Lydia, miért pont Magyarországra jöttél Fulbright ösztöndíjjal?
Lydia Cornett: Eredetileg a magyar zene- és filmtörténet iránti érdeklődés hozott Magyarországra a Fulbright ösztöndíjjal. Hegedűsként nőttem fel, és sok magyar zeneszerző műveit játszottam, emellett korábban találkoztam a Balázs Béla Stúdióban (BBS) készült kísérleti filmekkel is. Budapestre érkezve mindkét területet elkezdtem kutatni, miközben igyekeztem nyitott maradni az új ötletekre és azokra a váratlan irányokra is, amelyek végül egészen máshová vezethetnek.
Hogyan találtál rá erre a témára?
LC: Először a Fulbright-közösség egyik tagjától hallottam Zala megye változásairól, aki a Széchenyi István Egyetemen autonóm járműtechnológiát kutatott. Egy másik Fulbright-kutatóval, Larkin Cleland geográfussal és íróval együtt el is látogattunk a térségbe, hogy közelebbről megismerjük. Azonnal megfogott a helyszín, különösen az a szürreális kontraszt, ahogy egy csúcstechnológiás autóipari tesztpálya kiemelkedik a mezőgazdasági tájból.
Rögtön éreztem, hogy ezt az átalakulást egy személyes történeten keresztül szeretném megérteni. Elkezdtem budapesti dokumentumfilmesekkel kapcsolatot keresni, elsősorban a MADOKE és a DocNomads közegein keresztül, hogy olyan alkotótársakat találjak, akikkel együtt fedezhetjük fel a térséget. Így állt össze a csapatom Larkin Clelanddal, Bíró Bálinttal (társszerző és -vágó, field producer) és Németh Viktorral (operatőr). Ők segítettek abban is, hogy végül megtaláljuk azt a családot, amely a film középpontjába került, és rajtuk keresztül sokkal mélyebben megérthettem Zala megye történetét és a térségben zajló változásokat.
Ti, producerek hogy kerültetek kapcsolatba Lydiaval? Mikor szálltatok be a filmbe?
Kiss Viki Réka: Eléggé az elején, még a fejlesztés során. New York-i filmes kapcsolatokon keresztül jutott el hozzánk, és amikor megnéztük az anyagait, tudtuk, hogy mindenképp szeretnénk vele dolgozni.
fotó: Bíró Bálint
Mi keltette fel konkrétan az érdeklődéseteket a projekttel kapcsolatban?
Patricia D’Intino: Egyrészt Lydia látásmódja és rendezői hangja fogott meg minket, másrészt maga a tematikus megközelítés.
KVR: Ma nem könnyű olyan dokumentumfilmes témát találni, ami valóban ki tud tűnni a többi közül. Rengeteg fontos és aktuális kérdés van, amelyekről ugyanakkor nagyon sok film készül. Ebben a filmben viszont van valami egészen különös: egy olyan világba csöppenünk, ahol találkozik az ipari militarizáció, az önvezető autók, a tehenek, az agarak és egy Manchester United-ZTE-meccs. Ez nem egy tipikus helyzet, és éppen ez a furcsa, mégis nagyon valóságos kombináció ad a filmnek egy friss és izgalmas tematikus keretet.
PD: Úgy gondoljuk, hogy ez a fajta egyedi megközelítés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a film bekerült a velencei versenyprogramba. És persze nagyon fontos volt Lydia filmes fogalmazásmódja és tehetsége is. Már az első munkáit látva azt éreztük, hogy nagyon sajátos hangja van, és producerként izgalmas lenne ezt a hangot támogatni és vele együtt gondolkodni a filmen.
Lydia, nem csak filmes vagy, de képzőművész és zeneszerző is. Ez milyen szerepet játszik a filmes munkádban?
LC: Zeneszerzőként dolgoztam a saját filmjeimen és más rendezők munkáin is, az utóbbi időben pedig egyre inkább a többcsatornás installációk felé fordultam. Közvetlenül a Test Track forgatása előtt önálló kiállításom is volt a Liget Galériában. Úgy gondolom, mindkét alkotói gyakorlatom hatással volt a film formanyelvére.
Különösen érdekelt, hogyan lehet a klasszikus zenét szokatlan módon használni: nem egyszerűen illusztrálni vele azt, amit látunk, hanem váratlan kapcsolatokat létrehozni a zene és a képek között. A filmben emellett fontos szerepet kap két nagyon különböző világ egymás mellé helyezése: a zalai vidéki élet ritmusa és hagyományai, illetve a tesztpálya erősen technológiai, futurisztikus környezete.
A két közeg közötti feszültség, ahogy a zene és a képek közötti kontraszt is, abból az érdeklődésből fakad, ami képzőművészként és zeneszerzőként egyaránt meghatározza a munkámat: hogyan lehet jelentést teremteni kontrasztokból és elsőre váratlannak tűnő kapcsolódásokból.
fotó: Németh Viktor
Egy sejtelmesebb szinopszist már olvashattunk a filmből. Tudnátok egy kicsit bővebben mesélni a történetéről?
PD: A film középpontjában egy zalai család áll, akiknek a mindennapjai egy olyan környezetben zajlanak, ahol a hagyományos vidéki élet egyre szorosabban találkozik a technológiai fejlődéssel. A család történetén keresztül egy olyan térséget látunk, amely nagyon gyorsan változik: miközben ott vannak a földek, az állatok, a helyi közösségek és a tradicionális életformák, a szomszédban egy high-tech autóipari tesztpálya épült ki, illetve a német hadiipar is jelen van.
KVR: A film számunkra elsősorban nem magáról a tesztpályáról szól, hanem arról, hogyan hat egy ilyen radikális változás azokra, akik egy adott helyhez kötődnek. Lydia nagyon érzékenyen figyeli ezt a különös együttélést, és közben egy sokkal tágabb kérdést is felvet: hogyan viszonyulunk a technológiai fejlődéshez, és mit jelent mindez azoknak a közösségeknek, amelyek egy teljesen más ritmus szerint élnek? És talán éppen az teszi izgalmassá a filmet, hogy ezek a világok nem egyszerűen szembeállítva jelennek meg benne, hanem egészen váratlan módokon kapcsolódnak össze és élnek együtt.
Magyar-amerikai-angol koprodukcióban készült a film. Az első két ország kézenfekvő, de hogyan és miért pont Anglia szállt be a gyártásba?
KVR: A Guardian volt az, ami már viszonylag korán felfigyelt a projektre, és ezáltal került be Anglia a koprodukcióba. A Guardian Documentaries számára is izgalmas volt az a sajátos világ és történet, amit Lydia a filmben megfigyelt, így a kapcsolatból fokozatosan egy valódi koprodukciós együttműködés alakult ki.
PD: Számunkra is fontos volt, hogy egy olyan nemzetközi partner csatlakozzon, aki nemcsak finanszírozási oldalról, hanem tartalmilag és szakmailag is hisz a filmben. A Guardian nemzetközi háttere és elérése pedig természetesen abban is sokat segít, hogy a filmnek egy Magyarországon és az Egyesült Államokon túlmutató közönsége is lehessen.
Majdnem a teljes stáb magyar. Miért döntöttetek így ebben a hármas koprodukció esetében?
KVR: Tulajdonképpen nem is merült fel más lehetőség. Lydia eleve úgy érkezett Magyarországra, hogy itt szeretne filmet készíteni, magyar történetekről, magyar emberekkel és magyar alkotótársakkal. A film minden szempontból szorosan kötődik ehhez a helyhez, ezért természetes volt, hogy a stábot is elsősorban magyar szakemberekből állítsuk össze.
PD: Bár a film nemzetközi finanszírozással és koprodukcióban készült, számunkra ez alapvetően egy magyar film: a története, a helyszíne, a szereplői és a stáb nagy része is Magyarországhoz kötődik. A nemzetközi partnerek ehhez a már létező filmhez csatlakoztak, nem pedig egy nemzetközi produkciót hoztunk Magyarországra.
Az amerikai rendező és a magyar stáb mennyire hamar csiszolódott össze? Esetleg volt olyan pont, ahol nehezen értettétek meg egymást?
LC: A forgatásnak nagyon családias hangulata volt. Mindannyian egy házban laktunk Zalában, közel ahhoz a családhoz, akikről a film szól, és hétvégenként budapesti barátaink is csatlakoztak hozzánk, hogy segítsenek a forgatásban és a fordításban (pl. Zurbó Dorottya vagy Tóth-Just Barnabás). Egy ponton már egy kutya és egy kisbaba is velünk lakott a házban, úgyhogy tényleg olyan volt, mintha egy ideiglenes kis család lettünk volna.
A nehezebb részek inkább később, a vágás során jöttek, amikor többféle lehetséges változata volt a filmnek, és gyakran időzónákon és nyelveken át kommunikáltunk egymással. De azt gondolom, ezek a nehézségek is a közös filmkészítési folyamat részét képezték. Nagyon jó érzés lesz most újra együtt lenni és Velencében együtt ünnepelni azt, amit közösen létrehoztunk.
Milyen nehézségekkel kellett megküzdeni a film készítése során?
PD: Egy másik országban, ráadásul vidéki környezetben, más nyelven forgatni önmagában is komoly kihívás. Lydia azonban nagyon jól vette ezeket az akadályokat, gyorsan megtalálta a közös hangot a szereplőkkel és a magyar stábbal is, akik természetesen nagyon sokat segítettek ebben.
KVR: Az utómunka és ezen belül a vágás pedig mindig az egyik legnagyobb kihívás egy dokumentumfilm esetében – hiszen ilyenkor rengeteg lehetséges irányból kell megtalálni azt a filmet, ami végül összeáll. Ez nálunk sem volt másképp. Ráadásul a nemzetközi csapat miatt gyakran különböző időzónákban és nyelveken dolgoztunk, ami tovább nehezítette a kommunikációt. De ezek végül mind a közös alkotói folyamat részévé váltak, és azt gondolom, nagyon sokat tanultunk belőle.
fotó: Németh Viktor
Viki, Patrícia, hozzátok miért áll közel ez a film?
KVR: Elsősorban a már említett különleges tematikus megközelítés miatt áll közel hozzánk. Nem feltétlenül egy szenzációs történetről van szó, de olyan világot mutat meg, amellyel egyszerűen nem találkozunk minden nap. Nagyon izgalmas számunkra az a kontraszt, ahogy a gyerekek és az állatok ártatlan, tiszta világa, illetve a természet szépsége találkozik a magastechnológiával és a hadiiparral. A másik, ami nagyon közel áll hozzánk, az pedig tényleg maga a filmnyelv: van egyfajta finomság és érzékenység abban, ahogyan kommunikál, és ahogyan ezeket az egymástól távolinak tűnő világokat egymás mellé helyezi. Lydia rendezői látásmódja és az operatőrrel együtt kialakított vizuális nyelv nagyon erős, Németh Viktor munkája tényleg csodálatos.
PD: Számomra van ennek a történetnek egy kicsit vicces, személyes oldala is: én tulajdonképpen az állatoknak köszönhetem, hogy annak idején egyáltalán bekerültem a filmezés világába. Egyetemista koromban egy reklámfilm miatt kerestek meg tolmácsolni, amelyben elefántok is szerepeltek, és valahogy innen indult az egész. Azóta is érdekes módon újra és újra visszatérnek az állatok és a természet a munkáimban: a Valami vad-ban is fontos szerepük van, és a jelenleg fejlesztés alatt álló filmjeink között is több olyan projekt van, amelyben központi szerepet kapnak. Úgy látszik, ez egy visszatérő motívum lett a produceri munkámban.
A film bekerült a velencei filmfesztivál Orizzonti szekciójába. Mit lehet tudni erről a válogatásról?
PD: Az Orizzonti a Velencei Filmfesztivál egyik nemzetközi versenyszekciója, idén összesen 2500 rövidfilm nevezés érkezett a Biennáléra, ezek közül 13 került be az Orizzonti Short Films versenyprogramjába. Nagyon erős és nemzetközi a mezőny: a 13 film 13 különböző ország koprodukciójában készült, és a Test Track mellett többek között ausztrál, amerikai, chilei, kolumbiai, görög, francia és ukrán filmek szerepelnek a programban.
KVR: Az Orizzonti különlegessége, hogy a rövidfilmek és a nagyjátékfilmek is ugyanahhoz a szekcióhoz tartoznak, és ugyanaz a zsűri értékeli őket, miközben természetesen külön díjakat osztanak a két kategóriában. Ez az a szekció, amelyet néhány éve Reisz Gábor Magyarázat mindenre című filmje nyert meg, a következő évben pedig Reisz a szekció zsűrijének tagja volt.
PD: Nekünk személyesen az is nagy öröm, hogy több olyan alkotó és producer is jelen van a programban, akikkel különböző nemzetközi képzéseken, például az EAVE-en vagy más szakmai programokon keresztül már találkoztunk. Jó érzés egy ilyen nemzetközi, szakmailag nagyon erős közegben látni a filmet, és különösen izgalmas, hogy ennyiféle filmes hang és megközelítés találkozik ugyanebben a rövidfilmes válogatásban.
fotó: Bíró Bálint
Hogyan készültök a fesztiválra?
PD: Egy rövid dokumentumfilmmel bekerülni egy ilyen kategóriájú fesztiválra önmagában is nagy kihívás, ezért nagyon örülünk ennek a lehetőségnek. A rövid dokumentumfilmeknek általában is nehezebb megtalálniuk a helyüket a nemzetközi fesztiválpiacon, egy ilyen rangos fesztiválon pedig különösen erős a mezőny.
Most elsősorban arra koncentrálunk, hogy a film minél több szakmai és nemzetközi figyelmet kapjon, és természetesen nagyon várjuk, hogy a velencei közönség és a szakma előtt is bemutathassuk. Szeretnénk kihasználni ezt az alkalmat arra is, hogy új kapcsolatokat építsünk, és megtaláljuk azokat a további fesztiválokat és partnereket, ahol a filmnek helye lehet.
Milyen későbbi tervetek van a filmmel? Gondolkoztok további fesztiváloztatásban? Illetve, hogy hol lesz majd látható a film a nagyközönség számára is?
PD: Velence természetesen az első és most a legfontosabb állomás, hiszen világpremierként kerül a film az Orizzonti versenyprogramba. Jelenleg több sales ügynökkel és forgalmazóval is tárgyalunk, hogy a velencei bemutatkozás után minél erősebb és minél szélesebb fesztiválkört járhasson be a film, itthon és nemzetközileg egyaránt.
A Guardiannek köszönhetően a film később a Guardian Documentaries felületén is elérhető lesz, ami fontos lehetőség arra, hogy a fesztiválközönségen túl is széles körben jusson el nemzetközi nézőkhöz.
Egy rövid dokumentumfilm esetében különösen fontos megtalálni azokat a partnereket, akik hosszabb távon is tudják támogatni a film útját. Most ezen dolgozunk, és természetesen a hazai bemutatót is tervezzük.
fotó: Németh Viktor
Viki, Patrícia, esetleg terveztek a későbbiekben is együtt dolgozni Lydiával?
KVR: Nagyon szeretnénk, igen. Lydia szerintünk nagyon határozott és sajátos hangú alkotó, és hozzánk hasonlóan hozzá is közel áll a magyar kultúra és filmes hagyomány, ezért nagyon örülnénk, ha a Test Track után is tudnánk együtt dolgozni. Jelenleg is egyeztetünk vele a fejlesztés alatt álló első egész estés filmjéről, amelyet a Jerome Foundation és a Princess Grace Foundation támogat. Nagyon izgalmas lenne, ha ezt a projektet is együtt tudnánk fejleszteni, és reméljük, hogy a Test Track csak az első közös munkánk volt.
PD: Külön öröm számunkra az is, hogy ezt a sikert Vikivel együtt élhetjük meg producerként. Mi már 10 éve, a Sarajevo Talents óta ismerjük és támogatjuk egymás munkáját, és azóta több projektben is dolgoztunk együtt. Nagyon jó érzés, hogy most egy olyan filmen dolgozhattunk közösen, amely eljutott Velencéig, és ott egy ilyen rangos versenyprogramban mutatkozhat be.
