Terrence Malick legfontosabb munkáinak középpontjában a gyermek áll. A főszereplő akár felnőtt is lehet, de gyermeki ártatlansága és kegyetlensége, naiv vagy infantilis felismerései, illetve máskor a gyermekekben megpillantott eszmény vezeti őt és a film motívumrendszerét. Ahogy a nyugati kultúrát általában, a gyermekek a vallásra, az igazságérzetre emlékeztetik Malcikot, aki zuhanás, lobogás, lengés, teremtés és megsemmisülés nagyszabású képeivel fejezi ki vallásos áhitatát. Felvételeinek kirívó szépsége diszharmonikus, mint maga a gyermek, aki gyöngéd, szemlélődő és szenvtelenül kínozza az állatokat tanulásképp. Malicknál minden légies mozzanathoz hozzátapad a föld, amely nem ad azoknak, akik megművelik, ahogy hozzátapad a terméshez a pusztító sáskajárás, a romantikus vonzalomhoz a fizikai erőszak.
Mennyei napok
Malick húsz évre eltűnt az önmagát felemésztő, gyilkos szerelem magasztos filmjei, a Sivár vidék (1973) és a Mennyei napok (1978) után. Rejtőzködése, tartózkodása a nyilvánosságtól, a két évtizedes szünet, majd a váratlanul meglóduló alkotás – 2011 óta hét filmet rendezett –, hogy angolra lefordította Martin Heidegger Vom Wesen des Grundes című művét, közhiedelmek sokaságát indította el. Ha fizikailag nem is, Az élet fájával (2011) mint elbeszélő előlépett a talányok közül, és a világ keletkezéséig visszamenve kezdte el narrálni életét, művészi, magánéleti és morális válságait.
A felnövés megrázkódtatásai között, amelyeket a kisfiú, Jack (Hunter McCracken) átél Az élet fájában, az egyik végérvényes, hogy az intézményesített tanulás megszünteti a közvetlen, érzéki tapasztalatot a maga elkülöníthetőségében. Minden érintés és tekintet, a fű sarjadásának, a füst gomolygásának káprázata maga után vonja a rögzült értelmezést, a közvetítést – anyát, apát, papot, írást, ábrázolást, tankönyvet. Ennyiben, a film főmotívuma, a gyermeket szétszakító polaritás, anya (Jessica Chastain) és apa (Brad Pitt), hit és igazolható tudás szembenállása másodlagos, mert a világ vallásos és tudományos leírása is absztrahálják a megismerés tárgyát, és Malick számára ez éppoly jóvátehetetlen kiszakadás a természetből, mint az anyával való fizikai és mentális egység megbomlása.
.jpg)
Az élet fája
Csakhogy az egység nyomai megmaradnak, beivódnak a gyermek testébe, és erre a tudományos tényre alapozva Malick az anya vallásos világmagyarázatát hozza ki győztesként, vagy legalábbis kevésbé fájdalmasként. Ha, amint Malick feltételezi, nemcsak merev, írásba foglalható, hanem spontán, sugallatszerű vallásosság is létezik, akkor az interpretáció nem nehezül az észlelésre, mert a szélben, a harmatban, a pókháló csillogásában a jelenséggel egyidejűleg, akaratlanul és tudattalanul csodálja az isteni megmutatkozást a pogány gyermek. „Az Úristen örök áldás,/csira, élet és virágzás.” – írja Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című versében.
Ahogy az ugyancsak a rendező gyerekkorát megidéző A Fabelman család (Steven Spielberg, 2022), úgy Az élet fája is azért fed fel többet az alkotói gondolkodásról a puszta életrajzi elemeknél, mert mindkét életmű a gyermeki világlátásra fókuszál, a romlatlan és civilizálatlan állapot erkölcsi fölényét és magától értetődő, lelkiismeretlen cselekvésmódját viszi színre.
Sivár vidék
Míg Jack jómódban nevelkedik, Malick első két filmjének – Sivár vidék és Mennyei napok – gyermekei a semmitmondó kisváros és az iparvidék söpredéke. A színtelen hangot, amelyen Sissy Spacek – az előbbi – és Linda Manz – az utóbbi film narrátora – megszólal, a kigőzölgés, a szeméthordás, az árvaság, a száműzetés formálja, de csilingelő xilofon, illetve Ennio Morricone szentimentális futamai kísérik egyiket és másikat.
Az ő romlatlanságuk eleinte nem a gyermeki szépérzékben és álmélkodásban nyilvánul meg, hanem a félelemérzet és a lelkiismeret hiányában, abból továbbágazóan pedig a megrendülésre való képtelenségben, a rezzenéstelenül megfigyelt vagy elkövetett brutalitásban. Fehér amerikaiak közt nemes vademberek.
De átmenetileg mindketten megtapasztálják a paradicsomi állapotot. Holly (Spacek) Kittel (Martin Sheen) táborozik le az erdőben, mielőtt sorozatgyilkosságba kezdenének. Linda (Linda Manz), bátyjával (Richard Gere) és annak szerelmével (Brooke Adams) érkezik aratómunkásként egy gazda (Sam Shepard) földjére, majd együttesen lángba borítják az egész gazdaságot, és halált hagynak maguk után, mint a búzára támadó sáskák. Azonban amíg ezek nem következnek be, Holly és Linda is átadhatják magukat a táj tapintható és esztétikai nagyszerűségének. Malick itt nem illuzórikus természetben részesíti a gyermekeket, az emberi munka, az igába hajtás, a civilizáció építményei és barbarizmusa éppúgy részei a látványnak, mint Malick ezer közül is felismerhető vízfelszíne, szele, naplementéje.
Az őrület határán
Az eredetiségtől kicsattanó képekben megragadott kettőségek, ahogy Spielbergnél is, akkor kezdenek megbicsaklani, amikor a civilizációellenességen keresztül konkrét történelmi helyzeteket kommentál. Már Az őrület határánban (1998) – guadalcanali hadjárat a második világháborúban – is kétséges a politikai érvényessége annak az állításnak, hogy az amerikai katonának egy pillantást elég volt vetni a természeti népek játszadozó gyermekeire, hogy tudja, van másik élet a hadviselésen túl, de ekkor még részletekbe menően ábrázolja a fegyveres harcot.
A finomkodás és a természetkultusz aztán tovább hatalmasodik és minden karakánságtól megfosztja Malickot, így ő Pocahontasról és az amerikai őslakosok kiírtásáról nem állít semmi újat – Az új világ (2005) –, majd egyenesen a holokauszt-relativizálás határára sodorja magát az Egy rejtett élettel (2019), amely azzal az újdonsággal kecsegtet, hogy Ausztriában nyoma nem volt az antiszemitizmusnak és a náci lelkületnek 1938 előtt, és egy feddhetetlen jellemű paraszt számára derült égből villámcsapás a gyűlölet minden megnyilvánulása. Ahogy a hitnek, úgy a filmformának sem tesz jót, ha megmerevül, és Malick is saját rutinjának és márkájának esett áldozatul.
Egy rejtett élet
Mindez viszont jelentéktelen amellett, hogy szikrázó, gyönyörteljes alakzatait hozta létre a legelemibb emberi motivációknak, és olyan amerikai életviteleknek, amelyeket a hollywoodi film zöme csak visszaélésre használ. Az élet fájában pedig, mivel a kezdeti dilemmáival számol el, visszatalál korai gondolatgazdagságához.
Ezek az alakzatok pedig örökkévalóak lesznek, mint a gyermekek spontán áhitata.
