogy sokkal mélyebb szándék húzódik meg Saul tettei mögött, amelyet a történet is megerősít, amikor kétségessé teszi, vajon a fiú valóban Saul fia vagy sem. Nincs rá válasz, a válasz bennünk van. Világos, hogy itt sokkal nagyobb a tét, mint egy hozzátartozó eltemetése. Az a végsőkig feszített akarat, ésszerűtlen dac testesül meg Saul rögeszméjében, hogy valamilyen módon megőrizzük létezésünk esszenciáját, emberi mivoltunkat. Hogy továbbörökítsük, archiváljuk, megmentsük fiunk, leszármazottunk testét – vagyis a saját emlékezetünket a névtelen földben.
Ezért lesz hátborzongató és egyben felszabadító az utolsó jelenetsor, amikor Saul, a halála előtti percekben egy idegen fiút pillant meg. Hideglelősen boldog vigyor jelenik meg az arcán, amely akár tudatzavarnak is tulajdonítható, de számomra inkább annak felismerése, hogy ez a fiú mégis magával viszi Saul emlékét, arcát, létezésének bizonyítékát.
A terv beteljesült. Ettől a pillanattól kilépünk Saul nézőpontjából és a fiút követjük tovább. Ennek az idegen fiúnak bizonyára örökre bevésődött Saul ábrázata. Ahogy eltűnik a zöldben, megőrizheti ezt az emberi arcot, Saul arcát, amelyet el akartak venni tőle. Ez a fiú talán mi magunk vagyunk: az utókor, az emlékezők tömege, akik magunkkal vittünk, vihetünk valamit ebből az arcból, az életbe, ahová Saul sohasem juthatott el. Mi vagyunk Saul fia. Ránk van bízva Saul arca, és innentől csak rajtunk múlik, mit kezdünk vele.
Nemes László filmje a legradikálisabb újítást hozta a holokauszt ábrázolásában, sokrétű értelmezési hálót nyitva a néző előtt. Épp ezért nem is azonnal, hanem a lélekbe beépülve lassan, fokozatosan fejti ki hatását, de az már most biztos, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb alkotása.
szerző: Novics János
