- Miért ezt a filmet csináltad meg, mi izgatott benne?
Papp Gábor Zsigmond: Négy évvel ezelőtt láttam egy ÁVH-történeti kiállítást a Történeti Hivatalban, ahol a Rajk-per és a Rákosi-korszak törvénytelenségei álltak a középpontban, de videón meg lehetett nézni néhány filmet a BM Filmstúdió 60-as 70-es években készült állambiztonsági filmjeiből is. „Tárgyi postaládák telepítése”, „Titkos házkutatás”, „Operatív csapda” – ilyen címeik voltak. Elkezdtem nézni őket, és megállt bennem az ütő. Egyszerre voltak vérfagyasztóak és idétlenül nevetségesek. Pont olyanok, mint a rendszer maga. Már az is abszurd volt, hogy oktatófilmeket készítettek a rendőrtiszti főiskolásoknak arról, hogy hogyan kell kilopni valakinek a kulcsait ahhoz, hogy másolatot készítsenek róla, és bemehessenek a lakásába házkutatni szexképek vagy dugi száz dollárosok után. Vagy hogy hogyan kell az utcán a hónunk alatt tartani az autóstáskába rejtett Super 8-as kamerát, ha a célszemély baráti találkozóit rögzítjük. És mindehhez társult egy narrátor, aki belügyes virágnyelven a lehallgatást „3/A rendszabály”-nak, a fedőtörténetet „legendának”, a besúgást pedig „operatív hálózati munká”-nak nevezte. Szürreális élmény volt. Akkor határoztam el, hogy ezekkel valamit kezdenem kell.
- Hogyan állt össze a stáb és a film anyagi háttere?
A film stábja szinte eleve adott volt. Ugyanazokkal dolgoztam, akikkel a Budapest retró 2-ben: Tamási Miklós forgatókönyvíróval, Nagy Szilárd vágóval és Kurutz Márton konzultánssal. Hozzájuk jött még Molnár Szabolcs zeneszerző, mert úgy éreztük, hogy le kell zenében is választani az eredeti zenékkel menő eredeti narrációt az általunk írt összekötő szövegektől és a Belügyi utasításokból, illetve rendőrtiszti tankönyvekből válogatott vendégszövegektől. Szabolcs egyébként régi barátom és munkatársam, ő csinálta a zenéjét a Tandori, az Esterházy-vacsora és a Kazo című filmeknek is. És volt egy operatőrünk is a fiktív super 8-as felvételekhez. Dobóczy Balázs személye adta magát, hiszen a két korábbi filmemet is ő fényképezte / Plázák népe, A birodalom iskolája / És meg kell említeni a két narrátort, Kulka Jánost és Rátóti Zoltánt, mivel ez nagy dilemma volt, hogy a retrós narrátorok – Máté Gábor és Vallai Péter – mondja-e a szövegeket, vagy pedig más. Végül úgy döntöttünk, hogy a könnyed Retrót és a fajsúlyosabb ügynökfilmet nagyon egybemosná, ha ugyanazokat a szarkasztikus hangokat használnánk, ezért döntöttünk a változtatás mellett.
A támogatás megszerzése elég szaggatottan, három évig tartott. Először az ORTT-től kaptunk pénzt 2000-ben, de mivel a megadott határidőig – a titkosítások feloldásának lassúsága miatt – a film nem készült el, a pénzt másfél év múlva 12% kamattal vissza kellett fizetni. De aztán kaptunk támogatást az MMKA-tól, az NKA-tól és az Open Society Institute-tól, így aztán a dolog megoldódott.
- Mi tette emlékezetessé a forgatást?
A legemlékezetesebb a saját forgatású super 8-as részek elkészítése volt. Ezekben minden szerepet a barátaink játszottak, nagyon lelkesen és teljesen ingyen. A legnehezebb dolog a helyszínek kiválasztása volt, hiszen olyan utcarészletek kellettek, amik 30 évvel ezelőtt is így néztek ki. Ez látszólag nem tűnik megoldhatatlan feladatnak, de minket is meglepett, hogy alig lehet olyan 30-40 méteres utcaszakaszt találni, ahol a fal ne lenne telegraffitizve, vagy plakátokkal, hirdetésekkel összeragasztgatva. Volt egy postaládás jelenetünk, és a Tamási Miklós a házuktól nem messze talált egy klasszikus utcai postaládát, amelynek a környéke is jó volt számunkra. Csakhogy a postaláda tele volt ragasztva matricákkal és lakáshirdetésekkel. Ezért a Miklós a forgatás előtti este lement, és szépen, akkurátusan mindent levakargatott a postaládáról. Pár nappal később a házmester elkapta a lépcsőfordulóban a feleségét, és súgva megkérdezte, hogy neki ugyan semmi köze hozzá, de minden rendben van-e a Miklóssal? Merthogy egyik éjjel másfél órán át kapirgált egy postaládát…
- Milyen hatását érezted eddig a tavaly elfogadott Filmtörvénynek a filmkészítés során?
Eddig – bevallom – nem túl sok hatását éreztem.
