„Kendőzetlenül kimondja az igazságot, nem hajlandó álarcot húzni, a társadalom pedig már ettől fenyegetve érzi magát. Például elvárják tőle, hogy a bevett sémák szerint mutasson bűnbánatot. Amire az a válasza, hogy nem is annyira a megbánás van benne, mint inkább kínosan érzi magát. Ez a jelentéskülönbség lesz a veszte” - írja Albert Camus Az idegen című regénye előszavában, 1955-ben (a legutóbbi magyar fordítás Ádám Péter és Kiss Kornélia munkája, 2016-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, a korábbi Közöny helyett már Az idegen címmel).
A történet főhőse, Meursault kapcsán a szerző hozzáteszi, hogy „nem járunk nagyon messze az igazságtól, ha úgy olvassuk Az idegen-t, mint egy olyan - minden hősiességet elutasító - férfi történetét, aki inkább meghal, de hazudni nem hajlandó.” Camus hőse úgy mozog idegenként kora társadalmában, hogy reakciói épp azt bizonyítják: valójában a civilizált társadalmi működés a hazug és képmutató, nem feltétlenül ő az érzéketlen.
Az Algírban hivatalnokként dolgozó Meursault (Benjamin Voisin) egy nap táviratot kap: édesanyja elhunyt egy idősotthonban, valahol az algériai vidéken. A fiatal férfi útra kel, hogy megadja a végtisztességet, ám mindezt visszafogottan, rendkívül pragmatikusan teszi. Például nem akarja megnézni a koporsóban fekvő holttestet („felesleges” - jelenti ki), sőt, nem sír az anyja temetési szertartásán, egykedvűen fogadja a gyászolók részvétét. Nem sokkal ezután egy barátja, Raymond (Pierre Lotin) által kétes ügybe keveredik, ami gyilkosságba torkollik: Meursault lelő egy arab férfit a tengerparton. Ezt a tettét azonban nem igazán tudja, és mintha nem is akarná megmagyarázni.
Az idegen / Fotó: Mozinet
Ebben rejlik a regény esszenciája: a saját történetét narráló Meursault tárgyilagosan, hol tőmondatokban, hol hosszabb magyarázatokban fejti ki, mit érzett, amikor édesanyja ravatalához járult, majd a tárgyalása alatt benne munkáló gondolatokat is kifejti, sokszor meglepő valóságértelmezéssel. Úgy érzi, a közvéleményt, és a bíróságot is sokkal jobban foglalkoztatja a tény, hogy ő nem sírt az anyja búcsúztatásán, mint az, hogy megölt egy arabot. Meursault nem érti a társadalom elvárásait, ezért válik érthetővé az ő saját igazsága, vagy ha úgy tetszik, idegensége.
Camus a regényben folyamatosan ütközteti a társadalmi konvenciókat a főhős őszinte, sallangmentes, néhol kegyetlennek, máskor közönyösnek tűnő gondolataival. A regény ezáltal az olvasót is zavarba hozza, aki okokat keres, és a saját keretrendszerébe próbálja beilleszteni a férfi történetét és motivációit.
„A bíró egész testével az íróasztalra nehezedve hadonászott előttem a feszülettel. Az igazat megvallva nem nagyon tudtam követni a gondolatmenetét, legelőször is azért nem, mert nagyon melegem volt, és a helyiség tele volt kövér legyekkel, amik mind az én arcomra szálltak, meg aztán azért sem, mert a bíró megijesztett a viselkedésével. Aztán rájöttem, van ebben a helyzetben valami nevetséges, utóvégre én volnék a bűnöző, nem pedig ő.” - Az idegen tele van ehhez hasonló, zavarba ejtően abszurd gondolatokkal.
És bár a cselekmény egyik fontos fordulópontját adó gyilkosság aktív cselekedet, a főhős passzivitása, közönyös sodródása, különös asszociációi, valamint a melankolikus eseménytelenség megnehezítik a filmre adaptálást. Luchino Visconti tanulságos példával szolgálhatott Ozon számára: az 1967-ben bemutatott Közöny szintén egy viszonylag hű adaptáció volt, azonban a főszerepet játszó Marcello Mastroianni fizimiskája túlságosan erősnek, nyersnek és maszkulinnak bizonyult a titokzatos, néhol sebezhetőnek tűnő, zárkózott és szűkszavú Meursault-hoz.
Az idegen / Fotó: Mozinet
Ozon remekül választott főszereplőt: Az idegen tragikus hősét megformáló Benjamin Voisin már a jelenlétével, (látszólag) érzelemmentes tekintetével és a mozgásával is képes érzékeltetni Meursault komplex belső világát, valamint az idegenségét. Voisin ráadásul épp olyan kaméleon, mint a rendező: a szintén Ozonnal közösen jegyzett ‘85 nyara vibráló, energikus és szenvedélyes figurájához itt egy bressoni ihletésű, letekert, a végletekig lecsupaszított alakítással viszi a hátán a filmet.
Egyetlen ponton lehet belekötni a castingba akár Voisin, akár a Meursault párját, Marie-t játszó Rebecca Marder esetében: mindketten túlságosan szépek és modellszerűek, míg az eredeti szöveg hozzájuk képest egy kicsivel hétköznapibb, szürkébb karaktereket sejtet. Ozon azonban okosan megtámasztja a döntéseit, és a pastiche irányába tolja el a filmet. Az idegen külsőségeiben a ‘40-es és ‘50-es évek nagyszabású film noirjait idézi, Marder és Voisin pedig az akkori, attraktív megjelenésű filmszínészekre emlékeztetnek. Az alkotók már a főcím retro Gaumont logójával aláhúzzák a pastiche-jelleget, de a film kezdőképeként bevágott Algéria-térkép, a korabeli híradásokat idéző kezdő narráció, valamint a fekete-fehér, túlnyomórészt statikus, vagy lassabb svenkekkel dolgozó beállítások is az időutazás fontos kellékei.
Ozon és operatőre, Manu Dacosse (Dupla szerető, Peter von Kant, Hullák a napon, Isten kegyelméből) konzisztens képi megoldások segítségével idézik meg a regény tárgyilagosságát és távolságtartó fogalmazásmódját. A látványt tisztes távolságból, nagylátószögű objektívvel felvett képek dominálják, a forgalmasabb terekben, az utcán vagy a strandon játszódó jelenetekben is minden tűéles. A komótos, tablószerű beállítások mellett a szereplőkről nem igazán látunk közeliket, Ozon elsősorban tágszekondokkal egészíti ki a mozgalmas totálokat, ez a döntés pedig jól szolgálja a történetet: a film végig megfelelő távolságban tartja a nézőt, így jut tér gondolkodni, de mégsem lesz túlzottan elidegenítő az élmény.
Az idegen / Fotó: Mozinet
Az idegen-nek a jól átgondolt vizuális koncepció és az okos casting döntések miatt jól áll a cselekménytelenség. Voisin mozgása, unottnak tűnő tekintete és érzelemmentes mondatai izgalmas nyomozásra hívnak: Ozon sikeresen vonja be a nézőt ugyanabba a játékba, amibe Camus az olvasóit. A rendelkezésre álló, sokszor apró jelekből kell kiolvasnunk a főhős belső világának apró rezdüléseit, miközben a saját elvárásainkkal (hogyan KELL viselkedni egy temetésen, vagy egy randin) is rendre szembe találhatjuk magunkat. Az alkotók emellett a helyszínek hangulatára is remekül ráéreztek: szinte érezni az illatokat a strandon, vagy épp Meursault dohos lakásában.
A film hiányosságai főleg az utolsó 20-25 percben ütköznek ki. Ozon, az egyébként remek ritmusú bírósági tárgyalást követően költőire, szentimentálisra hangolja a zárást, ami ugyan nem megy szembe a regény befejezésével, mégis látványosan leválik a megelőző bő másfél óra minimalista, szikár stílusáról. A rendező jól érti az eredeti mű abszurditását, ezért is tud működni az addigi távolságtartó fogalmazásmód. És emiatt vall kudarcot a befejezésre felerősödő érzelmesség.
Meursault nem egy azonosulásra alkalmas figura, és az addigi alkotói döntések sem segítenek ebben - talán helyesen. Ezáltal viszont a férfi agóniája, reménytelen vitája a pappal, valamint a Marie-t ábrázoló látomásai sokkal kevésbé hatásosak, mint az, amikor Voisin szinte rezzenéstelen arcáról kell leolvasni a karakter éppen aktuális állapotát.
Ozon, bár a zárást tényleg látványosan félrehangolja, összességében egy pontos és hatásos adaptációt készített Camus szikár prózájából. Az idegen nemcsak mozivászonra való élmény, de a regény el- vagy újraolvasásához is meghozza a kedvet.
Az idegen már látható a mozikban, a Mozinet forgalmazásában.
