Két régi barát hosszú évek után találkozik egyikük betegágyánál. Az egyikük haldoklik. Hiába a legfejlettebb onkológiai eljárások és a kísérleti terápiák, a vég elkerülhetetlen. A másik némi habozás után úgy dönt, amíg még nem késő, feléleszti kettejük szoros barátságát. Ebből az alaphelyzetből – melyet az amerikai regényíró, Sigrid Nunez jegyez –, sok minden kisülhet – ahogy az egyik főszereplő mondja: sokféleképpen megélhető egy tragédia. A legtöbb rendező talán kamaradrámát, egzisztencialista melodrámát vagy megfontolt középműfajú játékfilmet forgatna, de Almodóvartól azt kapjuk, amit csak ő képes adni: egy elegánsan kivitelezett szappanoperát.
A film megnézése előtt egy családtagomat kísérve éppen megfordultam az Országos Onkológiai Intézetben, ezzel az élménnyel a hátam mögött egészen abszurdnak hatott, hogy A szomszéd szoba főszereplője egy luxushotelnek álcázott intézményben, hatalmas virágokkal díszített tapéták előtt, designer bútorokon üldögélve várja, hogy a daganatos betegség végezzen vele. Balgaság lenne persze a spanyolok sztárrendezőjétől realizmust várni, mozgalmas, látványos, harsány melodrámáinak szappanopera-miliőjétől mi sem áll távolabb, mint a hétköznapi sorsok, hétköznapi küzdelmek kisrealista valósága. Testről, tudományról, identitásról már készített filmet (A bőr, amelyben élek) és A szomszéd szoba nem önismétlés, nem a betegség, nem a testi szenvedés és nem is a fájdalom áll a figyelme középpontjában. Sokkal inkább a döntésekről és az életörömről szól, a választásról halál és szenvedés között. Hőse is beteg és betegség közötti harcként írja le a rákot, Almodóvar ezzel kapcsolatos álláspontja pedig nyilvánvaló: az öngyilkosság nemcsak megoldás, de diadal a haldokló számára.
Hősnőjét, Marthát (Tilda Swinton) nem gyötrik egzisztenciális nehézségek, az egykori haditudósítóra azonban a felső tízezer kiváltságosainak rosszabb sorsa vár, a méhnyakrák fog véget vetni az életének. Martha teljesen egyedül van. Egyetlen lánya régen elidegenedett tőle, és miután több barátját felkereste, hogy kísérjék el egy olyan luxusutazásra, melynek egy pontján a dark weben vásárolt eutanázia tabletta segítségével véget vet az életének, szinte mindenki elfordult tőle. Ekkor bukkan fel az életében egy régi barát, Ingrid (a név bergmani utalás – Julianne Moore alakítása), aki sikeres íróként éppen befejezett egy, a halál témáját érintő könyvet, ám mi sem borzasztja el jobban, mint az elmúlás gondolata. A két nő elkezdi újraéleszteni a rég elfeledett baráti kapcsolatot, Ingrid pedig végül beadja a derekát, hogy elkísérje Marthát az élete végét jelentő utazásra.
A tévéfilmes képi stílust zászlójára tűző Almodóvar ezúttal sem retten meg attól, hogy filmjét szappanoperai jegyekre építse fel. Az ötvenes-hatvanas évek amerikai filmjeinek modorában eljátszott, telenovellák módjára snittelt jelenetek természetesen nem a nézői azonosulást hivatottak szolgálni, épp ellenkezőleg. A szomszéd szoba összes rendezői döntése, az életszagúság megrögzött kerülése, a realista helyszínektől és színészi játéktól való teljes elrugaszkodás mind azt szolgálják, hogy Martha vívódására és a két nő közeledésére koncentrálhassunk. Almodóvar persze ravaszul vezeti most is a nézőt, jó néhány csalit bedob, de sem a Hoppertől Woolfig vezető kulturális utalások, sem a végkifejlet, de még az erősebb fordulatok ígéretét felvillantó mellékszereplők (a két nő közös exe vagy a személyi edző képében felbukkanó türelmes lélekbúvár) között sem akad, aki elárulná, hogy magáról az elmúlásról mégis mit akar mondani a 75 éves rendező.
Ettől még nagyon is megragadható – és ehhez szorosan kötődik is – a film központi témája: a kegyes halál elfogadása az, ami végső soron összeköti Marthát és Ingridet. A történet elején Martha ugyan még bizakodik, hogy létezhet olyan kezelés, ami segít legalább a beláthatónál hosszabb időre elnyújtani az életét, vele ellentétben Ingrid viszont kicsattan az életerőtől, befutott író, vonzó középkorú nő, akiben szinte viszolygást kelt a gondolat, hogy Martha a mellette lévő szobában szeretne végezni magával.
Martha döntésének, mi szerint önként, saját maga által meghatározott időpontban vet véget az életének, köze van ahhoz, hogy nem hajlandó elfogadni a hanyatlást, a teste elsorvadását, a még kiszolgáltatottabbá, tehetetlenebbé válást. Számos film kapcsolódott ehhez a témához a közelmúltban: a Cirko Film jelenleg is vetíti Matthias Glasner fekete komédiába ágyazott családi eposzát, a Haldoklás, de komédiát, a korábban a BIDF programjában felbukkant Jackie szerint az élet főszereplője pedig a szabadságjogi aktivistaként áll ki az asszisztált öngyilkosság mellett. A felsorolást akár François Ozonnal (Minden rendben ment) vagy Gerő Marcellel is lehet folytatni, utóbbi megfigyelői dokumentumfilmet forgatott a közelmúltban elhunyt Karsai Dánielről.
A felsorolás mégsem stimmel, mert ugyan Almodóvar a méltó halálról beszél, valójában az örömteli életet, az emberi kapcsolatok változékonyságát, és az egymásra találás lehetségességét emeli ki. A karrier összegző Fájdalom és dicsőség után A szomszéd szoba most a jövőbe tekint, méghozzá az elkerülhetetlen elmúlás felé. Ahogyan Nunez regényében, a filmben is hemzsegnek a kulturális utalások: a képzőművészet (Hopper), az irodalom (a Bloomsbury-kör, Joyce) és persze a filmművészet (Huston, Keaton) révén nemcsak a halál, de az életöröm, az élvezet, a kreativitás és a tettvágy témáit kapcsolja be a történetbe. A film nyitóképe a manhattani Rizzoli könyvesboltot idézi meg, ahol Ingrid friss könyvét dedikálja – ez a jelenet is azt ígéri, hogy a film hőseit mélyen gondolkodó értelmiségieknek láttatja majd.
De Almodóvar telenovela-birodalmában a karakterek másképpen működnek: pont, hogy nem a mélységüknek, hanem a felszínüknek van jelentősége, az impozánsan bonyolódó cselekményen, a tragikus múlt felfedésén, sőt, a szó szerinti látványon – egy köntös színén, a tapéta mintázatán, a rúzs vörösének árnyalatán – keresztül bomlik ki. Míg egy nem-szerzői szappanoperában mindez nem hordoz mélyebb tartalmat, a színek, a látvány, a fordulatok csak önmagukért vannak, Almodóvar ezeken keresztül érteti meg a történetet és a karaktereket is. Martha hidrogénezett haja, az általa viselt kontrasztos, erős színek az élet utáni vágyat hirdetik, és ugyanezzel a stratégiával fedi fel a két nő ellentétes karakterének – nem épp túl sokatmondó – természetét is: a gyakorlatias, nőies Ingridét és a szabadszellemű, férfias Martháét. A film során ez a két ellenpólus közeledik egymás felé, egészen a Personát megidéző összeolvadás jelenetig.
Mindebben nincs semmi rendkívüli, javarészt láttuk már a rendező filmjeiben, ráadásul tényleg kétséges az is, hogy A szomszéd szoba valóban a halálról meditál-e, nem csupán felszínes politikai kommentár az eutanázia témájához. Swinton és Moore karakterén és alakításán múlik, hogy mégis több ez a film high-end kiegészítőkkel feldíszített üres luxusutazásnál: papírforma szerint mindkét színésztől láttuk már ezeket a figurákat – a nem evilági, különös lényt és a maga hétköznapiságában is szenvedélyes, egzaltáltságát fegyelmezett álarc mögött rejtegető ellenpólusát. Ebben a filmben mindketten egészen mást hoznak ki figuráikból, Martha nem angyal, Ingrid pedig, ahogyan a filmben elhangzik, szintén nem ápoló, hanem vendég. Itt minden a látszat mögötti valóságról szól, és a szappanopera-kulisszák mögött felsejlő sorsokról – Almodóvar furfangos, lehengerlő stílusában.
