A Szent pók és a The Apprentice közötti hasonlóságot az előbbi film befejezése még inkább erősíti: az utolsó jelenetben a sorozatgyilkos fiáról készült videófelvételen a tíz év körüli Ali arról beszél, hogy folytatni kellene apja „munkáját”, a szent küldetést. A fiú játékosan demonstrálja a gyilkosságok egykori helyszínén, hogyan dolgozott az apukája, majd a kishúgát csavarja be egy szőnyegbe úgy, mintha az egyik áldozat lenne. A The Apprentice története egy hasonló továbbörökítésre épül, mindössze annyi a különbség, hogy egy gyilkos „hagyatéka” helyett a gátlástalan üzletépítés, a vadkapitalista törtetés, vagyis a hatalom megszerzésének és megtartásának a képessége száll nemzedékről nemzedékre.
Maria Bakalova és Sebastian Stan a The Apprentice – A Trump-sztoriban / Forrás: ADS
A történet a fiatal Donald Trump (Sebastian Stan) felemelkedéséről szól. Az eleinte csetlő-botló milliomos-csemete apja bizniszében vállal részt, leginkább úgy, hogy az idősebb Trump által fenntartott házakat járja, hogy az elszegényedett bérlőktől beszedje a bérleti díjakat. A lóti-futi melóból a család ellen indított emberi jogi per mozdítja ki Donaldot, aki az akkori politikai elit egyik törzshelyén megismerkedik a gátlástalan, nagypályás sztárügyvéddel, Roy Cohnnal (Jeremy Strong). Az illegális módszerektől sem idegenkedő Cohn végül nemcsak Donald tanácsadója és védője, de mentora is lesz, akitől az aranyifjú a legfontosabb alapelveket tanulja el (például: mindig mindent tagadj, folyamatosan támadd az ellenfeleid, és hasonlók).
A The Apprentice így a Cohn és Trump közötti ellentmondásos kapcsolat egyes állomásait járja végig, a megismerkedéstől az alá-fölérendeltségi viszony kialakulásán, majd átfordulásán át a könyörtelen végkifejletig. Abbasi és a forgatókönyvíró, Gabriel Sherman – (elég durva, hogy utóbbi írta A függetlenség napja 2. részét, e film szempontjából viszont fontosabb írói referencia a Fox News alapítójáról, Roger Ailes-ról szóló sorozat, A legharsányabb hang) – céltudatosan, szinte kizárólag a két főszereplő közötti dinamikára fűzik fel a sztorit, ami így a politikai elit működéséről szóló, átfogó tablóvá érik.
Egy ilyen filmnél különösen fontos kérdés, hogy a készítői hogyan viszonyulnak a főkarakterhez. Donald Trump figuráján nem kellene túl sokat dolgozni ahhoz, hogy elrajzolt karikatúraként jelenjen meg és jókat tudjanak röhögni rajta azok, akik értetlenül állnak a jelenség előtt. Könnyen behatárolható célközönséget jelenthetnek azok, akik finoman szólva sem szimpatizálnak az elnökjelölt demagóg stílusával és harsány, szögegyszerű retorikájával, ráadásul a híresen Demokrata-párti Hollywoodban is nagyon szeretik a Republikánusokat gúnyoló filmeket. Ez lényegében az a megközelítés, amit Adam McKay választott a Dick Cheney-ről szóló Alelnökhöz: nevetségessé tenni a gazdasági-politikai elitet és ezen keresztül rámutatni az évtizedek óta változatlan hatalmi struktúrák álságosságára. A másik út pedig, amivel több életrajzi film is próbálkozott az elmúlt években, a politikai-közéleti szerep mögé nézni és feltárni azokat a pszichológiai folyamatokat, amik a főhős jellemét alakíthatták. Ez utóbbi, empatikusabb hozzáállás jellemzi Pablo Larraín biopicjeit (Jackie, Spencer) vagy épp a jobban sikerült Apple-filmet, a Steve Jobs-ot.
Jeremy Strong / Forrás: ADS
Elsőre úgy tűnhet, hogy Abbasiék az empatikusabb utat választották. A The Apprentice a szerep mögé néz, pontosabban végigköveti a folyamatot, ahogyan Donald Trump felszedi magára a különféle képességeket, amik kíméletlen vállalati csúcsragadozóvá tették őt. Ennek ellenére a film mégsem empátiával fordul a főalak felé, és nem is abban érdekelt, hogy együtt érezzünk Trump megkérdőjelezhető menedzseri és magánéleti döntéseivel. Abbasi ehelyett abba áll bele, hogy Donald Trump nem a betegség, hanem inkább tünet: a dinasztikusan átöröklődő hatalom, az elfajzott kapitalizmus és a hübrisz megtestesítője. És mintha a sorok mögött végig meghúzódna az a tézis, hogy ha nem Trump, akkor valaki más lenne az arca mindennek, így a személy maga végülis másodlagos. Úgy tűnik, Abbasiékat is jobban érdekelték a nagyobb ívű összefüggések, emiatt képesek kilépni a hagyományos életrajzi filmek árnyékából és lerakni egy a karaktereken túlmutató, a hatalom természetéről szóló esettanulmányt.
Ebből a szempontból nem épp hálás néznivaló a The Apprentice: bár a fekete humor néhol felüti a fejét, a film mégis sokkal komorabb és szikárabb, mint például Adam McKay szatírái (az említett Alelnök vagy a Ne nézz fel!) és azt az élvezetet sem adja meg, hogy rendesen kiröhögessük a szupergazdagokat, amolyan Ruben Östlundiasan. Sőt, még csak nem is A Wall Street farkasa vagy épp Babylon-típusú bukástörténetről van szó, amiben csúcsra pörgetik a hedonizmust és nagyszabású jelenetekben tárul elénk egy végletekig elfajzott, lezüllött világ. Abbasi ehelyett egy végtelenül nyomasztó képet fest a ‘70-es évek Amerikájáról, beleértve a felső tízezer összejöveteleit is. New York épp a csőd szélén táncol, rengeteg a hajléktalan, az utcák mocskosak, a hatóságok működésképtelenek. A város gazdasági elitje viszont eközben nem önfeledten, inkább fásultan és enerváltan tivornyázik. Kasper Tuxen operatőr (A világ legrosszabb embere, Az igazság bajnokai) félhomályban úszó, zaklatott, kézi kamerás képekkel teremt baljós atmoszférát, sőt, hosszan kitart olyan pillanatokat is, amikor épp kifullad a small talk és az egymás számára ismeretlen vendégek nem tudnak miről beszélgetni, csak kényelmetlenül állnak, kezükben az italjaikkal. Szintén jól áll a filmnek a VHS-szalagokat idéző csíkosság és szemcsésség – sokszor olyan, mintha tényleg VHS-re forgattak volna, bár valószínűbb, hogy Tuxenék különféle szűrőket pakoltak az objektívekre, ezek a megoldások pedig még tovább koszolják az egyébként is szürkés, fakó képeket.
Forrás: ADS
Ebben a lehangoló, melankolikus kavalkádban találják meg tökéletesen a helyüket a színészek, élükön a Sebastian Stan-Jeremy Strong párossal. Stan jó érzékkel dobja be a klasszikus Trump-gesztusokat, például a jellegzetes ajakmozgatást és egy-két mozdulatot, a sminkmesterek pedig kimagasló munkát végeztek, így megszólalásig hasonlít is a fiatal Donaldra. Alakítása mégis emberivé teszi a figurát, aki végig komolyan vehető, nem olyan, mintha egy panoptikumból lépett volna elő és egyetlen pillanatra sem válik parodisztikusan nevetségessé. Jeremy Strong pedig keresetlen természetességgel hozza a törtető, igazi jogi fenevadként garázdálkodó Roy Cohnt, az alakítás ráadásul különösen erős annak fényében, hogy a figura milyen magasságokat és mélységeket jár be a történet során.
A karakter bukásával párhuzamosan Strong játéka is csendesebbé, esendővé válik, rendesen zavarba is tud hozni, hogy a korábban sérthetetlennek tűnő, manipulatív ügyvéd egy kiszolgáltatott, szánalomra méltó figuraként botladozik a végére. Sebastian Stan pedig pont az ellenkező utat járja be: elkényeztetett, teszetosza fiúból gátlástalan üzletemberré válik, aki gyorsan túlnő mesterén. A The Apprentice kulcsa ennek a két fejlődési ívnek a remek ritmusú kibontakozásában, majd egymásra rímeltetésében rejlik. Szintén nagyot megy az Ivana Trumpot játszó Maria Bakalova, aki szerethető proliként ragyog a vásznon, Sebastian Stannel közös jeleneteiből pedig tapintható a feszültség, ami eleinte szexualitástól fűtött, később pedig inkább megvetéssel és undorral teli.
Ali Abbasi tehát ezúttal sem kíméli a nézőit, a The Apprentice húsba vágó, feszesen rendezett politikai thriller, ami lesújtó képet fest a ‘70-es évekről, a túlburjánzó kapitalizmusról és az ezáltal felemelkedő, felelőtlen és túlságosan sok hatalommal bíró szupergazdagokról. Így aztán az sem kérdés, milyen alkotói álláspont rajzolódik ki a Trump által újrahasznosított Make America Great Again-szlogen kapcsán: valószínűleg nem a saját magát folyton újratermelő politikai elit fogja ismét naggyá tenni Amerikát.
A The Apprentice – A Trump-sztori már látható a mozikban, az ADS Service forgalmazásában.
