Albert Maysles gyakorló pszichológusként 1955-ben Oroszországba utazott, hogy filmre rögzítse pszichiátriai betegek kezelését, az Egyesült Államokban ugyanis akkoriban személyiségi jogi okokból már szigorúan tilos volt ilyen módon ápolni a tudományt. A Psychiatry in Russia elkészülte után az európai gyökerekkel bíró – akkor még – filmes pszichológus 1957-es Youth in Poland című dokujában a lengyelországi diákfelkelés történéseit örökítette meg, 1963-ban pedig mozgósította testvérét, Davidet, aki haláláig (1988) társrendezőként, operatőrként és hangmérnökként dolgozott mellette.

A Maysles testvérpár hallatlan türelmével (hosszú heteket töltöttek delikvenseikkel, hogy minden értékes pillanatot elkapjanak), egyéni munkamódszerével (kizárólag kézikamerával filmezték az eseményeket) és szigorú objektivitásukkal (Michael Moore munkamódszerétől eltérően sosem avatkoztak az eseményekbe) hamar kivívták a rokon médiumok elismerését, s különleges felkéréseket kaptak. 1964-ben a Beatles első amerikai útját kísérték végig (What’s Happening! The Beatles in the U.S.A.), 1966-ban Marlon Brandoról készítettek 30 perces dokumentumfilmet (Meet Marlon Brando), 1969-ben pedig elkészítették hat Boston környéki Biblia-árus és az általuk meglátogatott háziasszonyok megpróbáltatásait részletező első klasszikusukat, a Salesmant. A filmelméleti tankönyvek szerint megszületett a direct cinema.

A Maysles testvérek következő filmje, az altamonti fesztiválon rendezett, késelésbe fulladó Rolling Stones koncertről szóló Gimme Shelter bemutatása után kereken egy évig műsoron volt egy New York-i moziban, ráadásul néhány évvel ezelőtt látható volt a Titanic Filmfesztiválon, az azt követő Grey Gardens pedig egyenesen kultmű. A Jacqueline Onassis Kennedy nagynénje, Edith Bouvier Beale, és unokatestvére, Edie mindennapjait bemutató másfél órás dokumentumfilm egy East Hampton-i 28 szobás „szellemházban” játszódik, ahonnan a helyi önkormányzat ki akarja költöztetni a két nőt, mert tábori körülmények között lakják az épületet, és viselkedésük sem hétköznapi. Az azóta DVD-n is megjelentetett film rajongótábora a Rocky Horror Picture Show fanjeihez hasonlóan Grey Gardens estélyeket rendeznek, ahol a két főszereplőnő nonkomformista öltözetébe bújnak és egész este a filmből idéznek mondatokat. A történéseket direkt módon, mindenféle manír és szépítgetés, és mindenekelőtt befolyásolás nélkül közvetítő direct cinema úttörői a fent részletezett trilógia után dokumentumfilmet készített Vladimir Horowitz zongoraművészről, Christo csomagolóművészről, Muhammad Ali bokszművészről, Jessye Norman énekművészről, és még sorolhatnánk.

filmhu:Ha jól tudom, nem csupán kelet-európai gyökerekkel, de bizonyos értelemben magyar múlttal is rendelkezik.

Albert Maysles: Nem sokkal a forradalom után, 1957 nyarán a testvéremmel Münchenből Moszkvába utaztunk motoron, a jugoszláv-magyar határon kaptunk is egy 48 órára szóló átutazó-vízumot, csakhogy mi legalább két hétig maradtunk az országban – illegálisan. Éppen ezért igyekeztünk minél keletebbre tartani, így aztán Debrecenben töltöttük a legtöbb időt.

filmhu:Még Amerikában, az 1956-os budapesti felvételeket nézve sajnálta, hogy nem filmezhet Ön is ott, tűzközelben?

A.M.: Nem haditudósító vagyok, az a munka túl veszélyes nekem. Igaz, hogy éppen a háború kezdete előtt megpróbáltam Irakba utazni, de a Pentagon persze nem járult hozzá.

filmhu:Háborús tudósító helyett maradt tehát békés tudósító, vagy, ha jobban tetszik, élettudósító?

A.M.: Pontosan, élettudósító vagyok, akit az élet minden területe érdekel. Filmeztem haldokló embereket, abortuszra készülő anyákat, híres és ismeretlen személyeket. Igazság szerint az ismeretleneket jobban kedvelem.

filmhu:Karrierje elején filmes előképzés híján hogyan boldogult a kamerával?

A.M.: Nem jártam operatőriskolába, hiszen akkoriban még nem tanítottak ilyesmit. Arra azonban hamar rájöttem, hogy az én munkám szempontjából a kézi, mobil kamera a legmegfelelőbb, csakhogy az ötvenes években a vállra vehető kamerák nagyon nehezek, zajosak voltak, nem lehetett szinkronizált hanggal dolgozni mellettük. Fogtam hát a kamerámat, és átépítettem vállra vehetővé és csendesebbé, valamint szereltem rá egy lámpát is, amire manapság már nincsen szükségem, a digitális kamerák ugyanis jóval érzékenyebbek.

filmhu:Michael Moore a napokban bebizonyította, hogy egy dokumentumfilmre is sokezer ember lehet kíváncsi igen rövid időn belül, az Ön karrierje kezdetén azonban a nézői preferenciák jócskán eltértek a maiaktól. Hogyan fogadták az első, moziban bemutatott filmjeit?

A.M.: A Gimme Shelter 1970-es bemutatása után egy egész évig műsoron volt New Yorkban, ám ez a siker leginkább a Rolling Stones népszerűségének tudható be. A kezdeti nehézségek ellenére ugyanakkor úgy gondolom, hogy nagy jövő áll a dokumentumfilmek előtt, hiszen az emberek a könyvek között is jobban kedvelik a nem-fikciós alkotásokat.

filmhu:Hogyan kutat témák után? Lapozgatja az újságokat, szörföl az interneten, vagy egyszerűen szóbeszéd útján jutnak el Önhöz a potenciális történetek?

A.M.: Két órával az előtt, hogy a Beatles gépe landolt az Egyesült Államokban, kaptunk egy felkérést az angliai Granada Televíziótól, hogy kísérjük el a fiúkat rövid amerikai turnéjuk során. Persze minden filmnek különböző előtörténete van. Amikor például a Salesman forgatására készültünk, csak annyit tudtunk, hogy a világ első dokumentum-nagyjátékfilmjét szeretnénk elkészíteni. Rájöttünk, hogy az ajtóról ajtóra járó ügynökök követése jó alapötlet lehet, s szerencsére találtunk hat Biblia-árust. A végleges film azonban legalább annyira szól a meglátogatott unatkozó háziasszonyokról, mint magukról az ügynökökről.

filmhu:Napjaink legelismertebb és legtermékenyebb magyar dokumentumfilmese, az eredetileg játékfilmesként induló Almási Tamás egy alkalommal elmesélte, hogy első dokumentumfilmje előkészítésekor forgatókönyvet akart írni. Önnel történt már ilyesmi?

A.M.: Engem nem érdekelnek a forgatókönyvek, mert forgatás közben éppen az izgat a legjobban, hogy az ismeretlenbe tartunk. Ráadásul mindig szerencsés voltam, hiszen sosem vesztettem el az érdeklődésemet a folyamat során, sosem kellett leállnunk. Kivéve egy esetet: 1961-ben egy amerikai tanácsadót megöltek Vietnámban, én pedig lefilmeztem a koporsója érkezését, és elkísértem egészen otthonáig, Alabamáig. Utána azt terveztem, hogy magam is elutazom Vietnámba, és ott lefilmezem az utód szolgálatba helyezését, de nem tudtam elég pénzt összeszedni az útra. Nagyon sajnálom, hogy így történt, mert talán sikerülhetett volna időben figyelmeztetni az amerikai közvéleményt a vietnámi beavatkozás veszélyeire.

filmhu:Filmezés közben mindenáron igyekszik kimaradni az események befolyásolásából?

A.M.: Esetenként engem is magukkal ragadnak a történések, de csak akkor, ha teljességgel elkerülhetetlen kimaradnom belőlük.

filmhu:A direct cinema megjelenése milyen hatással volt Hollywoodra?

A.M.: Hollywoodban szeretik elhitetni a nézővel, hogy a valóságot látja, ezért aztán kedvelik a kézikamera használatát. Ha megkérdeznénk Martin Scorsese-t, ki volt hatással művészetére, engem biztosan megemlítene. A teljesség kedvéért meg kell ugyanakkor jegyeznem, hogy magam is dolgoztam már játékfilmben, az azonban a két műfaj házasítására tett kísérlet volt: Jean-Luc Godard rendezett egy epizódot a Paris vu par ... (1965) című szkeccsfilmben, és engem kért fel operatőrnek. Godard minden mozgást megrendezett, előre instruálta a színészeket, engem pedig felkészületlenül beküldött a díszletek közé a kamerámmal, hogy forgassak bátran.

filmhu:Mint egy kíváncsi majom?

A.M.: Igen, és nagyszerűen sikerült. Terveztünk egy hasonló filmet Orson Welles-szel is, de abból sajnos nem lett semmi.

filmhu:A Marlon Brandóról készített film is trükkös együttműködés eredménye?

A.M.: Annyiban igen, hogy tulajdonképpen más stábok által készített interjúkat filmeztünk le. Brando 1965-ben játszott egy Morituri című, kevéssé sikerült filmben, és a forgalmazó ennek kapcsán tévéinterjúkat szervezett a sztárral. Mi egyszerűen megjelentünk, és lencsevégre kaptuk a beszélgetéseket. Ebből lett a mi dokumentumfilmünk.

filmhu:Ezek szerint egyetlen kérdést sem tettek fel?

A.M.: De nem ám!

filmhu:Irigylésre méltó munkamódszer! Mit gondol Michael Moore módszeréről?

A.M.: Michael Moore filmrendezőként nem igazán érdekel engem, inkább azért örülök a tevékenységének, mert végre valaki teljes erejéből próbál tenni az amerikai kormányzati változásokért. Az ő filmjei inkább propaganda-alkotások, mint dokumentumfilmek, ezért nagyon remélem, hogy kollegáim világszerte nem a módszereit, hanem a kitartását fogják eltanulni tőle. Érdekes lenne egyszer végiglátogatni azokat az embereket, akiket Moore bevágott a filmjeibe, és megkérdezni őket, mit szóltak a végleges változathoz. Nekem sajnos nincsen hozzá időm és energiám, de úgy sejtem, lenne mit mesélniük. És ez hiba. Meggyőződésem ugyanis, hogy dokumentumfilmet csakis szeretettel és odafigyeléssel, nem pedig haraggal és gyűlölettel szabad készíteni.