Judit, egy ilyen életművel a hátad mögött számodra mi az, ami szakmailag stimuláló egy diplomafilmben?
Meszléry Judit: Én erőszakkal hagytam abba, azaz erőszakkal hagyatták velem abba a szakmát. Lett volna még kifutásom, csak a legutolsó meghívásomat az igazgatóm egyszerűen nem vitte tovább, a rendező pedig azt mondta, hogy neki megalázó lenne könyörögni érte. Pedig nagyon érdekes munka lett volna Schiller Szent Johannájában játszani. Akkor már hetvenvalahány éves voltam. És ezt azt hiszem bánom, mert talán ez lehetett volna az én lezárásom, vagy erre hivatkozhattam volna, hogy „na, miért nem hívtok dolgozni”? De ezek után elvágólagosan nem hívtak soha többet semmire, és maradt bennem egy nagyfokú vágy arra, hogy elbúcsúzzak a szakmától, ami szerintem soha nem fog elmúlni. Van olyan színésznő, aki azt mondja, hogy „jézusom, te még akarsz játszani”? Amire azt szoktam válaszolni, hogy igen, amíg ki tudom nyitni a számat, addig játszani akarok. Aztán egy másik vizsgafilmben megismertem egy sofőrt…
Így ismerkedtetek meg?
Fárizs Mihály: Igen, Judit sofőrje voltam egy másik diplomafilmben, ami soha nem készült el.
Ez inspirálta a jelenetet a filmben a sofőrrel?
M.J.: Igen, igen.
F.M.: Lehet, mert olyan sokat autóztunk együtt. Én utána kezdtem el az ELTE-re járni filmrendező szakra, az elsőéves vizsgafilmembe kellett egy idős asszony, és adta magát, hogy Juci alakítsa. Ott beváltunk egymásnak, és onnantól kezdve minden filmben benne volt, amit csináltam.
M.J.: A következőben is benne leszek.
F.M.: Igen.
M.J.: Nekem ezért volt ez a film a legkedvesebb dolog, amit csináltam. Már olyan jól ismertük egymást, annyira megkedvelt ő engem, én meg őt, hogy csak úgy kifolyt, magától kiáradt belőlünk ez az egész.
fotó: Bagossy Bálint
Eleve Juditra írtad a forgatókönyvet?
F.M.: Igen. Addigra már annyit dolgoztunk együtt, hogy egyértelmű volt a választás.
M.J.: Bár első nap átírtam az egész filmet, amikor elolvastam a forgatókönyvet. Akkor azért Misu kétségbeesett, én meg rájöttem, hogy milyen hülye vagyok.
F.M.: Mikor elkészült az első forgatókönyv-változat, akkor elolvasta, és aztán, mintha egy turmixgépbe rakta volna, összerázott mindent. Olyanokat változtatott, hogy „ne úgy legyen, hogy beraknak a hullazsákba, hanem kimászok a hullazsákból”. De végül minden elemet megtartott.
M.J.: Éreztem a hangján, hogy kétségbeesett. Azt mondta, hogy életében először és utoljára esett velem kapcsolatban kétségbe.
F.M.: Nem estem kétségbe.
M.J.: Nem?! Azt mondtad, hogy „Judit, felforgattad a forgatókönyvet”. Pedig kész forgatókönyv nem is volt, csak úgy vázlatokban, nem?
F.M.: Volt forgatókönyv, Judit nem írt át semmit, hanem próbálkozott, de nem hagytam neki. Meg egy ponton meg is értette, hogy mi miért van. Tehát alapvetően volt forgatókönyv, de például a szövegekből semmi nem hangzott el úgy, ahogy le volt írva, és ez nem is volt cél, a verset kivéve (Nagy László Ki viszi át a szerelmet című verse hangzik el a filmben - a szerk.). Azt meg kellett tanulni. De a többi résznél úgy dolgoztunk, hogy improvizálta Judit a szöveget, mert egyrészt nem tudta megtanulni, amit leírtam, másrészt pedig sokkal érdekesebb volt, ha a saját szavaival mondta. És ezért irányok voltak, hogy minek kell elhangoznia mondjuk a Józsival (Judit nevelt fia - a szerk.) való beszélgetésben, ami arról szól, hogy meg fog halni. Ezek a jelenetek meg voltak írva, de akkor keltek életre igazán, amikor forgattunk.
Mennyiben egyezik a filmbéli Meszléry Judit a valódival? Mennyiben beszélhetünk életrajzi filmről?
M.J.: Azt hiszem, a két Meszlérynek nincs sok köze egymáshoz, inkább a személyiségünknek van. Az például önéletrajzi elem, hogy tényleg van egy mozgássérült nevelt fiam.
F.M.: És tényleg az a Józsi szerepel a filmben. A fikcionalizált Meszléry nem azonos az igazival, de sok dilemma és érzés Juditból jött. Mondhatjuk úgy is, hogy ez az én adaptációm Juditról.
M.J.: A filmben sok minden csak úgy jött magától. Például sokat jártunk ki az erdőbe Misuval és a kutyámmal. Egyszer kijött Benedek, az operatőr, és együtt kísérleteztek velem a kutyasétáltató terepen, hogyan tudok elesni, hogy tudom beverni a fejemet… Kiröhögtek, de nagyon jól sikerült.
fotó: Czeglédi Mátyás
És milyen volt a végeredményt visszanézni?
M.J.: Először is, nem szoktam magam megnézni. Engem csak maga a munka érdekel. Nem vagyok az a színész, aki imádja magát nézni, sőt. Mindig csak akkor néztem meg magam, ha muszáj volt. De itt, nem szégyellem kimondani, el voltam ragadtatva. Ez borzasztó, nem? Nem vagyok szerény. El voltam ragadtatva. Tágra nyílt szemekkel néztem, hogy „jaj, de szeretem ezt, amit csináltunk”! Nem így volt?
Misu mosolyogva bólogat.
Mi volt a legnagyobb kihívás a forgatáson?
M.J.: Technikailag egy esés, amit ki is vágtak a filmből! Eredetileg volt egy esés jelenet, amit nagyon vártam, hogy eldőlök, mint egy vasalódeszka, mert rám szóltak, hogy úgy kell dőlnöm, bele a semmibe.
F.M.: Én egy matracon feküdtem, és Judit rám esett.
M.J.: Meg kell mondanom, nagyon vártam, hogy ez benne legyen, mert egy kaszkadőri teljesítmény volt mindkettőnk részéről.
F.M.: Szerintem a kosztümös jelenet is nehéz volt: úgy írtuk meg, hogy Juditnak ne kelljen sokat gyalogolnia, mert nem lehetett nála bot, pedig azzal jár. Sok képet kellett felvennünk és bár eredetileg két napot diszponáltunk arra a jelenetre, kiderült, hogy a második napon eső lesz, úgyhogy egy nap alatt le kellett darálni. Ráadásul naplementében akartuk felvenni a jelenetet, egy óra alatt tíz képet, ami elképesztően stresszes volt.
M.J.: Meg amikor a „szél”, a lombfúvó lefújta a kalapomat, nehéz volt, hogy minél elegánsabban nyúljak le érte és tegyem vissza a fejemre.
F.M.: Képen kívül állt egy barátom egy hatalmas, benzines lombfúvóval, az fújta le.
Érzelmi nehézségek is voltak forgatás közben? Hiszen a film tulajdonképpen a fiktív Meszléry Judit haláláról szól. Volt, amikor a tragikum megjelent filmkészítés közben?
M.J.: Nem, mert én ugyan rettenetesen félek a haláltól, de ezt a félelmemet csak oldották a technikai nehézségek, meg a film humora. Például amikor beraktak a hullazsákba, végig nyitva volt a szemem. Volt ebben a filmben annyi irónia, hogy ne kelljen tragédiának éreznem.
fotó: Rözge Borisz
Hogyan jellemeznétek a film műfaját? Nekem volt benne vígjáték, dráma és közben sci-fi meg mágikus realizmus is.
M.J.: Nem tudom, minden volt benne.
F.M.: Egyszer le kellett adnom egy fesztiválra a filmet és meg kellett jelölni a műfaját, ott én is bajban voltam. Végül mindent bepipáltam; vígjáték, dráma, sci-fi, életrajzi, kosztümös…
M.J.: Erről a mágikus realizmusról jut eszembe, hogy nagyon szeretem Márquez könyveit. Azelőtt olvastam a Száz év magányt, még mielőtt nagy divat lett volna. Magától értetődő benne, hogy egyszer csak kinő egy fa a zongorából, természetesek a hangulatváltások. Ezért szeretem. Szóval itt sem okozott akadályt, hogy egyik pillanatban ilyen hangulatú dolog kellett, a következőben valami teljesen más.
Judit, szerinted mitől jó egy rendező?
M.J.: Nekem olyan, mint a Misu. Egy kötélen megyünk egymás felé vagy egymás mögött. Két kötéltáncos, tökéletes biztonságban, nem tudni, hogy odaérünk-e, de azért nagy-nagy remény van bennünk. Mi már nagyon korán értettük egymást. Nem egymás nyelvét, hanem egymás lelkét.
Szolnokon sokat dolgoztam Fodor Tamással, ő például egy bizonyos stádiumban mindig fölvette az aktuális előadást, hogy visszanézhessük. És soha nem voltam hajlandó. Nem akartam kívülről látni magam. Ez bizalmi kérdés. Misuval tudom, hogy nem kell kontrollálnom magam, mert mindig szól, ha valami nem úgy sikerül, ahogy kell, és akkor ő visszanézi, mert neki kell látni, hogy hogy lehetne jobb és szólni nekem. Az ő kontrollja nem abban állt, hogy rám bízza, hogy visszanézzem magam. Ő volt az én kontrollom is.
Misu, te is így gondolod, az első pillanattól megvolt ez az összhang?
F.M.: Igen, szerintem a szimpátia már a sofőrködés alatt is megvolt. Rögtön úgy indult, hogy Judit rosszul lett, és kórházba vittem.
M.J.: A nagy rosszullét után ebédeltünk is valamit. Vagy előtte?
F.M.: Szerintem még előtte. Aztán az első vizsgafilmemnél, ahol szintén meg kellett halnia Juditnak, volt bennem bizonytalanság, hogy egy bizonyos jelenet pontosan hogy legyen. De nem kellett odaállnom elé és valami magamra erőltetett magabiztossággal megrendezni a jelenetet, hanem bevallottam, hogy nem tudom, hogy kéne ezt csinálni. Utána beszélgettünk, megmutatta, hogy szerinte hogy kéne, kipróbáltuk, működött, és azóta megvan közöttünk ez a bizalom.
Judit személyisége inspirálta ezt a filmötletet, vagy maga a téma, hogy az elmúlással foglalkozz?
F.M.: Tulajdonképpen minden közös filmünknek a halál a témája, közös érdeklődésünk is ez. Sokat beszéltünk a halálfélelmünkről, ezért aztán adta magát, hogy ez legyen a diplomafilmem témája is.
A többi színészt hogy választottad ki a szerepekre?
F.M.: Bálint, aki a sofőrt játszotta, nem színész. Neki alapvetően tanító a foglalkozása, az ő szerepére egyszerűen csak egy jó arcot kerestem. Tarjányi Lizánál az volt a szempont, hogy hasonlítson Juditra, hogy ő lehessen a fiatalkori énje. A rendezőt a gimis igazgatóhelyettesem játszotta, ő sem színész, de van valami a hangszínében, amiről azt gondoltam, hogy nagyon illik ebbe a történetbe. Még Putyin is benne van a temetés jelenetben, ami nem volt benne a forgatókönyvben, Judit álmából indult ki.
M.J.: Azt álmodtam, hogy én vagyok Putyin barátnője. A csaja. Ott virítottam mellette.
És Pogány Judit epizódszerepe hogy jött?
F.M.: Amikor Judittal összevesztünk, akkor mindig azzal fenyegettem, hogy le fogom cserélni Pogány Juditra vagy Molnár Piroskára. A jelenet véletlenül lett a gerince a filmnek, mert egy héttel a forgatás előtt találtuk ki. Felhívtam Pogány Juditot, akit szerintem Meszléry miatt érdekelt a szerep, meg amúgy is szokott vállalni hasonló munkákat, de mondta, hogy egy nappal a forgatás előtt szemműtéte lesz és nagyon fényérzékeny lesz a szeme. Úgyhogy először nemet mondott, de azt kérte, hogy küldjem el a verset emailben, a legnagyobb betűmérettel. Onnantól kezdve naponta telefonáltunk és végül beadta a derekát. Aztán arra panaszkodott, hogy nem fogja tudni megtanulni a verset. Végül az anyukám meg a húgom mentek el érte kocsival és az úton korrepetálták. Szerintem négyszer vettük fel és sose tudta jól elmondani. (Nevet.) Sajnáltam szegényt, de azzal nyugtattam, hogy nem baj, mert úgyis csak részletekre van szükségünk.
A színészetről, színészi életpályáról is szól a film, nem csak az elmúlásról. Judit, mi az, amit pályakezdőknek tanácsolnál most?
M.J.: Én nem tudom.
F.M.: Hogy ne legyenek színészek…? (Nevet.)
M.J.: Igen, de azért mégiscsak legyenek. Én biztos, hogy nem lennék tanár a főiskolán, de ha ne adj Isten valamit mondanom kéne, azt mondanám, hogy a technikai részekre is figyeljenek. Törőcsik Marival elég sokat játszottam, és ő például arra is nagyon figyelt, hogy reagál, hogy fordul hátra, mikor fordul hátra… Ezek nagyon fontos dolgok, és meg tudnak határozni egy egész jelenetet. Nekem volt egy nagyon alulbecsült tanárom, Békés András, aki főleg operarendezőként dolgozott, és akitől mégis a legtöbbet kaptam. Már az első évadomban próbáltam neki brillírozni, mindenféle pofákat vágtam, nagyon lereagáltam mindent. Ő akkor azt mondta, „Juditka, ezt most elfelejteni, nem grimaszokból, meghökkenésekből áll, hanem vagy van, vagy nincs.”
Igazából a magyar filmekben azt nem szerettem, pedig játszottam egy párban, hogy a rendezők azt mondták, hogy „ne fintorogj”. És utána megláttam, hogy Al Pacino ugyanígy fintorog vagy folyik a takony az orrából és nem szól rá a rendező. Ez az, amit Cserhalmi Gyuri úgy keresztelt el, hogy „a leszúrt lábú színészek”.
fotó: Rözge Borisz
Mit adott a Végem készítése, amit magatokkal visztek?
M.J.: Szerintem amiket magunkkal viszünk a történetből, az benne is van a filmben.
F.M.: Maga a filmforgatás már nem a halálról szólt, hanem a munkáról, szakmai tapasztalat volt, az intellektuálisat és az érzelmit meg remélem, sikerült beletenni a filmbe.
M.J.: Nem akarok arra gondolni, hogy talán ez volt az utolsó közös munkánk. Ha lesz még, akkor csak így szeretném csinálni, mint ahogy ezt.
