A beszélgetésünk apropója, hogy te magad töltötted fel YouTube-ra a közelmúltban készített rövidfilmjeidet, a Mint egy haikut és a Másokért való embereket. Az erről szóló Facebook-bejegyzésedben két fő okot hozol fel, a fesztiváloztatás küzdelmességét, valamint, hogy egy új rövidfilmes projekt előtt állva szeretnéd magad mögött hagyni ezeket a filmeket.
Nehéz helyzet ez, mivel az egyetemen nem készítenek fel arra, hogyan működik a fesztiváloztatás világa, valószínűleg azért, mert senki nem tudja igazán. Ez egy átláthatatlan rendszer, rejtély, mi nyom a latba, amikor több ezer nevezésből választanak ki néhány filmet. Én szerencsés helyzetben voltam, mert a Mint egy haiku esetében pozitív élményekkel kezdődött a fesztiváloztatás. A film bekerült a Friss Hús programjába, ez volt az első olyan élmény, amikor sok ember nézte meg és értékelte, amit csináltunk. Ezután naiv optimizmussal elkezdtem benevezni a filmet mindenhova, ahova csak tudtam. Ekkor kezdtek sorjázni a visszautasítások, a Filmfreeway-adatlapom azóta gyakorlatilag egy A4-es lapnyi “nem jutott be” listából áll.
Volt stratégiád a fesztiváloztatást illetően?
A Friss Húsból kiindulva az LMBTQ és női film hívószavak mentén próbáltam haladni. Arra nem számítottam, hogy a nagy kánonba bekerül a film, inkább niche fesztiválokat és kategóriákat céloztam meg. Belföldön gyakorlatilag minden fesztiválra beadtam, de a világ minden táján találtam olyan eseményeket, amiknél úgy éreztem, illik hozzájuk ez a film.
Mészaros Blanka és Kurta Niké a Mint egy haiku című filmben
Hogyan tudtad kezelni a kudarcélményeket?
Nehezen. Főleg azért, mert az értesítéskor nem kap az ember indoklást, sőt, sok fesztivál még az elutasítás tényét sem írja meg emailben. Így aztán nem tudtam tanulni ezekből: a hossza nem jó, nem fér bele az adott kategóriába, mi a gond minőségével? Egy idő után úgy éreztem, hogy egy elutasítás-spirálba kerültem.
Ennek ellenére voltak jó élményeim is, mivel kisebb közösségek, például LMBTQ-filmklubok rátaláltak a filmre, velük nagyon jó volt megnézni. Ezek az impulzusok kicsit visszabillentettek. Összességében viszont belefáradtam a sok visszautasításba, és ahogy telt az idő, egyre nehezebb volt megtalálni a lelki kapcsolatot a filmmel. Eljutottam odáig, hogy nincs más választásom: vagy kapaszkodom még ezekbe a filmekbe vagy kiengedem őket.
Ezen a ponton döntöttél úgy, hogy inkább közzéteszed a filmeket YouTube-on. Nem merült fel, hogy megkeresd valamelyik streaming platformot a filmekkel?
Vannak ismerőseim, akik megkeresik akár a nagyobb platformokat is, például az HBO-t. Én még nem hallottam olyanról, hogy ez bejött volna, így a saját kiégésemnek ezen a fokán erre nem tudtam energiát fordítani. De jogos, meg kellett volna próbálni.
A másik része ennek a kérdésnek, hogy ha esetleg generálna valamiféle bevételt egy diákfilm, akkor az a pénz kié lenne? Elsősorban a producereket illetné a bevétel, mivel a rendezőnek ilyenkor semmiféle joga nincs. Ha lenne is, az további kérdéseket szülne, például hogyan oszlik meg ez az összeg, csak a rendezőé, vagy a stábé is? De akkor a stábban hány emberé és milyen arányban osztjuk szét?
A fesztiválokra a saját pénzedből nevezted be a filmet?
Igen, ha jól számolom, eddig nagyjából 200 ezer forintot költöttem erre. Ez nem tűnik soknak, viszont én kb. ennyiből élek egy hónapban, úgy azért mást jelent az összeg. Pláne úgy, hogy nincs sikerélmény, nem egy megtérülő befektetés. A filmkészítés nekem jelenleg hobbiként tud működni, ami mellett van egy polgári munkám. Az ebből származó pici profitomat pedig nem biztos, hogy pont ebbe kellene fektetnem.
Andella Mirtill / Fotó: Pauló-Varga Ákos
Ezek az anyagi ráfordítások a függetlenfilmes létből következnek?
Igen, ez az attitűd kezd normalizálódni: ha nagy nehezen megspórolsz egy kis pénzt, azt rögtön bedobod a filmedbe. Nem biztos, hogy ez így rendben van. Ez az egész egy reményjáték, nincs alattad biztonsági háló, és a harmadik csalódás után nehezebb is felállni és folytatni. Egyik kedves filmrendező barátom, Konkol Máté írt egy remek tanulmányt a függetlenfilmes szcénáról, ami jól megragadja a probléma gyökerét. Persze, én még ennek az útnak az elején vagyok, például egy nagyjátékfilm sikertelen forgalmazása nagyobb téttel bírhat, és nagyobb kihatással lenne a karrieremre.
A Mint egy haiku esetében a színészek közötti apró gesztusok, összenézések és a kimondatlanságokból kialakuló lappangó feszültség működtetik a filmet. Volt stratégiád arra, hogyan fogod vezetni a két főszereplőt? Hagytál nekik teret az improvizációra?
Azt nehezen tudnám megmondani, hogy a forgatáson mennyi volt az improvizáció, mivel maga a könyv is úgy íródott, hogy rögtönzésre épülő próbákat tartottunk Blankával és Nikével, és az ottani tapasztalatok formálták tovább a szkriptet. Niké nagyon gyorsan megtalálta a helyét az étteremben, önállóan találta ki a mozdulatokat, a karakter szokásait, rengeteg ötletet hozott. Kidolgozott egy saját metódust, hogyan tartja tisztán a helyet és készül elő a sushi elkészítésére.
A Mint egy haiku forgatása
A filmben egymás mellé kerül a gasztronómia és a filmkészítés és mintha mindkettőre igaz lenne, amit Elena (Kurta Niké) a sushiról mond: olyan, mint egy haiku. Hogyan találtatok rá Csala Norbert írótársaddal a témára és a haiku-párhuzamra?
Nagyon régen egy álomból jött az ötlet, ez volt az intuitív mag. Aztán tartottuk az improvizációra épülő próbákat Blankával és Nikével. Az itt készült felvételeket elküldtem Norbinak, aki ezekből egyedül megírta az első draftot, ebben már benne volt a haiku-motívum. Innentől közösen gyúrtuk tovább az anyagot. A lelki oldala a saját, párkereséssel kapcsolatos csalódásaimból jött: feltettem magamnak a kérdést, hogyan érintene, ha tíz év múlva hasonló ingerek érnének? Ehhez tartozik a belső iránytűm, ami a karrierrel kapcsolatos önmegvalósítás felé mutat, ez pedig tartást és életcélt ad akkor is, amikor a magánéletemben nehezebb időszakot élek meg. Ezt az élethelyzetet szerettem volna megnézni: Elena kapaszkodik a munkájába, de jön valaki, aki lassan elkezdi lehántani róla ezeket a rétegeket.
Fontos, hogy a film azzal ér véget, hogy Elena kap egy gyomrost, és ezután visszaáll dolgozni. A rutinja és az értékei, az elkötelezettsége húzza őt előre az életben. Érdekeltek a nüanszok, amikor az ember “totyog” előre-hátra egy ilyen viszonyban. A sushi-séf ötlet pedig egy dokumentumfilmből jött: megfogott az az alázat, ami belőlük árad és ami persze mindenhol fontos. Azt éreztem, hogy Elena karaktere ebben jól meg tud testesülni.
A karakterekből következett az, hogy mockumentary-betétek is vannak a filmben?
Inkább kísérletezési szándék vezérelt a film a filmben felállással. Ki akartam próbálni, hogy milyen, amikor egy kicsit megkavarjuk a lineáris történetvezetést és a realitást. Érdekelt, hogy mit látunk Liliána szemszögéből, emiatt is izgalmas volt, hogy a játékidő első felében az ő filmjét nézzük.
Mennyire látod saját magad ezekben a figurákban?
Akik ismernek, azt szokták mondani, hogy egyenlően vagyok jelen a két karakterben. Ez valamilyen szinten igaz is, Elena filozófiája és ars poeticája, Liliána esetében pedig a filmes létből fakadó megfigyelés az, ami belőlem ered. Viszont a filmet nézve én már legfeljebb az abban ábrázolt létállapotban látom csak magamat, inkább a karakterek jelennek meg előttem.
Amikor összeeresztettem Blankát és Nikét, teljesen mást hoztak, mint amit én elképzeltem. Az első pár próbán kicsit meg is ijedtem, de akkor még nem beszéltünk olyan átfogóan Elena karakteréről. Niké, abból adódóan, amilyen egyébként az életben, sokkal magabiztosabb karaktert alakított a próbákon, mint amit eredendően Elenához elképzeltem. Aztán ez formálódott, egyrészt én is rájöttem, hogy egy sushi séfnek kell egy jókora határozottság a konyhában, másrészt Niké megformálása is alakult az által, hogy sokat beszélgettünk Elena hátteréről és a sushi-hoz fűződő viszonyáról. Így ennek a folyamatnak, illetve az improvizációs próbáknak köszönhetően erősen belekerültek ők ketten, a személyiségük, a gondolkodásuk. Úgy éreztem, ez nekik is egy szerelemprojekt.
A Mint egy haiku forgatása
Séf konzulens is dolgozott a filmen, ennek ellenére neked mennyire kellett elmerülni a sushi-kultúrában?
Vellai Gábor személyében csodálatos szakértőnk volt! Gábor egy csupaszív ember, aki a saját késkészletét hozta a próbákra, sőt, a forgatásra is és megengedte, hogy Niké azokat használja. Látszott, hogy fontos neki, hogy minden a helyén legyen. Egyetlen próbánk volt a helyszínen, amikor Nikét beszabadítottuk a konyhába, ahol ő fél óra alatt megteremtette magának ezt a teret, onnantól kezdve pedig folyamatos volt a kommunikáció Gábor, Niké és köztem. Gábor megtanította, hogyan kell fogni a kést, illetve azt is kitaláltuk, hogy mik legyenek a fogások, hogy ennek is legyen egy íve a filmben.
Figyeltünk arra, hogy ne legyenek redundáns mozdulatok és ismétlődő ételek, illetve hogy a végén valami extrém sushi készüljön. Erre találta ki Gábor, hogy tegyünk egy poharat a halra és füstöljük meg. Ez teljesen az ő ötlete volt, én nem is tudtam, hogy ez a technika egyáltalán létezik. Mivel többségében közös munka és ötletelés volt, így nekem is eléggé el kellett merülni ebben a világban. A gyártás részéről már nem is beszélve; figyelnünk kellett arra, hogy mennyi alapanyagot használunk el és hogyan tudunk egy ételkészítős jelenetet többször felvenni.
A Mint egy haiku stábja
A sztori egy pontján kiderül, hogy a filmrendező Liliánának van párkapcsolata. Az alkotói szándékod szerint egy férfival vagy egy nővel van együtt? Itt merült fel bennem, hogy akár Liliána identitáskeresése is benne lehet ebben a történetben.
Én úgy szántam, hogy Liliánának férfi párja van, de nem akartam ezt nagyon rátolni a filmre. A biszexualitással kapcsolatban nagyon sok sztereotípia él. Emiatt nem akartam egyértelműen biszexuálisnak ábrázolni Liliánát, mert féltem tőle, hogy azt az egydimenziós értelmezést szüli majd, hogy a lány nem tudja eldönteni, férfival vagy nővel akar-e lenni. Ez nyilván ennél sokkal komplexebb. Nem azért nem álltam bele ebbe, mert kellemetlen számomra a téma, hanem azért, mert nem akartam feszültséget okozni a közönségem egy részében azzal, hogy egy sztereotip motívumot rakok fel az identitásukról.
Eleinte úgy terveztük, hogy Liliána életéből is látunk részleteket, hogy van a párjával, hogyan él, de ez túl hosszúra nyújtotta volna a filmet. Így viszont nem akartam egy olyan témába csak úgy beletapicskolni, ami megérdemelné, hogy normális, mély ábrázolást kapjon. Emellett mindig próbálok figyelni arra, amikor egy elhallgatott információ jót tesz a misztikumnak.
LMBTQ-alkotóként hogy látod, mit ad ez a film a közösséged tagjainak?
Szerencsére kaptam szívmelengető visszajelzéseket. Ezek sokat jelentenek, mert fontos volt megtalálni a középutat a direkt érzékenyítős propaganda és a túlságosan ködös és értelmezhetetlen filmnyelv között. A lényeg, hogy a nézőben meg tudjanak születni élmények anélkül, hogy bármit letolnánk a torkán. Úgy tűnik, hogy az LMBTQ-közösség tagjai értékelték a filmet, több irányból kaptam azt a visszajelzést, hogy mennyire jólesett nekik az, hogy valós komplexitásában ábrázoltuk két nő egymáshoz való közeledését.
Nagy fájdalmam az LMBTQ-filmekkel kapcsolatban, hogy többségük az el nem fogadásról és az ezzel kapcsolatos krízisről szól. Az, hogy egy ilyen helyzetet milyen érzés megélni, és hogy mi történik azután, hogy coming outolsz, kevés filmben jelenik meg. Pedig felnősz és nem kapsz társadalmi megoldókulcsokat ahhoz, hogy nőként hogyan közeledj egy nőhöz. Ezt ki kell tapasztalnod, ami sokszor kínos, rossz szituációkat szül. A visszajelzések alapján az esik jól a közönségnek, hogy egy olyan, valóságból fakadó helyzetet ábrázoltunk, amit mindannyian megélünk egy ponton, csak nem sokszor beszélünk róla.
Tágabb kontextusban hogyan látod az LMBTQ-emberek helyzetét ma Magyarországon és aktivistaként milyen mozgástered van?
Jelenleg nincs állandó együttműködésem LMBTQ-szervezetekkel, keresem az utamat, mert azt sem könnyű megtalálni, hogy milyen csoportokban tudnék a leghatékonyabban dolgozni. Most abba kapaszkodok, hogy a filmjeim empátiát ébresszenek a közönségben. Ha mindenki eljutna az empátia bizonyos szintjéig, akkor el tudnánk kezdeni aktívan dolgozni, ehhez pedig úgy kell feltenni valamit, hogy a társadalom legkülönbözőbb szereplői is megértsék, kapjanak tőle valamit.
Van bennem egy erős tenni akarás, szeretnék empátiával nézni másokra, kiállni a fontos ügyekért, például kimenni tüntetni a tanárokért vagy épp az abortusztörvény ellen. Arra próbálok figyelni, hogy mik a problémák és én hogyan tudnék ezek ellen tenni a magam eszközeivel. És igyekszem ilyen emberekkel is körülvenni magam.
