Lichter Péter Félálom című hatperces kísérletije gyönyörű kollázs, egy hetvenes évekbeli dán pornóloop (ha jól látom egy Color Climax) és felvett anyag keveréke, amelyben olvad a celluloid, pont ahogy olvad a kislány álma, a felnőttkor felé talán. Interpretációk számosak lehetnek, a film pedig merő hangulat, ahogy egy kísérleti film a legjobb esetben. Patinás, minden értelemben.


Miklauzic Bence Barbárok-ja is vizes képpel indít, csoda hát, hogy korábban én a Hajónapló-rövidfilmszériával kapcsolatban valami balatonosra asszociáltam? (Tégla a Hajónaplókról korábban itt írt - a szerk.) Ám Nagy Zsolt ezúttal a Dunába bámul, nézi nagyon, method acting. Nagy Zsolttal kapcsolatban a legkedvesebb emlékem, mikor a 2008-as Cinefesten fél órán keresztül artikulálatlanul kajabált, nekiment pár embernek, aztán lehuppant mellém, mélyen a szemembe nézett, "te énvelem nem szimpatizálsz, ugye?" suttogta. Mikor nem feleltem, de a tekintetét nem engedtem el, egy kicsit farkasszemeztünk, aztán felmérve az erőviszonyokat, kiment az utcára és szétrúgta a fesztivál hirdetőtábláját. Ennyire én is vagyok bonyolult lélek.

A Barbárok fekete humorú vádirat szeretne lenni a középosztálybeli bunkóságról, ahol a munkás apa beszól a "szoftveres" fiának, a szoftveres a tesója feleségét dugná, és amikor betoppan a körözött gyilkos családtag, még azt sem vetik ki maguk közül, csak hogy képmutatásuk teljes legyen. A forgatókönyv kimondottan rossz, a becélzott emberek csak a magyar filmekben beszélnek így, ahogy itt, az életben soha, elvágja ezzel a film útját a kitűzött cél felé. Az alakítások modulálatlanok, a "kevesebb több"-elve itt ismeretlen fogalom, pedig a rezdülések irányításával lehetne az átélhetetlen szkript hibáit orvosolni.


A Stricik volt a Szemle legkorntro... kortro... kortro... picsába, legvitatottabb filmje, ebben egyetértünk, azt hiszem. (Tégla a Stricikről korábban itt írt - a szerk.) Ide kapcsolódik, hogy a kisjátékfilmes zsűri szemlezáró értékelésén jól látszott a magyarfilmes unprofizmus (Nincs ilyen szó? Most már van.) Lehet a Géczy filmjén fintorogni, én sem állítom, hogy a celluloidon újjászületett Szűzmária filmes reinkarnációja lenne, de ilyet akkor sem csinálok. Mint ember. Mint filmes. Mint... akármi. Hogy milyet? Nem mondom valakinek a munkájára, amelyre hónapokat gürcölt el az életéből (stábtagok dettó), és amire nyilván büszke, ÉS AMELYIKET ÉN (mármint nem én, hanem a kisfilmes előzsűri) engedtem be a Szemlére, hogy "így utólag kár, hogy amellett kardoskodtam, hogy beválogassuk". Ez mi, most őszintén? Ez egy autonóm zsűri egy tagjának kijelentése? Mi változott azóta, hogy a döntést meg kellett hozni? (Amúgy is jó az a cikk, ilyetén kijelentések röpködnek, hogyaszongya valaki az egyik filmről azt állítja, ez "volt a Szemle legrosszabbja". Vaú. Ilyen kinyilatkoztatásra én akkor sem ragadtatnám magam, ha fizetnének érte (pedig fizetnek.) Valahogy nincs meg ez bennem, hogy így kicsesszek valakivel, aki többé-kevésbé a művészi munkája létjogosultságának visszaigazolását várja az embertől. "Legrosszabb"? Elemezz, bébi, ne gyilkolj.)

Ráadásul a Géczynek valamennyire még igaza is van abban (lásd megint a belinkelt cikket), hogy a Stricik ellenében pozitív példaként (medve anyám, ez nálunk a kritikai érvelés) felhozott Csak segélyhívás valóban csupán Lynch utánérzés. Csakhogy. Több ilyen "utánérzést"! A Csak segélyhívás-on nem nagyon találok kivetnivalót. Eszméletlen jó a hangulata, remekül teremt feszültséget (ahogy a horrornak kell: valami mintha épp csak a látóhatárunkon kívül ólálkodna) és a lezárása is tökéletes. Le a proverbiális kalappal.

A Szemlének egészéről már sóhajtottam korábban, a napi tudósításaimban, de még egyszer megteszem, csak röviden. Semmi sem rosszabb a semmilyennél. Mint a filmek esetében: inkább nézek végig egy minden ízében recsegő, költségvetés nélküli studentizét, amiben ott dobog a brutálszív, mint egy kiglancolt, lélektelen, arculat nélküli kóprodáksönt. És hát ez a 2010-es Szemle az utóbbinak a heppening-megfelelője volt. Már most tisztul tőle a memóriám, pedig évtizedekre vagyok a szenilitástól. Jövőre kurvára meg kellene erőltetnie magát a szervezőknek, hogy legalább minimális mértékben emlékezetes legyen ez a szerencsétlen. Smúzolni elsmúzol a magyar filmes akárhol, nem ők a lényeg, a közönségnek kellene összehozni valami maradandót. Ne legyen már ennyire magyar a Magyar Filmszemle! Adjatok okot a büszkeségre!

Csak utóiratként: imádom a Báthory Gábor fanclubot! :) (Ez egy nagyon inszájd dzsók, de ha az embernek saját rovata van, akkor ilyesmit megengedhet magának, nem? :) Szóval jövő héten, ugyanitt, csak harcedzetteknek.

{related-7-kapcsolodo-cikk}