„Gondolja, hogy nem lehet felépíteni egy nagy életművet, ha az ember közben gyereket is nevel?” – teszi fel a film első felének alapvető kérdését Chris a Bergman Alapítvány igazgatójának. A válasz egyértelmű, különösen Bergman esetében, aki nagy szerelme, a színház mellett is több, mint hatvan filmet rendezett. Innentől kezdve Chris és Tony kapcsolatát is ez a kérdés lengi be, ugyanakkor a viszonyuk nehezen írható le az elnyomó kapcsolatok szókészletével. Nem látjuk, hogy közös gyermekük nevelése több feladatot róna a nőre, a háztartás vezetésében mindketten részt vesznek, a férfi pedig amellett, hogy nem kifejezetten érdeklődő Chris készülő forgatókönyve iránt, nem is hátráltatja az alkotómunkát.
Chris és Tony
Minden, amit megtudunk Chrisről, a Tonyval való összehasonlításból derül ki. Míg Tony remekül halad az írással, Chris szenved. Tony részt vesz a Fårö-szigeten tartott, „Bergman-szafarinak” nevezett, hivatalos turista körúton, míg Chris inkább egy új barátjával, szabadon, játékosan fedezi fel a szigetet. Még azt a történetet is, amin Chris dolgozik, úgy ismerjük meg, hogy elmeséli Tonynak. Mindez arra utal, mintha a nő csak a férfival való kapcsolatában lenne képes meghatározni saját magát.
A film felénél a hangsúly áthelyeződik Amy és Joseph szerelmére. Mintha csak a Viszlát, első szerelem második felvonását néznénk; ahogyan az építész-hallgató Camille képtelen elengedni gimnáziumi szerelmét, Sullivant, úgy élednek újra Amyben a kamaszkor heves érzelmei, áhitatos ragaszkodása Joseph iránt az esküvőn. Amy besétál a templomba és várja, hogy élete szerelme végre viszonozza tekintetét. Ezek Hansen-Løve nagy pillanatai, a nagy sóhajtások és a visszatarthatatlan könnyek, a saját érzései nagyszerűségétől meghatódó fiatalság képei.
Mia Wasikowska átadja magát a zenének /forrás: Les Films du Losange/
Ugyanakkor ami a Viszlát, első szerelemben őszinte és átélhető szenvedés, az a Bergman szigetében üres vergődésnek hat. A legkomolyabb dilemmát Amy számára az esküvőn viselt ruhája okozza; fehér vagy bézs, és amennyiben az előbbi, vajon illik-e felvenni egy esküvőn? Amy és Joseph személyisége, illetve előtörténetük részleteinek ismerete nélkül nehéz közel kerülni a kapcsolatukhoz, arról nem is beszélve, hogy a kettejük közötti leküzdhetetlen vonzalom csak a szavak szintjén válik érthetővé. Chris azzal vádolja Tonyt, hogy nem figyel eléggé új történetére, miközben szinte az is meglepő, hogy nem hagyja egyenesen faképnél ezt a teljesen színtelen történetet.
És ahogy a metatörténet szereplőit, a rendező az önéletrajzi ihletésű Chris és Tony karaktereit sem tölti meg tartalommal. A személyesség csíráit egy-két mesterkélten hétköznapiságot imitáló jelenetben fojtja meg, például amikor Chris csak úgy elneveti magát fogmosás közben, vagy amikor belibben egy szál ingben Tony dolgozószobájába. Kifejezetten váratlan, hiszen a rendező erőssége ennek a fajta családi vagy párkapcsolati intimitásnak a megteremtése, ráadásul eddig ebben a filmjében mesél legegyértelműbben Olivier Assayas filmrendezővel való kapcsolatáról.
Séta Bergman szigetén /forrás: Les films du Losange/
Az érdektelenül csordogáló történetbe egyedül a Fårö-sziget természeti szépsége, az érintetlenség és a kultúripar jelenléte közti feszültség csempész némi izgalmat, végül azonban a szereplők céltalan sétáit, kalandos felfedezéseit a füstölőszagú háttérzene súlytalanná teszi.
Eredetileg Greta Gerwig és John Turturro játszották volna ezeket a szerepeket, ám az utolsó pillanatban a Kisasszonyok forgatása miatt Gerwig visszamondta a felkérést. A rendezőpárost végül az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezettje, Vicky Krieps, és a Tarantino-filmekből ismert Tim Roth alakítják. Krieps karrierje Paul Thomas Anderson Fantomszála óta meredeken ível felfelé, német anyanyelvű színészként kivételes pályát fut be, az utóbbi időben művész- és kommersz filmek rendezői körében is népszerű. Mathieu Amalric Hold Me Tight című filmjében emlékezetes alakítást nyújtott egy nehezen megfogható drámai szerepben, emellett pedig feltűnt a Beckett (Ferdinando Cito Filomarino) és Idő (M. Night Shyamalan) című thrillerekben is.
Bergman szigetén azonban a két tehetséges színész sem tette tartalmasabbá a párkapcsolati drámát, Vicky Krieps mélasága unalmas, és Tim Roth sem lubickol úgy az önelégült értelmiségi szerepében, mint ami ehhez a típusú karakterhez dukál. Persze mélyérzelmű szereplők és érdemi konfliktusok nélkül nehéz, főleg, ha a film rendre eszünkbe juttatja a Personát, a Suttogások és sikolyokat vagy éppen a Jelenetek egy házasságbólt.
Vicky Krieps Bergmanra gondol /forrás: Les films du Losange/
Kétségbeejtő, hogy hiába szól több beszélgetés is Bergmanról, a majd’ kétórás filmben a rendezőt említő karaktereknek egyetlen megközelítőleg érdekes megállapítása sincs a filmjeiről. „Ugyanolyan kegyetlen volt az életében, mint a filmjeiben.” „Remélem, hogy több öröm volt az életében, mint a filmjeiben.” „Kinek nem volt elnyomó az apja?” Semmitmondó megjegyzések és néhány trivium Bergman életéről, ebben merül ki a rendező egyébként a Netflixtől különböző európai filmes közegekig terjedő, mai napig élénk kultusza. Még a Bergman szafarit is végig kell szenvednünk Tonyval, ha csak annak az ellenpontozására is, hogy mennyivel lazább Chris, aki egy fiatal filmes fiúval (Hampus Nordenson) és egy üveg almaborral fedezi fel a szigetet.
Ez pedig talán a Bergman szigete legkevésbé bocsánatos bűne. Egy önéletrajzi ihletésű film esetében visszatetszést kelt egy komoly önkritika vagy játékos önirónia nélkül ábrázolt főszereplő. Elég Chantal Akerman The Meetings of Anna, Catherine Breillat A szex komédia vagy Agnès Varda The Beaches of Agnès című filmjeire gondolnunk, és érthetővé válik, mi az a távolságtartó vizsgálódás, amely nélkül ez a film pehelykönnyű, a csattanó pedig kellemetlen okoskodás marad.
„Az egész életünket azzal töltjük, hogy ugyanazt a történetet meséljük el újra és újra” – gondolkozik hangosan Chris. A három rendezőnő, Chris, Amy és Mia Hansen-Løve közül messze Hansen-Løve a legizgalmasabb, ezért egy kis jóindulattal talán megpróbálhatjuk tétova önkritikaként olvasni a filmbeli filmet. Úgy, mint szinte avantgárd kísérletet a kényelem unalma, az alkotói válság megjelenítésére. Kellemesen telik az idő, nem bántanak bennünket súlyos kérdések – nem úgy, mint „szerencsétlen” Bergmant.
A Bergman szigete április 14-től látható a hazai mozikban.
