Ezzel párhuzamosan a nézők is egyre edzettebbé és kalandvágyóbbá váltak, így készülhettek az ezredforduló környékén olyan fősodorbeli filmek, amik megdolgoztatták a befogadót és bátran játszadoztak idősíkokkal, különböző valóságok ütköztetésével vagy épp olyan történet végi csavarokra épültek, amik alapjaiban keretezték újra az addig látottakat.
.jpg)
Edward Norton
Utóbbi filmek táborát erősítette M. Night Shyamalan hangos debütálása, a Hatodik érzék, valamint a Magyarországon 2000. január 27-én bemutatott Harcosok klubja is. A fő különbség a két mű között, hogy David Fincher rendezése sokkal megosztóbbra sikeredett (anyagilag ráadásul szépen meg is bukott), míg a csodagyerekként ünnepelt Shyamalan misztikus thrillere 6 Oscar-jelölést gyűjtött és az indiai rendező a saját védjegyévé tehette általa a plot twistekre építő formulát, ami a későbbi filmjeit is meghatározta.
A ‘90-es évek végére már játékfilmjeivel is hírnevet szerző (Hetedik, Játsz/Ma), a videoklipek világából érkező David Fincher azonban valami olyasmit hozott össze Chuck Palahniuk regényének adaptációjával, ami nemcsak filmes fronton kavarta fel az állóvizet. A Harcosok klubja kíméletlenül kikezdi a fogyasztói társadalom képmutatását, a regény, és az azt a befejezés kivételével hűen követő filmadaptáció is egy betegeskedő, elcsigázott, formatervezett és konformista világot, majd annak megbomlását ábrázolja egy irodai rabszolga szűrőjén keresztül. Ezekre a tünetekre Palahniuk egyszerű megoldási javaslatokat kínál: erőszakot és anarchiát, na meg hímsovinizmust, mindezt a felszabadulás jegyében.
A saját történetét narráló, egyszerűen csak Narrátor néven futó, zavarodott főszereplő (Edward Norton) és az egyik repülőútján mellé keveredő, szertelen, jóképű, bátor és menő Tyler Durden (Brad Pitt) ámokfutása azonban elrajzolt és túlpörgetett, a Tyler által megfogalmazott ellenállás filozófiájának alappillérei pedig inkább görbe tükörként szolgálnak. Így aztán a sztori pont nem a macsóizmus és az anarchia propagálásáról szól. A Harcosok klubja végig lubickol a szarkazmusban és jókat röhög a hagyományos férfi szerep korlátoltságain, miközben provokatív kérdésekkel bombáz a kapitalizmus ezredforduló körülre elért eredményei kapcsán.
Helena Bonham Carter és Edward Norton
A fogyasztói társadalom kritikája gyakran előkerült a kilencvenes évek popkultúrájában, a Trainspotting „Válaszd az életet”-monológjától kezdve az Amerikai pszichón át Bret Easton Ellis másik hírhedt regényéig, a Glamorámáig. Bár Danny Boyle hősei a tompító drogos bódultságba menekülnek a rendezett élet elől, Ellist pedig a gazdagsággal és a hatalommal járó hübrisz érdekelte, ezeknek a műveknek közös jellemzője, hogy kvázi termékkatalógusként sorolják a márkákat és az élvezeti cikkeket, amivel a státuszszimbólumok jelenségét bírálják.
A Harcosok klubja ebben is élen jár. A főhős a WC-n ülve lapozgatja az Ikea-katalógust, a svéd bútorgyár termékeinek megszállottjává válik, hogy aztán a lapraszerelt, formatervezett élete egyszerűen csak kirobbanjon a 17. emeletről egy házi készítésű bomba okozta detonációtól. Fincher pazar vizuális megoldásokat épít a filmbe, Narrátor lakása megelevenedett bútorkatalógussá válik, a kamera pedig egyes bútorok és háztartási eszközök mikroszkopikus tereiben kalandozik, hála az akkoriban úttörő számítógépes effekteknek.
A rendező talán ebben a filmjében tudta a leginkább kihasználni a videoklipes múltját. A Harcosok klubja hihetetlen erővel és lendülettel húz közel két és fél órán keresztül, Fincher és vágója, James Haygood kitűnő ritmusban ugrálnak helyszínek és idősíkok között és a nagy csavarra utaló jeleket is remek dramaturgiai érzékkel helyezik el a filmben. A lendülethez sokat hozzátesz a The Dust Brothers parádés filmzenéje, a szerzemények néhol videoklipszerű betétekként, máskor alig észrevehető aláfestésként is működnek. Fincherék pedig a nézőt is többször játékba hozzák: a szereplők a kamerába néznek, Brad Pitt az egyik ilyen jelenetben például bohóckodó ganajkupacnak nevez bennünket, miközben roncsolódik a kép, mintha sérült lenne a celluloid a vetítőben.
Brad Pitt
A Harcosok klubja tehát lépten-nyomon igyekszik nyomatékosítani, hogy nem életvezetési tippeket kíván adni a karizmatikus Tyler Durden mindent felforgató, erőszakos, önző és macsó filozófiájával. Persze az igaz, hogy Fincher és alkotótársai annyira könnyedén és vonzón ábrázolják az öntudatra ébredő, minden ellen lázadni induló, az ösztöneiknek teret engedő kisemberek eufóriáját, hogy könnyű elveszni ebben a kavalkádban. A sztori végére azonban maga Tyler Durden is egy képmutató prófétává válik: a kezdetben a rend és az uniformizálás minden formája ellen lázadó idol maga is egy uniformizált, vállalati struktúrát mímelő mozgalmat alapít, ami teljes elköteleződést és az egyéniség feladását követeli a tagjaitól, miközben szigorú szabályokkal korlátozza őket. Akárcsak egy multinacionális cég vagy bármilyen más munkahely.
Hasonló támadási felületet biztosít a film nőképe, amit a PUA, Andrew Tate és a férfidominanciát hirdető maszkulin közösségek korában különösen könnyen félre lehet értelmezni, vagyis példaképnek tekinteni. Ez részben összefügg Tyler Durden említett anarchista képmutatásával és a Harcosok klubja harsány stílusával, amik pont a példamutatás ellen dolgoznak. Tyler magától értetődő természetességgel használja ki Marla Singert (Helena Bonham Carter), fel sem merül benne, hogy a szexrandikon túl bármilyen más kapcsolatot létesítsen a nővel.
Ám a történet végül arra fut ki, hogy Durden egy toxikus személyiség (pontosabban, enyhe spoiler: a tudattalan toxikus része), így meg kell tőle szabadulni. Így az, hogy a csodálatos zárósnittben Marla és Narrátor kézen fogva állnak egymás mellett, miközben körülöttük összedől a világ, pont a manapság is újra népszerű macsóizmus ellen érvel. Ők ketten állnak a világgal szemben, szerelmük túlmutat néhány ledőlő felhőkarcolón és egy épp összeomlani készülő ökoszisztémán. És még a főhős gyanúsan csúnya fejsérülésén is.
Edward Norton, David Fincher és Brad Pitt
„A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs célunk, nincs helyünk. Nem volt világháborúnk, sem gazdasági világválságunk. A mi nagy háborúnk szellemi háború. A mi nagy válságunk az életünk. A televízió azt hazudta, hogy egy nap milliomosok, filmcsillagok, vagy rocksztárok leszünk. De nem leszünk. Lassan ez kezd derengeni. És kezdünk nagyon, nagyon berágni.” – amióta Tyler Durden ezt mondta, volt gazdasági világválság, van háború, a szellemi háború nem szűnt, sőt, kiélesedett. A tévé hazugságait felváltották a közösségi média hazugságai, legyen szó filter-életekről vagy dezinformációról, az ígéret pedig továbbra is az, hogy bárkiből lehet milliomos, filmcsillag, vagy rocksztár.
Manapság, a demokratizálódott tartalomkészítés korában ezek az álmok talán tényleg könnyebben megvalósíthatók, azonban ez nem jelenti azt, hogy a frusztrációink csökkentek volna, sőt, a fogyasztói társadalom képmutatása sem hagyott alább az elmúlt negyed évszázadban. A Harcosok klubja így 25 év távlatából is érvényes film, aminek mesteri ritmusa, idézhető szövegei és virtuozitása könnyen utat találhat az újabb generációkhoz. Legalábbis erre utal az, hogy a YouTube-on számolatlanul vannak jelen a fiatalabb nézők első reakcióit megörökítő videók, amikor rájönnek, kicsoda valójában Tyler Durden.
