Egy jó erős gyomrossal indított idén a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. A fiatal, eddig televíziós alkotásokat készítő rendező, Yann Demange első nagyjátékfilmje, a ’71 olyan alkotás, ami odaszögez a székhez és nem mindig enged levegőt venni. 1971-ben, az északír-angol konfliktus kirobbanásakor járunk Belfastban: kongó utcák, barikádok és lángoló autóroncsok uralják a várost. Egy békefenntartó alakulatot vezényelnek a városba, a fiatal katonák pedig épphogy kicsomagoltak, már mennek is az első őrjáratra, ahol azonnal elszabadulnak az indulatok. Mikor az egyik felkelő megkaparintja az egyik katona fegyverét, Gary Hook, a fiatal, ártatlan tekintetű katona társával együtt utánaered, és ezzel el is szakad visszavonulót fújó alakulatától. A társát megölik, ő pedig szemtanúként a gyilkos ír nacionalista felkelő és bandája célpontjává válik.
Yann Demange filmje egy éjszaka történetét meséli el, amely alatt a riadt tekintetű Hook közlegény küzd az életéért egy olyan terepen, amelyen teljesen idegenként mozog. Mi pedig vele tartunk, hiszen Tat Radcliffe kézikamerája gyors mozdulataival, remegő képével magunk is folyamatos bizonytalanságban bújunk meg és menekülünk az éjszakában. Hogy ki kicsoda? Ki angol, ki ír, ki barát és ki ellenség, mi magunk is csak hősünkkel együtt tapasztaljuk meg, mert nem csupán a várost, az utcákat és az alakulat szállásának kialakított iskolát nem ismerjük, de ebben a komplikált helyzetben azt sem, hogy ki akar Gary életére törni.
“It's a confused situation” - mondja a rendőrkapitány többször is a film során. Bár a ’71 kifejezetten angol szemszögből mutatja be a konfliktust, mégsem fekete-fehérek a szereplők. Már-már azt hihetjük, hogy hősünket egy vagány kissrác kihúzhatja a bajból, mégis egy perc alatt a belső harcokkal küzdő IRA tekintete előtt találja magát. Nincs egyik és másik oldal, nem csupán az írek az angolok, vagy a katolikusok a protestánsok ellen küzdenek, de személyi harcok is dúlnak, így nem csoda, hogy a teljes káoszban akár csak Hook közlegény, mi, nézők is végig bizonytalan talajon járunk.
A ’71 megrendítő, kíméletlen és megdöbbentő lenyomata azoknak a kegyetlen történeseknek, amelyek csupán néhány évtizede történtek egy olyan nyugati országban, amelyet a vasfüggöny innenső oldaláról akkor vágyakozással néztünk.
Vetítik még: április 16., 17:00, Uránia
The Duke of Burgundy
A hatalom és a kiszolgáltatottság természetét vizsgálja Peter Strickland új filmje, a The Duke of Burgundy. A rovarkutató Cynthia (Sidse Babett Knudsen) és az amatőr lepkekutató Evelyn (Chiara D’Anna) szerelme egy vidéki villa betájolhatatlan világában játszódik, amelyből teljesen hiányoznak a férfiak. Mégsem tipikus leszbikus filmet látunk, nem a szexuális identitás foglalkoztatta a rendezőt, hanem a hatalom és azzal szorosan összefüggő erőszak dinamikájával kísérletezett.
Két nőt ismerünk meg, a cselédként dolgozó Evelynt és a villa tulajdonosát, Cynthiát, akikről már a film közepére kiderül, hogy egy bizarr szerepjáték résztvevői. Innentől már túl sok meglepetés nem éri a nézőt, a film precíz dialógusaival szinte repetitíven ismétli a helyzeteket, amelyben a színészi játék és a vizuális illusztráció egyre hangsúlyosabbá válik, mígnem egészen elragadja a filmet a látvány, a zörejek és a zene. Rovar és lepkegyűjtemények, gazdagon burjánzó elhagyatott kert, sejtelmesen zárt belső terek, kifinomult női ruhák és fehérneműk uralják a látványt. Mélyen a szemünkbe ég a két főszereplő átható tekintete, egészen közelről láthatjuk az arcukat, különösen Sidse Babett Knudsen drámai alakítását emeljük ki.
A rendezőt a 70-es évek softcore szexuálisan túlfűtött filmjei inspirálták, különösen Jess Franco világa, amelyben gyakori téma a nők közötti szerelem és a szado-mazochizmus is. A történet érdekesen egyensúlyoz a domináns szerepek változatai között, elbizonytalanodunk, hogy ki az úrnő és ki a cseléd. Fokozatosan erősödik a feszültség a szexuálisan eltérő kifejezésmódok között, de mégsem gondoljuk azt, hogy erotikus filmet látunk. Inkább az emberi esendőség és kiszolgáltatottság érzése erősödik meg bennünk. A kompromisszumokkal, súrlódásokkal, az idő múlásával terhelt kapcsolat rávilágít a szerelem alapkérdéseire, az önfeladás és romantikus keretbe helyezett párkapcsolati erőszak természetére. Hiába szeretne a film a nők előtt hódolni, sőt, kifejezetten az idősebb nők előtt fejet hajtani, ezt a törekvését csupán a látvány szintjén tudja megvalósítani. Gender perspektívából nézve pedig meglehetősen kérdéses a koncepció, hiszen épp abban rezonál a valóságra, hogy erősen áldozathibáztató mechanizmusokra épít, az érzelmi és a fizikai erőszakot pedig magától értetődőnek tekinti.
Külön ki kell emelnünk a film vizuális nyelvét, amely olyan alkotók keze munkáját dicsérik, mint Nicholas D. Knowland operatőr, Pater Sparrow látványtervező, Flesch Andrea jelmeztervező, és Fekete Mátyás vágó. A film teljes egészében Magyarországon forgott, a legtöbb jelenetet az elhagyott Kádár-villában vették fel. A producer Kemény Ildikó (Pioneer Pictures) volt.
Vetítik még: április 18., 21:00, Puskin
Magyarországi bemutató: 2015. április 30.
Csadoros vérszívó
A Csadoros vérszívó angol nyelvű címe (A Girl Walks Home Alone At Night) nem teljesen pontos, Ana Lily Amirpour filmjében ugyanis az esetek többségében gördeszkán érkezik a bosszúállás vérgőzös és csadorba bújt angyala. Rosszvárosban a férfiak gyengék és gyarlók, a nők pedig vagy halottak, vagy a férfiak játékszerei. Kivétel képez ez alól a Lány (Sheila Vand), akinek csíkos pólója és angyalarca van, a semmiből bukkan fel, majd tűnik el hirtelen. Néha csak a csador sziluettje látszik az üres utcákon, és hamar kiderül, hogy megjelenése nem sok jót ígér. Persze az Arash nevű fiúnak (Arash Marandi), aki nappal a gazdagok kertjében vágja a sövényt, este pedig drogfüggő apjával osztozik egy szobán, erről fogalma sincs, és mire eljut a felismerésig, addigra már a kelleténél kicsivel jobban belebonyolódott az ügybe.
A film Ana Lily Amirpour azonos című képregényét dolgozta fel (ő írta és rendezte is a filmet), és egy olyan hommage, amely ritkán jellemző az elsőfilmekre. Lyle Vincent szuggesztív, fekete-fehér képeit nézve kapásból ugranak be azok a műfajok (western, noir, vámpír), filmek (Haragban a világgal, Sin City), vagy színészek (James Dean, Lugosi Béla, utóbbinak még egy posztere is látható a hősnő szobájának falán), akiket meg- és felidéz a film. Mindezek mellett a fárszi nyelv és az érezhetően gondosan összeállított soundtrack valami egészen egyedi hangulatot kölcsönöz a filmnek. A Csadoros vérszívó mindenesetre közel van ahhoz, hogy egy újabb feminista filmes ikont teremtsen, aki nem biztos, hogy jóságos és nagylelkű, de céltudatos és kétségtelenül nagyon hatékony.
Vetítik még: április 15., 21:00, Uránia
