Az Utolsó esélynek egy ötvenes fickó a főhőse, mégis ifjúsági filmfesztiválokon kapjátok a díjakat. Ti hová soroljátok műfaj tekintetében?
Angyalosy Eszter: Valójában három főszereplője van: Dodi, aki deszkázni szeretne, Szandra, aki segít neki, és maga a gördeszka. Nincs olyan jelenet, amiben ne szerepelne a deszka, ez meghatározó vizuális koncepció volt az számunkra, még ha a nézőben nem biztos, hogy ez elsőre tudatosul is. Családi filmnek szántuk, ami gyerekeknek, felnőtteknek és szülőknek egyaránt szól. Valójában minket is meglep, hogy a legjobban a tinik reagálnak rá. Vicces, mert alapvetően ifjúsági dolgokat szeretek írni, ez az én műfajom, és úgy néz ki, hogy akkor is ezt csinálom, ha nem veszem észre.
Eszter, korábban azt nyilatkoztad, hogy csak pár éve ismerkedtél meg a gördeszkás világgal. Hogyan történt a találkozás, mi vonzott be?
Eszter: Hasonlóan Dodihoz, nálam is egy midlife crisis során történt. Jó, nem volt annyira durva a helyzet, 36 éves voltam. De amikor az ember érzi, hogy közeledik a 40-hez, tényleg elkezd rajta gondolkozni, hogy mit próbált ki a dolgok közül, amikre mindig is vágyott. Én szörfözni kezdtem, de az volt a baj vele, hogy csak évente egyszer jutottam el az óceánhoz, így inkább olyasmi után néztem, amit gyakrabban tudok csinálni. A deszkázás olyan tinikori álmom volt, amiről sosem gondoltam volna, hogy meg tudom tanulni. Megtaláltam viszont a longboardot, amivel sokkal könnyebb. Egy hosszú, stabil gördeszka.
Az Instagramon felfedeztem a dancing irányzatát, ami egy csodálatos dolog, az én korosztályomnak is vonzó, mert a freestyle-al ellentétben, ahol fölpattintod, pörgeted, sokat vagy a levegőben a deszkával, a dancingnél a deszka a földön van, te pedig lépegetsz, mozogsz, ugrálsz rajta. Önfelfedezés is, mert mindenki máshogy táncol a deszkán, mindenkinek megvan a saját stílusa. Nagyon kellemes midlife crisis-hobbi, nagy segítség, amikor próbálod kitalálni, hogy ki is vagy te. Azóta is csinálom, és szinte minden évben ott vagyok a longboard dancing táborban is, amit Portugáliában rendeznek.
Kardos Róbert az Utolsó esély című filmben / Fotó: Laokoon
Tehát lényegében a saját élményeidre épül a film?
Eszter: Igen, tulajdonképpen mondhatjuk így. Sőt, amikor hazajöttem az első longboardos táborból, szerettem volna találni egy közösséget Budapesten. Az Instán keresztül kapcsolatba léptem egy társasággal és kimentem velük deszkázni. 18 év körüli srácok voltak, nagyon aranyosak, de éreztem, hogy az egésznek van egy kis “De egyébként mit is tetszik itt csinálni?”-feelingje. Ez a jelenet nagyjából bele is került a filmbe. Viszont szerettem volna, ha a film többről szól, mint a midlife crisis.
Miért pont egy apa-lánya kapcsolatra fűzted fel?
Eszter: Nagyon érdekes volt bekerülni ebbe a nemzetközi közösségbe. Teljesen különböző életkorú, hátterű, érdeklődésű, kultúrájú emberek összekerülnek, és egyébként nem lenne semmi közük egymáshoz, mégis van ez a valami, egy hobbi, ami annyira erősen összekapcsolja őket, hogy már-már egy család lesznek. Nagyon megfogott ez a közösség, és sokat foglalkoztatott az a jelenség is, hogy milyen sokan vannak, engem is beleértve, akiknek problémát jelent a kommunikáció és a kapcsolódás a hozzájuk legközelebb álló emberekkel. Például a világ legegyszerűbb dolgának kéne lennie annak, hogy a szüleiddel az érzelmeidről beszélgetsz, de közben egyáltalán nem az. Szerintem mindenkinek vannak ilyen élményei.
Régóta érdekel, hogy milyen eltérő szeretetnyelvek léteznek, és az, hogy milyen különböző, olykor nem hagyományos módszereket választanak emberek arra, hogy kapcsolódni tudjanak egymáshoz. A film konkrét célja, hogy kedvet csináljunk a nézőnek, ne fogadja el azt a helyzetet, hogy nem tudja megértetni magát a másikkal, hanem érdemes próbálkozni, akár nem hagyományos módszerekkel, mint például a deszkázáson keresztül. Persze nem akartuk azt sugallni, hogy ennek mindig happy end a vége. Nem mindenkinek adatik meg egy Dodi, nem minden szülő küzd a gyermekéért.
Szőke Dániel: Mint például az én apám. Legalább 25 éve nem beszélek vele és ő sem kereste a lehetőséget, nem bukkant fel egy deszkával a kezében, hogy kisfiam, megbántam, legyünk újra egy család. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos a részedről.
Eszter: Teljesen tudatos volt. Ez egy fontos motiváció volt a filmben.
Angyalosy Eszter és a szereplők a forgatáson / Fotó: Sághy Tímea
Dodi azért akar longboardozni tanulni, hogy egy versenyen nyilvánosan is bizonyítsa az elszántságát. Ez mennyire reális terv?
Eszter: Volt a 2000-es olimpián egy afrikai származású úszó, Eric Moussambani Malonga, becenevén “az angolna". Ő alig pár hónappal az olimpia előtt kezdett el úszni, a verseny előtt még nem is látott 50 méteres medencét. Nem meglepő módon majdnem bele is fulladt. Az egész stadion szurkolt neki, hogy túlélje, hogy megcsinálja a távot és ki tudjon mászni. Ezt én nagyon meghatónak tartom. Ilyen Dodi sztorija is, és a versenyjelenetet nagy részben ez a sztori ihlette.
Szerintem a való életben az a hős, aki próbálkozik, még akkor is, ha nyolcezerszer elbukott. Akkor sem adja fel, ha tudja, hogy zéró esélye van. Még akkor is, ha azért Dodi esetében ez a lánya szempontjábólegy nem túl kellemes helyzetet eredményezett. Persze nem az volt a cél, hogy szánalmasnak láttassuk őt. Az Angolnához hasonlóan ő is azt gondolta: olyan szinten képes megtanulni ezt, hogy részt tudjon venni a versenyen. Ebben nyilván van egy nagy adag naivitás, de az életben ilyesmi sokszor előfordul, ha valamihez nem ért az ember igazán.
Dodi történetszála végső soron optimista kicsengésű, de Szandra nem tudja otthon rendezni a helyzetet a saját apjával.
Eszter: Igen, mert nem azt akartuk sugallani, hogy várj a csodára, hanem inkább megmutatni, hogy te mit tehetsz érte. Szandra sztorija ugyanolyan fontos, mint Dodié. Az övé abban az értelemben Happy End, hogy megpróbálta, nem sikerült, de feláll és továbbmegy. Ő ezt tanulja meg Doditól. Akkor is érdemes próbálkozni, ha nem azt az eredményt kapod, amit szeretnél. Szerintem az ő szála teszi valóságossá a történetet.
A film látványában mennyire befolyásolt titeket a gördeszkás videók esztétikája?
Dániel: Én láttam benne a fantáziát, hogy ott gördeszka, sokat mozog a kamera, extrém beállítások, izgalmas feldolgozásmód, de végül nem ebbe az irányba mentünk.
Eszter: A film súlyos témákat is érint, simán lehetne nyomasztó dráma, és abba beleillene a koszos utca, a graffitik, a deszkás videók esztétikája, satöbbi. De más volt a cél. Rájöttünk, hogy nem egy szocio-drámát akarunk csinálni, hanem egy mesét, csak a saját, kelet-európai szűrőnkön keresztül. Olyan ez, mintha a Larry világában mesélnél el egy Disney-történetet.
Dániel: Vannak magyar filmek, amik megpróbálnak valami amerikai műfajt csinálni, de az sose működik. Nyilván át lehet emelni elemeket, de akkor azokat a saját képünkre kell formálni. El tudok képzelni akciófilmet is Magyarországon, csak akkor nem egy John Wicknek kell lennie, hanem olyannak, ami ebben a közegben hiteles és ismerős.
Volt mellettetek egy profi longboardos, aki segített a tanácsadóként?
Eszter: Abszolút. A táborban ismertem meg Axel Massint, aki egy francia longboardos influencer óriási nemzetközi követőbázissal. Ő lett a film koreográfusa és szerepel benne zsűrielnökként is. Sokat segített nekünk, és még többet is segített volna, ha a technika ördöge nem szól közbe.
Dániel: Nagyon jól videózik, longboardozva filmezi a többi longboardost. Az az ötletünk, hogy a longboardos jeleneteket vegye fel egy Ronin-S-el, nem úgy sikerült, ahogy terveztük, túlságosan remegős lett a felvétel. Amikor nem működött a dolog, át kellet vennem tőle a kamerát, kézből megcsináltam, szaladtam a versenyzők mellett, miközben ide-oda gurultak. 40-valahány fok volt, dőlt rólam a víz, a végén keresztbefeküdtem a padlón.
Eszter, forgatókönyvíró vagy, Dániel operatőr. Rendezőként eddig csak videóklippeket készítettetek. Milyen élmény volt az első kisjátékfilm, és hogyan osztjátok fel a rendezői feladatokat?
Dániel: Én inkább technikai rendezőnek nevezném magam. A színészvezetést nem szeretem csinálni, azon túl, hogy hová álljon, hogy elérje a fény az arcát. Csak a saját dolgaimmal szeretek foglalkozni, a rendezőnek meg mindent kézben kell tartania.
Eszter: Egyikünk sem képzett rendező, nem is volt ilyen ambíciónk, én író vagyok, Dani pedig operatőr. De szerintem azért működik, mert jól el tudjuk osztani a feladatokat. Amikor elkezdtünk videóklippeket csinálni, nagyjából Dani magyarázta nekem el, hogy mit csinál a rendező azokon a részlegeken, ami az ő munkájához kapcsolódik. Az Utolsó esélyt megcsinálni számomra egyszerre volt fantasztikus és rettenetes tapasztalat. Volt olyan pillanat, a már említett versenyjelenet háromnegyedénél, amikor teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás, életemben nem voltam még olyan ideges.
Rettenetes időszűkében voltunk. Bonyolult technikai jelenet, de haladni kellett, darálni, hogy meglegyenek a szükséges képek. És te meg ott állsz és nem tudsz semmit csinálni, nincs semmibe beleszólásod, nincs időd vagy lehetőséged érdemben rendezni semmit a jelenetben. Tulajdonképpen a legokosabb, amit tehetsz, hogy az operatőrre és a rendezőasszisztensre bízod, hogy levezényeljék, és meglegyen, aminek meg kell. Nagyon stresszes volt megélni, hogy ekkora tét, de nekem abban a pillanatban nincs semmi kontrollom az események felett. Emlékszem, hogy a gőz már a két fülemen jött ki, és mondtam, hogy ezt soha, de soha többet nem csinálom.
Dániel: A forgatási rutin hozza meg ezeket a képességeket, hogy az ilyen helyzetben jól funkcionálj.
Eszter: De közben meg ott van az, hogy csodálatos emberekkel dolgoztunk együtt, akik mind nagyon szerették ezt a történetet, és rengeteget hozzáadtak a filmhez, amit mi magunktól nem tudtunk volna beletenni. Elsőfilmesként nagyon fontos, hogy a stáb amennyire csak lehet, kipárnázzon bennünket, Stalter Judit és Baranyi Virág producerek a Laokoontól, a színészeink, a rendezőasszisztensünk, Balogh Peti, a teljes kameracsapat, a stáb, az előkészítéstől az utómunkáig, mindenki rengeteget segített nekünk. Visszanézve iszonyatosan jó élmény volt, és remek érzés, hogy valamit, ami ennyire a te történeted, az elejétől a végéig végig tudsz csinálni, és úgy, hogy mindenki hisz benne, mindenki ugyanúgy meg akarja csinálni, mint te. Ezért abszolút szeretnék még rendezni.
Györkös Csenge a forgatáson / Fotó: Axel Massin
A filmben szereplő fiatal longboardosok nem hivatásos színészek. Hogyan választottátok ki őket?
Eszter: A Szandát alakító Györkös Csenge eleve adott volt, olyannyira, hogy eleve rá lett írva a szerep, de ezt ő nem tudta akkor még. Őt is az Instán láttam meg, nagyon érdekes karakter, nagyon sok minden van ebben a lányban. A deszkázó stílusában is van egy izgalmas energia. Nagyon szorítottam, hogy elvállalja, mert nem volt B-terv. És azért nincs sok olyan szintű longboardos Magyarországon, hogy válogatni tudtunk volna. 2020 nyarán lementünk Veszprémbe, egy longboard dancing bajnokságra, ahol Csenge szervező volt. Itt kértük fel Csengét és hál' Istennek azonnal igen mondott, sőt, mintha számított volna rá.
Miközben néztük a versenyt, egyszer csak odajött hozzánk egy nagyon kedves, barátságos, nyitott srác, Neumann Erik, és elkezdett minket kérdezgetni mindenféléről, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, meg tényleg egy kis bohóc volt. Összenéztünk Danival, hogy jó, megvan az Olivér. A harmadik tini egy másik lány lett volna, akit szintén a versenyen kértünk fel, de végül nem tudta elvállalni. Csenge javasolta helyette Németh Esztit Rebekának. Ő sokkal fiatalabb a többieknél, így egy kicsit át kellett dolgoznom emiatt a szkriptet. De összességében nagyon jót tett, hogy bejött egy fiatal karakter, aki kimondja azokat a dolgokat, amit mindenki gondol, de a nagyobbak udvariasságból nem mondják ki. Így szépen szétváltak a funkciók a mellékszereplőknél.
Miért Kardos Róbertet választottátok Dodinak?
Eszter: Még covidos idők voltak, amikor bekértünk 10-15 videót nagyon különböző színészektől. Az egyik jó barátom, aki ismerte a forgatókönyvet, nagyon járatos színházi körökben, ő vetette föl, hogy nézzük meg Kardos Robit. Személyesen már csak 3-4 embert néztük meg. Akkor már egyértelmű volt, hogy Robi lesz. Olyan színészt szerettem volna, aki tud úgy vicces lenni, hogy nem karikatúra, hanem jön belőle és a helyzetből. Viszont ott van az arcán a titok, a dráma is. Robiban ez tökéletesen megvolt.
A másik, ami borzasztó fontos volt, hogy amikor berakjuk Csenge mellé, ne a férfiasság jöjjön ki belőle, hanem az, hogy apa. Mert ugye ez mégiscsak egy furcsa helyzet, könnyen félre viheti az értelmezést. Viszonylag későn eszméltünk rá, hogy mennyire rosszul jöhetne ki a dolog. Robi nagyon jól tud férfias férfit is játszani, de ki is tudja kapcsolni, és ebben a filmben végig apai energiákkal volt jelen.
Kardos Róbert és Györkös Csenge a filmben / Fotó: Laokoon
A szerephez nyilván az is fontos volt, hogy tényleg megtanuljon deszkázni. Hogyan készítettétek fel?
Eszter: Robi nagyon eltökélt volt, úgy érkezett, hogy ő ezt meg fogja tanulni. Miután olvasta a könyvet, mondta nekünk, hogy azért is tetszik neki, mert örülne, ha a fiával ki tudna menni deszkázni, szóval volt egy ilyen kis magán célja is. Először elküldtük egy tanárhoz, hogy az alapokat tanítsa meg neki, de utána én kezdtem el vele dolgozni. Iszonyúan vicces helyzet volt, mert egy lakótelep közepén csináltunk, pont, mint a filmben. Kimentünk két gördeszkával, felvettünk protektorokat és nekivágtunk.
Az volt a célom, hogy felkészítsem annyira, hogy stabilan, kontrollban legyen a deszkán, tudjon kanyarodni, megállni, érezze jól magát rajta. A valóságban nem is a helyi tinik érdeklődését keltettük fel, hanem a közeli kocsma törzsvendégeiét. Ott deszkáztunk heti egy-kétszer három hónapon keresztül, már megismertek minket. Aztán Axel két héttel a forgatás előtt idejött, és csináltak egy bootcampet, kitaláltak a koreográfiát a dance versenyhez.
A film kapott egy nagy online promóciót azzal, hogy a trailerhez vágóversenyt hirdetett az egyik legismertebb magyar csatorna, a TheVR. Hogy jött ez a lehetőség?
Dániel: Duszka Péternek, a vágónknak van egy YouTube-csatornája, és megkeresett minket, hogy csinálnának egy ilyen versenyt és hogy használhatnák-e az előzetest. Kiderült, hogy azok, akikkel dolgozik, nagyon népszerű, ismert figurák.
Eszter: Egyeztettünk a Laokoonnal, és mondtuk, hogy persze, csinálják, de nem nagyon voltunk képben. Aztán egyszer csak elkezdtek érkezni a gratulációk az ismerősöktől, hogy látták a promót, és hogy milyen jó. Felmentünk a csatornára, miután elkezdődött a verseny, és leesett az állunk, hogy egy nap alatt több mint százezren látták azt a videót, amiben bejelentették a fiúk, hogy lehet szavazni a trailer verziókra. A kommentekből kiderült, hogy rengetegen megnézték miattuk a filmet is. Nagyon jó kis trailereket csináltak, három teljesen különbözőt. Én személy szerint még mindig a hivatalos előzetesünket szeretem a legjobban, amit Doraya Bouandel csinált, de Duszka Peti trailere, ami megnyerte a versenyt, nagyon közel van hozzá.
Fotó: Varsics Péter
Mi a következő filmtervetek?
Dániel: Az egyik kedvenc filmünk a Kincsvadászok (The Goonies), Richard Donner szuper családi filmje. Vágyunk arra, hogy mi is létrehozhassunk valami hasonlót egyszer.
Eszter: Egy családi kalandfilmet, vagy még inkább sorozatot. Van is egy ötletünk, ami Danitól származik, és a sorozatfejlesztő cégemmel, a a Joyriderrel dolgozunk rajta.
Dániel: Budapest-specifikus kincskeresős sztori, mindenféle és típusú és korosztályú gyerekszereplővel.
Eszter: Az a nehézség benne, hogy ifjúsági kalandfilmsorozat és Magyarországon nem túl sokan nyitottak arra, hogy ilyet finanszírozzanak, műsorra tűzzenek.
Dániel: Pedig egy időben ifjúsági film-nagyhatalom volt az ország, rengeteg ilyen született és nem értem, hogy miért szűnt meg. Szerintem erre lenne igény és piac.
Eszter: Emellett egy másik kisfilm is tervben van, ami viszont Dani története, és nagyon más, mint az Utolsó esély, egy horror-dráma. Ugyanebben a tónusban pedig egy coming-of-age tévéfilmet tervezünk megcsinálni, meglátjuk, lesz-e belőle valami.
