Egy hegyekben meghúzódó csendes falu háborítatlanságát messziről visszhangzó puskalövések moraja töri meg. A lakosok aggódva kémlelnek a távolba, arról beszélgetnek, vélhetően vadászok járják a környéket, azzal nyugtatják magukat, bizonyára messze vannak tőlük. A hófödte vidék szemkápráztató harmóniájába alázatosan simul az itt élők életvitele. Takumi, a környék ezermestere a legjobb tudása szerint igyekszik a közösség tagjait ellátni és segíteni: fát vág, vizet hord, gyógynövényeket gyűjt, tulajdonképpen bármit elintéz, amire szükség lehet. A férfi az erdő szélén lakik kislányával, Hanával, aki szabadidejében az erdőt rója, leginkább a fák megfigyelésében és madártollak gyűjtésében leli örömét.
Ilyen és ehhez hasonló mozaikok alkotják a film első harmadát. Hosszan elidőzünk a természettel még organikusabban együtt élő emberek hétköznapjain, megismerjük Takumi környezetét, a hosszú és statikus beállítások pedig időt és teret engednek arra, hogy mi is felvegyük a közeg komótos tempóját. Ugyanakkor Hamagucsi nem próbálja meg azt az illúziót kelteni, hogy az itt élő emberek ne formálnák igényeik szerint a környezetüket. Autóval járnak a hegyre épített úton, fával tüzelnek és modern, kényelmes házakban laknak. Mindössze tisztában vannak azzal, hogy tiszteletben kell tartaniuk a körülöttük létező világot, hiszen a saját boldogulásuk is annak állapotától függ.
Egy nap egy nagyvállalat képviselői jelennek meg a faluban, hogy tájékoztassák a lakókat, a környéken hamarosan luxuskempinget létesítenek. Ígéretük szerint a beruházás fellendíti majd a környéket, azonban gyorsan kiderül, hogy tervük nemcsak az erdei ökoszisztémára káros, de a falubeliek egészségét is súlyosan veszélyezteti.
Míg a film eleji puskalövések csak baljóslatú előfutárai voltak a békét megtörni készülő emberi gyarlóságnak, addig a kirendelt ügynökök már kézzelfogható fenyegetést jelentenek. Az összegyűlt falusiak a közösségi fórumon feldühödve kérik számon a városból érkezőket. Az elmúlt évek hazai fejleményei különösen átélhetővé teszik a jelenet drámai súlyát, gondoljunk csak az akkugyárak építése ellen elkeseredetten tiltakozó kistelepülések lakóira. Azonban magyar kollégáikkal ellentétben a japán cég ügynökeibe szorult némi jóérzés. Megszeppenve veszik tudomásul, hogy a helyiek sérelmei jogosak és Tokióba visszatérve megpróbálnak méltányosabb, az helyiek szempontjait is szem előtt tartó egyezményt kiharcolni a főnökeiknél.
A gonosz nem létezik leginkább azzal a meglepő húzással tér el a hasonló témájú nyugati filmektől, hogy nem osztja fel a világot egyértelmű rosszakra és jókra. Sőt, a film második felében éles perspektívaváltással a fókusz áthelyeződik a nagyvárosi cég képviselőire. Megismerjük mindennapi küzdelmeiket, vágyaikat, egy idő után őszinte együttérzéssel szemléljük, ahogy vezetőiknek, a falu lakóinak és önmaguk lelkiismeretének is egyszerre próbálnak megfelelni. Mindez azonban nem kisebbíti a környezetrombolás bűnének súlyát.
A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve – akár ez is lehetne a film összegző gondolata. Takumi és a cég ügynökei is jó szándékú emberek, egyikükben sincs eredendő aljasság. Ám a kizárólag növekedésre, termelésre és fogyasztásra alapuló rendszer, amely a világot mozgatja, végül mindent megmérgez. A film letisztult és minimalista formanyelve, valamint komótos tempója ellenére is karakánul antikapitalista és dühös alkotás. Végső soron ugyanis lehet valaki bármennyire is összetett jellem, ez nem menti fel az alól, hogy a tettei a természet, vagyis az élet pusztulásához vezetnek. Külön említésre méltó a film roppant elegáns zenehasználata. Isibasi Eiko zeneszerző témái mintha csak a környezetben látott elemek segítségével lennének megszólaltatva. Tökéletes harmóniát képez kép és hang, azonban Hamagucsi rendkívül éles vágásokkal, váratlanul némítja el a háttérbe finoman épülő szólamokat, így érzékeltetve a kibillenő egyensúlyt, amellyel az ember belenyúl az ökoszisztémába.
Eiko egyébként nem csupán zeneszerzője volt a filmnek, de már a kezdetektől szerves alkotótársa volt a rendezőnek. Az eredeti szándék szerint ugyanis egy zenére épülő, nonverbális rövidfilmet készítettek volna, amely a Gift címet kapta. Ennek a filmnek a nyersanyagát használták fel és bővítették nagyjátékfilmmé.
Ez az újratervezettség egyedül a befejezésen érhető tetten, amely a film objektív és letisztult elbeszélésmódjával ellentétben kétértelműen vágja el a cselekményt és filozofikus magasságokba emeli az addig elegánsan tálalt, de egyértelmű mondanivalót. A befejezés ugyan valóban hatásos és meghökkentő, mégis kissé idegen a korábban látottakhoz képest..
Hamagucsi a Gonosz nem létezikkel a japán szerzői hagyományokat és a nyugati öko-filmes trendet házasítja, miközben az ember és környezete általános kapcsolatán töpreng: képesek vagyunk-e úgy élni a természetben, hogy ne pusztítsuk azt, vagy saját természetünkből fakad az erre való hajlam? Emellett kőkemény figyelmeztetést is megfogalmaz: nem a mi kezünkben van az irányítás, és ha a természet megelégeli az ellene elkövetett bűnöket, mindannyiunkon bosszút fog állni.
