Balog Gábor - Hajdú Farkas-Zoltán Az árulásról
Kevés kegyetlenebb dolog van annál, mint amikor egy embert rákényszerítenek arra, adja fel addigi életét, hagyja el otthonát, szülőföldjét. Balog Gábor és Hajdú Farkas-Zoltán Az árulásról című filmjében két szász értelmiségi elmélkedik a szülőföld elhagyásáról, az erdélyi szászok tudatos önpusztításáról. A második világháború óta ugyanis a szászok kilencven százaléka emigrált, így az egykor negyedmilliós szász populáció mintegy tizenötezer főnyire zsugorodott. A háború borzalmait a diktatúra kegyetlen ötven éve követte, és ez “a létezéshez szükséges bátorságukat, maradék életkedvüket is elrabolta tőlük.” A Nyugat-Európában szétszóródó erdélyi szászok elhagyták kulturális sajátosságaikat, beilleszkedtek újonnan választott hazájuk kultúrájába (ahonnan, nem is olyan mellékesen, több száz évvel ezelőtt elvándoroltak). A maradók viszont fokozatosan fogyatkoznak, az erdélyi szászok átlagéletkora ma hatvan év, azaz egy-két generációnyi választja el e népet az exitustól. Árulásnak minősül-e tehát ilyen körülmények között a szülőföld elhagyása?  A film két főszereplője, Hans Bergel író és Eginald Schlattner lelkipásztor - mellesleg szintén író - eltérő szemszögből vizsgálja a kérdést. Mindketten nemleges választ adnak ugyan, ám míg Bergel az emigrálók közé tartozik, Schlattner marad, mivel hitvallása szerint a “fájdalom földjének” elhagyása helyett azon kell munkálkodni, hogy kiűzzék onnan a szenvedést. Kiűzni a szenvedést, amit részben ő okozott másoknak, például a barátjának, Bergelnek, akiről 1959-ben jelentett a vizsgálati fogság alatt, és akit emiatt tizenöt évnyi kényszermunkára ítéltek. Bergel csak '64-ben, egy általános amnesztia során szabadult, Németországba költözött, és azóta sem tud megbocsátani.
Balog Gábor és Hajdú Farkas-Zoltán érdekes, megrázó történetet mesél el, finoman összehangolt monológokban, komótos, de semmi esetre sem unalmas tempóban. 

Amíg Az árulásrólban egy nép tudatosan bomlasztja magát, önként vállalja a közösség szétszóródását a nagyvilágban, a Hova vigyelek? hősnője, Sztojka Katalin tudatosan küzd egy kisebbség, a romák összetartásáért, mivel egyedül az összefogásban  látja a felemelkedés és beilleszkedés zálogát. Böjte József ott folytatja Sztojka Katalin történetét, ahol a Vigyél magaddal 1989-ben abbahagyta. Megismerjük Katalin életének alakulását, a cigányság mostoha helyzetének megváltoztatásával kapcsolatos gondolatait. Szembesülünk a romákat sújtó előítéletekkel, vagy éppen fordítva: a romák előítéletes gondolkodásával a “gádzsókat” illetően, nem is beszélve a cigányságon belüli ellentétekről.
A Vigyél magaddal 1989-ben megmozgatta a közvéleményt, az akkor szociális munkásként dolgozó Sztojka egyedülálló kisebbségi harca sokakat elgondolkodtatott a magyar roma-sorsot illetően - ugyanez várható a kitűnőre sikerült folytatástól is.
Sztojka Katalin szuggesztív személyiség, a Böjte Józseffel folytatott beszélgetésekben határozottan beszél arról, mit jelent ma romának lenni, milyen reményekkel és félelmekkel nézi a jövőt. Tizenöt éve egy roma segédmunkás még azt remélhette, a gyerekéből már szakmunkás lesz, ma azonban tömeges a munkanélküliség a romák közt. Ha ma Sztojka Katalinnak egy roma gyerek azt mondaná: “Vigyél magaddal”, visszakérdezne: “Hova vigyelek?”. Reméljük, újabb tizenöt év múlva nem csak a rosszmájúak felelnek a kérdésre.

Czétényi Csilla – Nagy-Bozsoky József: Az utolsó kántortanító
Böjte József filmjéhez hasonlóan  Az utolsó kántortanító, Czétényi Csilla és Nagy-Bozsoky József alkotása is egy, a közösséget összefogó ember portréja. A nemzedékeket felnevelő, 94 éves tanító, Seréndi István 1928-ban vette át az általános iskolát Mónosbélben, ahol négy generáción keresztül a közösségi élet meghatározó személyisége volt. A falu idősebb lakói mind nála tanultak, mindenkinek van egy kedves története róla, ő maga pedig hitről, hivatásról és ragaszkodásról vall; amikor a hatvanas évek végén nyugdíjazzák, nem költözik vissza Egerbe, hanem a tanerő-utánpótlás hiánya miatt bezárt iskolában marad. Letelepedik a faluban, közel a bélháromkúti templomhoz, aminek szépségét látva mostanában mindig elfogja a félélem: talán utoljára látja. Őszi fények, az elmúlást idéző színek jellemzik Az utolsó kántortanítót. Az élettől búcsúzó tanító és a tanítványok visszaemlékezéseiből megelevenedik a közösség múltja, de kirajzolódik jövője is (István bácsi a fiatalokról is gondoskodik: a szomszédos nevelőintézet egyik lakóját patronálja).

A közösségből való kiszakadás, az emigráció Eggerth Márta színésznő, a Csak egy kislány... főszereplője életében is kulcsfontosságú motívum. Kerényi László és Kerényi Dávid filmje azonban nem arról szól, milyen az emigráció okozta identitáskrízis, hanem a harmincas évek egyik legnagyobb európai csillagának életútját mutatják be egy 2002-es bécsi koncert apropóján. Eggerth Márta Jávor Pállal együtt tűnt fel az 1929-es Csak egy kislány című Gaál Béla-filmben, aztán hirtelen megnőtt iránta a kereslet a zenés filmekre vevő osztrák és német piacon, majd a náci hatalomátvétel után Berlinből egészen az Egyesült Államokig menekült. Utoljára 1938-ban járt Magyarországon - hogy miért, az sajnos a filmből nem derült ki -, pedig alkalma lett volna később is visszatérni, elvégre férje, a korszak nagy tenorja, a lengyel származású Jan Kiepura a második világháború után többször is fellépett szülőhazájában.
Eggerth Márta neve idehaza alig ismert, Kerényiék filmje ezért is hiánypótló alkotás, és a szerzőket idézve: reméljük, hogy még megadatik, hogy magyar színpadon hallhatjuk énekelni a korát meghazudtoló hangú, 92 éves művésznőt. Ehhez persze hívni is kellene. Elvégre egy közösség ne csak visszavárja, de hívja is idegenbe szakadt tagjait.