Pár éve voltam itt egy koszorúzáson. Akkor Szilágyi Zsóka gyönyörű szövege segített emlékezni Juditra. Zsóka, aki jó barátja és értő kritikusa volt Judit életművének, ma már nem lehet itt személyesen. Ahogy egy másik fontos ember, Stark András sem. Ma rájuk is emlékezem.
Én dokumentumfilm rendező vagyok, nem filmesztéta, sem szociológus, ezért engedjék meg, hogy ezt a megemlékezést inkább személyesre hangoljam, mint szakmaira.
Amikor 2017-ben elkezdtem készíteni Visszahúz a múlt című filmet Ember Juditról, ő már tíz éve nem élt. Fiatal filmesként azt éreztem, hogy nincsen hozzám közelebbi ember, akinek a filmjei, emberi magatartása jobban inspirálna saját filmes utamban, mint ő. Szerettem volna vele leülni beszélgetni, megmutatni neki a film terveimet, megkérni, hogy legyen mesterem. De már nem tehettem meg. Így nem volt más választásom: készítettem róla egy filmet.
A filmhez kapcsolódva beszélgethettem barátaival, munkatársaival, több mint egy éven át kutathattam életművét filmjein, írásain, fennmaradt hanganyagokon keresztül. Az a vágy hajtott, hogy minél jobban megismerjem őt, és megismertessem azokkal is, akik nem hallottak még róla, mert aktuálisabbnak éreztem akkor őt, mint bárki mást a kortársaim közül – mégsem beszéltünk róla, még a dokumentumfilmes képzésben is alig.
Most, 2025-ben még erősebbnek érzem az üzenetet, amit életműve hagyott ránk és sajnos az sem változott, hogy filmjei nehezen hozzáférhetőek. Egy-egy elszórt életmű-vetítésen kívül elérhetetlenek. A filmjei és gondolatai kanonizálását továbbra is hiányosnak érzem a magyar filmtörténetben.
„Ember Juditot a gyermekkori üldöztetés tette látó emberré, ő maga mégis láthatatlan maradt, filmjei és személye nem kaptak nagy hírverést. Az emberi szenvedésre fogékony művész és társadalomkutató volt, aki soha nem riadt vissza attól, hogy a legjárhatatlanabb utat válassza” – írtuk a róla szóló film szinopszisában. A normalitásából és művészi tisztességéből jottányit sem engedett, makacsul kitartott filmtervei és radikális nézőpontja mellett, még akkor is, ha a művészi igazság ára, amit egy életen át törlesztett, nagyon magas volt. És nem csak a szocialista kultúrpolitika idején. A rendszerváltás után a kapitalista filmipar sem tudott mit kezdeni vele. 1989 előtt betiltották a filmjeit, konkrét anyagi nélkülözés közepette nevelte egyedül a lányát, és nem könnyítették meg számára újabb filmek elkészítését sem. Bár kapott életműdíjakat, filmdíjakat neveztek el róla, és A határozat című (Gazdag Gyulával közösen rendezett) filmjét az Amerikai Filmintézet beválogatta minden idők 100 legjobb dokumentumfilmje közé –, valahogy az a fajta társadalmi elismerés, ami a filmek ujranakonizálásával, vetítésével, az életmű tanításával jár, ami igazán megerősíti egy alkotó lelkét, elkerülte.
Ami először lenyűgözött benne, hogy milyen makacsul érdekelte az emlékezés mechanizmusa. Gyerekként átélte, milyen súlyos, regresszív hatása van annak, ha egy társadalom azt mondja: „mindent el kell felejteni”, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Minden filmjével ezekre az elhallgatott, elfojtott dolgokra emlékeztette a magyar társadalmat – kíméletlenül.
Gyakran eszembe jut, hogy mit szólna Judit a jelenlegi Magyarországhoz? Miről csinálna filmet? Hol tanítana? Mi lenne az iránytűje az igazságkeresésben ebben a bonyolult 21. században, a post-truth korában, ahol az elnyomók és elnyomottak viszonya, a tények igazságának ellenőrzése nehezebb, mint valaha. De szinte hallom ahogy mondja: „Az ember szóljon, amikor szólnia kell és lásson, amikor látnia kell. Amíg él, kötelessége látni, hallani és szólni.”
És ő látott – és szólt.
Csinált filmet egy kis falu - Felcsút - termelőszövetkezeti kálváriájáról, ahol a közösség a hatalom ellenében próbálta megvédeni a vezetőjét, mert elhitték, hogy a TSZ, a közösség erőt is jelent. De nem egy diktatúrában. Az egyszerű, de ékesszólóan az igazukat védő parasztok a fölényes, cinikus, dadogó kisstílű pártvezetők ellenében. Judit egy mondata, hogy onnan lehet felismerni, hogy valaki igazat mond, hogy bármilyen iskolázatlan ékesszólóan beszél, ha hazudik, akkor is dadog, ha egyetemi diplomája van - minden egyes interjú készítésekor eszembe jut, vagy amikor szavakat nehezen kereső vezetőket látok beszélni.
Kilenc éven keresztül készítette Pócspetri című filmjét – egy másik apró falu történetéről, amit a párt feláldozott egy koncepciós perben, hogy példát statuáljon és megfélemlítsen mindenkit, aki a jövőben ellenkezni próbálna. A falusiak több mint 30 évig éltek megbélyegzetten, szégyenben – majd jött Judit, és elkészítette a filmjét. Perújrafelvétel lett belőle, és Pócspetrit felmentették. Elérhet ennél többet egy film? A faluban természetesen ma már van egy Ember Judit utca.
Aztán készített még filmet kemény női sorsokról, anyákról, özvegyekről, háborús bűnösökről, megbélyegzett gyerekekről, transznemű bérgyilkosnőről, áldozatokról, és elkövetőkről. Körülbelül 30 filmet forgatott élete során, a nagy történelem-politikai kérdéseket líraian tudta ötvözni a kis emberek drámájával úgy, hogy a történetek sohasem csak a múltról szóltak, tükröt tartottak a jelennek is. Részt vett a Fekete Doboz videófolyóirat alapításában is, ami a 90-es évek egyik legfontosabb kordokumentumaként maradt fent, és a mai napig tartogat a kutatók és filmesek számára kincseket.
Itt muszáj közbeszúrnom, hogy miközben ezt a beszédet írtam, párhuzamosan írtam egy közleményt is, a magyar dokumentumfilmesek nevében, a kedd reggel megjelent törvényjavaslat ellen, amely minden kritikus hang elhallgattatását célozza. Szívesen elküldtem volna Juditnak mielőtt megjelenik, hogy nézzem már rá, mit gondol róla. Valószínűleg lakonikus nyugalommal biztosított volna arról, hogy ő látott már ebben az országban mindent, lesz ez még rosszabb is. Jó, hogy megírtuk, de azért inkább csak csináljam tovább a filmjeimet, azok a jövőnek készülnek. „Én a 30. századnak csinálom a filmjeimet”, mondta.
Ma Magyarországon nem tiltanak be filmeket. Vannak más eszközök: nem adnak támogatást a film elkészítésére, sem a forgalmazása, a kritikus hangokat könnyű elnémítani ekkora médiazajban, ami most körülöttünk létezik. Milyen sorsa lenne ma Judit csendes, emberekre fókuszáló, minden netflixes és HBO-s praktikát nélkülöző filmjeinek?
Kik lennének a szereplői? Egy tanár? Egy orvos? Egy civil, aki menekültekért vagy hajléktalanokért küzd? Vagy menne bele a rá jellemző erővel a témák legközepébe és filmre vinné a Dunaferr dolgozóinak küzdelmét? Vagy az ukrán háború áldozatait? Leleplező film sorozatot készítene a politikai korrupcióról? Csupa olyan téma, amire nehezen találna finanszírozást a mai Magyarországon.
Egy dolognak talán örülne: ma egyre több a női jelenlét a dokumentumfilmes szakmában. Az a fajta magány, és folytonos küzdelem a létének elfogadásáért, amiért neki nőként a főiskolától kezdve meg kellett küzdenie, ma már talán kevésbé jellemző.
Ha ma innen hazaindulunk, nézzünk körül magunk körül – egy elképzelt, rólunk szóló dokumentumfilm valóságában. A lakótelepen, a buszon, az utcánkban, a munkahelyünkön – és lássuk meg Judit megértő szemével az embereket mellettünk. Akik – ahogy ő mondja a Fagyöngyök című filmje kapcsán – olyanok, mint mi: „esznek, isznak, álmokat mesélnek, terveket szőnek, összevesznek, kibékülnek, szülnek és születnek. (...) És lássuk meg a mindennapiban a magasztost, a csepben a tengert, a fagyöngyben a gyöngyszemet. És ne szégyelljük magunkhoz engedni az érzelmeket – sírni, mosolyogni a nézőtéren.”
Köszönöm a figyelmet.
