Kill the Jockey (El Jockey)
A lónyugtatót whisky-vel keverő, identitásválságban szenvedő zsoké szürreális újjászületés-történetét már a fesztivál második napján meg lehetett nézni, Luis Ortega (Az angyal) filmje vizuális ingergazdagságával, szédületes tempójával és emlékezetes alakításaival rögtön felkavarta az állóvizet.
A Kill the Jockey-ban egy tehetségét elfuseráló argentin zsoké, Remo (Nahuel Pérez Biscayart) és barátnője Abril (az A nagy pénzrablásból ismert Úrsula Corberó) sorsát követjük. Remo mentális leépülése egy kulcsfontosságú verseny elvesztését eredményezi, amit a lóversenyek világát uraló maffiózók nem néznek jó szemmel, és úgy döntenek, leveszik a sakktábláról a zsokét.
Luis Ortega filmje az elejétől kezdve beránt, és olyan egyedi stílusban vezeti végig történetét, amire tényleg nagyon kevés példát látni. A Kill the Jockey központi témája főszereplőjének az identitáskeresése, ami egyre váratlanabb fordulatokat vesz. Ortega mindezt remekül érzékelteti: szédületes sebességgel, fekete humorral, virtuóz vágással, valamint fantasztikusan megkomponált beállításokkal, amelyek különböző felületeken tükrözik vissza a főszereplőt, akinek saját testéhez való viszonya a film egyik központi témája. A Kill the Jockey szürreálisba hajló második felében Remo képzelgései kivetülnek, megjelenik alteregója egy morcos, bajszos bácsi személyében, de szimbolikus szerepet kap a zsokék világában kitüntetetten fontos testsúlymérés is.
Ortega második nagyjátékfilmje úgy csinál komplett hülyét minden karakteréből (köztük kiváltképp a mindig egy csecsemőt a kezükben tartó gengszterekből), hogy közben kellő empátiával fordul feléjük és remek érzékkel tereli át a hangsúlyt főszereplőjének személyes drámájára.
Magyar bemutatóról egyelőre még nincs hír.
Babygirl
Kifejezetten meghökkentő volt a holland rendezőnő Halina Reijn (Instinct, Bodies Bodies Bodies) legújabb filmje, a Babygirl, amiben az 50-es éveire magát vezető pozícióba felküzdő Romy (Nicole Kidman) egy nála jóval fiatalabb gyakornok fiúval, Samuellel (Harris Dickinson) kezd viszonyba.
Az ismerős alaphelyzeten a film csavar egy nagyot és olyat mutat, ami manapság enyhén fogalmazva is rizikósnak számít. Reijn filmjében ahelyett, hogy a hatalmi pozícióját kihasználó Romy játszadozna a munkahelyi hierarchia legalján lévő Samuellel, ennek pont a fordítottja történik: ha kell, Romy parancsra négykézlábra ereszkedik, tejet lefetyel, és tényleg bármit megtesz, amit a fiatal fiú mond neki. Afférjukba az igazi drámát azonban Romy családi életének felbolydulása hozza. Férjével, Jacobbal (Antonio Banderas) és közös gyerekeikkel való kapcsolata háttérbe szorul, és a munkahelyi affért roppant nehéz eltitkolnia a nőnek.
A film egyértelműen Romy pszichológiájára, valódi énjének feltörésére koncentrál, románca Samuellel, valamint a házassága Jacobbal is elsősorban csak a karakterrajz árnyalására szolgál. Nicole Kidman pedig fantasztikus a szerepben. Nem véletlen, hogy Angelina Jolie elől elhappolta (aki a Maria Callas-ról szóló életrajzi drámájával volt nagy esélyes a díjra) a legjobb női alakításnak járó Volpi Kupát a seregszemlén, amivel máris komoly esélye lett az Oscar versenyben is. Nagy kérdés persze, hogy az A24 forgalmazó mennyire lesz képes az idei díjszezon valódi esélyesévé tenni ezt a megosztó filmet.
Azontúl, hogy a Babygirl egy komplex karaktertanulmányt és érdekes dinamikájú emberi kapcsolatokat visz vászonra, filmnyelvileg ezt eléggé konvencionálisan teszi. Teljes mértékben a színészekre hagyatkozik, olyan, mintha Reijnnek már nem igazán lett volna kedve foglalkozni a film vizuális világával. Ezt leszámítva érdekes lesz látni, hogyan reagál majd a nagyközönség Romy komoly etikai kérdéseket felvető afférjára.
Magyar bemutatóról egyelőre még nincs hír.
Queer
A Challengers után az idei évben már második nagyjátékfilmjével jelentkező Luca Guadagnino szemmel láthatóan ihletett időszakát éli karrierjének. A legújabb filmjével egyértelműen megújulni próbáló rendező a Queerrel viszont kicsit eltévesztette az irányt. A Mexikóban játszódó rész egy idő után kifullad, elnyújtása sokat nem tesz hozzá az összképhez, míg az utolsó részében Guadagnino meglepő húzása egyértelműen szenzációhajhászatba csap át.
A film középpontjában egy amerikai író, William Lee (Daniel Craig) áll, aki már egy jó ideje Mexikóban él. Egy nap megismer egy fiatal férfit Eugene Allerton (Drew Starkey) személyében, akivel hamar szerelmi viszonyba kerül. Lee a narkó és az alkohol világában elmerülve próbálja tompítani életközepi válságának súlyát, és a megrekedt állapotból kivezető utat Eugene-nel való kapcsolatában véli felfedezni.
A Queer főszereplőjének identitáskeresését remekül érzékelteti a film első mondata: „Nem vagyok queer” (a szó olyan embereket jelöl, akik, kétváltozós genderen, heteroszexualitáson, a ciszneműségen vagy monogámián kívül határozzák meg magukat), illetve Eugene szájából többször hangzik el, hogy ő testtelennek/testetlenítettnek (disembodied) érzi önmagát. A queerség és a mexikói-amerikai queer közösség, amellett, hogy biztos pontot tölt be a szereplők életében, esetükben mégis egy részben felvett identitásnak hat, amiben nem találják meg teljesen önmagukat.
Mindezt vizuálisan is érdekesen érzékelteti a film. Többször látunk lassú áttűnéseket, elhalványulásokat, dupla expozíciókat, amelyek Lee ingoványos önazonosságára reflektálnak, továbbá a díszlet mesterkéltsége, a tér irrealitása (a jeleneteket a legendás római Cinecittà stúdióban vették fel), valamint a szürreális világítás mind-mind érzékletesen reflektál a főhős ingatag lelkiállapotára és valóságérzékelésére. Anélkül, hogy ellőnénk, mire fut ki a film, az utolsó fejezetben Lee otthontalansága elől Mexikóból Dél-Amerikába egy ayahuasca szertartásra utazik, amitől azt reméli, hogy terápiás hatással lesz az Eugene-nal való kapcsolatára. Így a fizikai utazáson túl egy mentális út is kibontakozik, amely képi megvalósítására nehéz felkészülni, maradjunk annyiban, hogy Guadagninótól ennyire szürreális dolgokat még nem láthattunk.
Nem valószínű, hogy ez lenne a Guadagnino megújulásának iránya, mivel a szürrealitással nem képes úgy játszadozni, mint a romantikus filmek eszközeivel, de a Queer kétségtelenül egy meglepő és figyelemre méltó utazás William Lee koponyája körül.
Magyar bemutatóról egyelőre még nincs hír.
Paul & Paulette Take a Bath
Velencében is érdemes bizalmat szavazni a párhuzamos szekciókban feltűnő filmeknek. Idén például az egyik legnagyobb meglepetést Jethro Massey Paul & Paulette Take a Bath című első egész estés filmje okozta, amely elsőre egy klasszikus romantikus vígjáték benyomását kelti, azonban annál egy sokkal összetettebb és emlékezetesebb, a főhősei különös kapcsolati dinamikáját bemutató alkotásnak bizonyult.
A filmben Paul, egy Párizsban élő amerikai srác véletlenszerűen találkozik Paulette-el, egy fiatal francia lánnyal a híres Place de la Concorde-nál, ahol eljátsszák Marie Antoinette lefejezését. Hamar egymásra találnak, közös hobbijukból, vagyis hogy híres történelmi eseményeket játszanak újra azon a helyszíneken, ahol azok megtörténtek, rövid idő alatt barátság, majd egy (szokatlan) szerelmi viszony bontakozik ki.
A Paul & Paulette Take a Bath tele van emlékezetes jelenetekkel és mondatokkal. Ilyen, amikor ellátogatnak egy misére, és az oltárra meredve Paulette megjegyzi, hogy még sosem látott ennyire kockahasú Jézust. Az imádság után pedig megszentelt ostyákat lopnak, és miközben a közeli parkban elmajszolják őket, azt találgatják, milyen íze lehetett a különböző történelmi személyiségeknek. Paulette szerint például Hitler teste epres sajttortára emékeztethetett.
Massey debütáló filmje újszerű köntösben, a műfaji kliséket szinte teljesen mellőzve tár nézője elé egy különös hangulatú történetet, szerelemről, barátságról és önkeresésről, valamint a meghatározó történelmi események egyénekre gyakorolt hatásáról. Hiszen az előző évszázadok eseményein túl a 2015. november 13-i bataclani terrortámadás emléke is felsejlik. Massey ezeknél az újrajátszásoknál, illetve a bataclani támadás esetében a visszaemlékezésnél a hangsávban rekreálja a történéseket, szereplőinkkel együtt szinte megéljük/újraéljük azokat. Paul hobbija, a fotózás sem véletlen választás, az újrajátszott történelmi eseményekhez előszeretettel társít fennmaradt rajzokat vagy képeket a rendező. Hőseink a jelent próbálják megragadni, azt maximálisan megélni, kiteljesedni benne, miközben igyekeznek valamiféle lenyomatot is készíteni róla, hogy az emlékek és az érzések ne vesszenek el. Ez pedig pontosan tükrözi egy egész generáció élettapasztalatát.
Magyar bemutatóról egyelőre még nincs hír.
