Ezen a héten három magyar filmért érdemes bekapcsolni a tévét. A Duna Televizió csütörtök este vetíti Sára Sándor Nyolcvan huszár-ját. 1978-ban készült, és a nézőben felmerül a gondolat: készült e később érvényes és igaz múlt századi történelmi film? (Magam csak egyről tudok: talán Lugossy László mozija, a Szirmok, virágok, koszorúk.)

Történelmi film: mi az egyáltalán? Annak nevezhető például Bódy Gábor minden mód szabálytalan Amerikai anzixa? Bódy a fiatal magyar film fenegyerekeként tündökölt és okozott mindenféle botrányt a hatvanas évek végétől szinte folyamatosan. Már főiskolás vizsgafilmjeire is felkapták sokan a fejüket, álmélkodva vagy bosszankodva dörzsölték a szemüket: nem hasonlítottak azok szinte semmire. Lengyel József és Sinkó Ervin 1919-es emlékeiből forgatókönyvet írt Magyar Dezsővel a Tanácsköztársaság ötvenéves jubileumára, de a filmet (Agitátorok) csak másfél évtized múlva láthatta "rendes közönség" "rendes moziban": addig lázadónak és "balosnak" ítélte a kultúrpolitika. Mire bemutatták, Magyar Dezső rég Amerikában élt, az egyik szereplő, Szentjóby Tamás Svájcban, Bódy Gábor pedig meghalt...

Amikor 1975-ben a Balázs Béla Studióban elkészült az Amerikai anzix, Bódy első "nagyjátékfilmje" - hát azt sem lehetett összehasonlítani semmi addigival.
Megintcsak korabeli memoárok alapján dolgozott, vonzotta a dokumentum kikezdhetetlen igazsága, vonzotta a memoárok szubjektivitása, de leginkább az vonzotta, hogy a dokumentum igazságából és az emlékezések önigazoló röppenéseiből összegyúrhat, összeötvözhet valami egészen újat. "Korabeli memoárok" - ez a 48/49-es szabadságharc után Észak-Amerikába került honvédtisztek emlékezéseit jelenti: e honvédtisztek részt vettek az amerikai polgárháborúban, természetesen a rabszolga-felszabadítók, az északiak oldalán. Az Amerikai anzix szándékosan megrongált, megperzselt régi képeslapra emlékeztet, roncsolt, olykor elégettnek látszó képkockákkal. Formáját, képi világát szinte meghatározza a "teodolit" (talán így hívják), mellyel a polgárháború végén az egyik mérnök-katona a terepen munkálkodik. A másik huszártiszt élete volt a bravúrok csata-sorozata, ő csaták elültével most bravúrosan a saját halálán munkálkodik. Forradalom, háború, élet és halál, szép és értelmetlen vakmerőség, unalmasnak látszó okos munka - Bódy filmjét bravúros formanyelvű kísérletnek láttuk annakidején... mára azonban egy kicsit többnek: számomra - a Sodrásban mellett az Amerikai anzix hiánya bánt leginkább az új "Budapesti 12" listáján.
(Kis rejtély: a TV-magazin szerint a film 92 perc, viszont a Filmintézet hivatalos nagy, és legújabb Filmográfiája szerint 1o5 perc...)

Az Apa nemcsak Szabó Istvánnak, de egy egész nemzedéknek (vagy a nemzedék jelentékeny részének) vált saját önéletrajzává, saját naplójává. Nagyon ritka a személyesség ilyen áttörése, melynek során a film magánmitológiából, a saját gyerekkori és kamasz emlékekből másoknak, sokaknak mitológiájává, nemzedéktársak sokaságának álmává és emlékévé tud válni. Szabónak már korai rövidfilmjei, különösen a "Koncert" és a "Te" nagy elismerést szereztek líraiságukkal, személyes hangjukkal. Első játékfilmjét, az Álmodozások korá-t is siker kisérte: könnyedség vegyült benne tudatossággal. Emlékeztetett a francia új hullám, különösen Truffaut hangjára, s ez nekünk annakidején szintén nagyon tetszett.
Az Apa aztán bebizonyította, hogy könnyedség és kamaszos humorérzék kiválóan megfér a súlyosabb, mélyebb dallamokkal és távlatokkal. "Egy hit története" - tehát nemcsak a kisgyerekkorban meghalt Apáról és apa emlékéről, az emlékek felidézéséről szól a film, hanem az Apába vetett feltétlen hitről is, amely nagyszerű dolog, de lassanként már nem segít, sőt akadályoz az életben. A film hőse még egyetemista korában, még később is mindent a rég halott Apától vár, mindig emlékéhez fordul, még írása is olyan, még gondolatai, érzései is. Nem önálló ember. Amikor igazán megtalálja Apját, amikor reálisan látja, és nem mint gyerekkorában, makulátlan Hősnek - akkor válik maga is felnőtté. (A fiatal magyar prózairodalomban néhány évvel később Lengyel Péter szintén "apakereső" regénye birkózott ilyesmivel.) Szabó filmjének több rétege is van: a gyerek és a kamasz példa-keresése, illuziók ereje és illőziók vesztése, a személyes önállóság kutatása és a személyes, a "kisvilág" fájdalmas kitágulása: amikor már a világ olyan nagy és talán fenyegető is, hogy már Apa emléke is eltörpül benne, és magunknak kell megtalálni az igazságot. Apa nem segít, és talán jól van így... A filmben, mint az Álmodozások korában is - halkan, mégis erősen - ott morajlik a magyar történelem, nyilasok és 56 forradalma, még a forradalmak vesztes illúziói is.
A fiatal Szabó István minden mezedéktársába belelátott és ki tudta fejezni, amit e nemzedék nagyrésze csak érzett. Csalódást, kiábrándulást és vágyat az értelmes munkára, értelmes életre. Hisztériát és okos tetterőt. Ritka telitalálat a filmvégi Duna-átuszás, amikor is a főszereplő (Bálint András) végre az apa és mások segítsége nélkül egyedül akarja átúszni a folyót, s kiderül, tucatnyia, talán százan is úsznak mellette-mögötte ilyen magányos eltökéltséggel. E joggal híres jelent mellé megemlítem most halkan, hogy a film temetéssel kezdődik, aztán a film közepén újra temetik az Apát, a legvégén pedig Halottak napján dokumentumfilmbe is illően kisérjük szereplőinket - és önmagunkat - a látogatókkal zsúfolt sirkertben. Soha még magyar filmben ennyi temetés - mégsem a kétségbeesés hangja, s főleg nem a tehetetlenségé csendül. Tessék felébredni, tessék átúszni a Dunát.
Bikácsy Gergely