Bergendy Péter rendező neve bizakodásra adott okot, hiszen az idén 10 éves A vizsga című ügynökfilmje remekül sikerült, a hét évvel későbbi Trezor című thriller sem okozott csalódást, de ez nagyban köszönhető Köbli Norbert forgatókönyveinek. Ez a két kiváló, feszült és izgalmas thriller jó előzménye lehet egy horrorfilmnek, viszont mivel itthon alig van hagyománya és múltja a zsánernek, ezért nehéz belekezdeni a professzionális borzongatásba úgy, hogy az biztosan hatásos legyen és jól sikerüljön.
Amatőr horrorokból persze jó pár akadt korábban, élen a Cruel World Team filmjeivel, tavaly pedig nagy meglepetésünkre a semmiből bukkant fel egy debreceni tinihorror, a Tenebris, melyet egy maroknyi gimnazista forgatott 200 ezer forintból, minden porcikájában rendkívül ötletesen megidézve a Stranger Things sorozatot. Az ínyenceknek pedig ott vannak Lichter Péter csodálatos kísérleti horrorfilmjei, amiket az elmúlt években készített rendezőtársával és feleségével, Máté Borival.
Az első magyar horrorfilmként harangozták be a Post Mortemet, de ez a cím nem illeti meg, maximum az első professzionális horrornak (hiszen közel 1 milliárd forintból készült a Nemzeti Filmintézet támogatásával) nevezhető. De az igazán nagy különbség Bergendy mozija és a fent említett darabok között az, hogy míg a kevés pénzből, amatőrök által készített horrorokból sugárzik a műfaj imádata, mélyreható ismerete és a határtalan kreativitás, addig a Post Mortem hanyagul összerakott horrorklisék kevéssé átgondolt és hihetetlenül sok kínos dialógussal, indokolatlan vágással és túltolt zenével terhelt egyvelege.
Mert a horror egy olyan műfaj, ami csakis a zsáner ismeretével, szeretetével és kreativitással tud igazán jó lenni, enélkül legfeljebb egy középszerű tucathorrort kapunk, amiket Amerikában futószalagon gyártanak, de ott legalább olyan iparosok csinálják, akiknek mindez a kisujjában van. Ez az a műfaj, ami könnyen átbillenhet komédiába, vagy kínos paródiába is, ha nem figyelnek az arányokra. Bergendy és stábja sajnos nagyon sokszor esik át a ló túloldalára, és ahogy a közönség reakcióin is megfigyeltem, többször nevettek, mint féltek, pedig ebben a filmben nem találni szándékos humort.
Remek ötlet volt Bergendyéktől az első világháború végére helyezni a cselekményt, hiszen ez a kor kevésbé feldolgozott hazai filmekben. A háború ugyan befejeződött, helyette viszont a spanyolnátha szedi tömegével az áldozatait. Az akkori emberek számára a halállal való találkozás egy teljesen hétköznapi élmény volt.
A Post Mortem főszereplője Tomas (Klem Viktor), aki valamilyen csoda folytán túlélte az első világháborút, idősebb megmentőjével pedig vásárról vásárra utazik: miközben a Reviczky Gábor által játszott öreg katona Tomas túlvilági élményeivel haknizik, addig ő halottakat fotóz. Tomasnak a feltámadása óta látomása van egy fiatal lányról, akivel egyvásáron össze is fut. Miatta megy a 10 éves kislány (Hais Fruzsina) falujába kideríteni, mi okozza a titokzatos haláleseteket. Megjelenésével azonban csak még jobban megharagítja a kísérteteket, akik ellen a falu lakóival összefogva veszi fel a harcot.
Nagyszerű hely a szentendrei skanzen, de a Post Mortemben ugyanolyan díszlet maradt, mint ami az eredeti funkciója, a falu lakói nem töltik meg élettel (de még halállal sem). Ebben a közegben furcsa volt jól ismert magyar színészeket látni: Anger Zsolt, az Aranyélet kegyetlen Endréje egy burleszk figura, Schell Juditot, Hámori Gabriellát és Tóth Ildikót pedig valaha lehengerlően vonzó szerepeikről ismertük, itt pedig szürke és megöregített alakokkal kellett azonosulniuk. Mondhatni a legjobb színészeinket is visszafogták ezek a kidolgozatlan szerepek.
Klem Viktor remekül játssza a kívülállót, viszont Hais Fruzsina már túl idős volt egy 10 éves kislány szerepére, ami a film nagy részében félreértésekre adott okot a kettejük viszonyával kapcsolatban. Feltehetően egy apa-lánya kapcsolatot szerettek volna ábrázolni az alkotók, amiben mindkét fél egyedül van, közös trauma köti össze őket, de kapcsolatuk milyensége és mélysége még kényelmetlenebbül inog, mint az Akik maradtak két főszereplőjéé.
A kétórás játékidő sem tartozik a film előnyei közé: indokolatlanul hosszú, különösen úgy, hogy a falu közösségéről és az egyes szereplőkről alig tudunk meg valamit, sablonkarakterek maradnak, akikkel nem lehet azonosulni, és az érdeklődést sem tudják felkelteni. Ezt a hiányt az alkotók akcióval próbálták feltölteni, ami a film utolsó harmadát teljesen uralja.
Olyannyira, hogy totális káoszba fullad, ahol nemcsak a szereplők rohangálnak és kiáltoznak össze-vissza, mint a mérgezett egér, de a néző is teljesen elveszik, hogy mi is történik, hovatovább már nevet kínjában. Azt a kínos 40 percet kizárólag a túlvilági jelenetek (vagy inkább az élő és a holtak közti út) kiüresedett, múzeumszerű képei oldják fel, ahol a holtak a saját közegükbe fagyott szobrokként jelennek meg. Csodálatos képek, de az élők világában uralkodó káosz és erőltetett sikongatások miatt nem tudjuk átadni magunkat nekik.
Már csak azért sem tudjuk a zsigereinkben érezni a félelmet és markolászni a karfát, mert a film antagonistái, a kísértetek elképesztően silány módon vannak megkreálva. A többes szám becsapós, hiszen hiába van szó temérdek kísértetről, egyetlen egyet látunk az egész filmben, és ő is úgy mozog, mint egy még kidolgozás alatt lévő CGI karakter. A normál esetben félelmet keltő hirtelen rángatózások, jump scare-ek, furcsa zörejek, vágásról vágásra változó hullák megbotlanak a profizmus küszöbében. Egy tapasztalt horrorrajongónak igazán fájdalmas ezeket a hibákat látni, különösen úgy, hogy nem az ötlettel van gond, hanem a kivitelezés minőségével és azzal, hogy süt a filmről a teljesítménykényszer, ami a színvonal kárára ment.
A Post Mortem sok minden lehetett volna, temérdek potenciál volt benne, megvolt a kellő financiális háttér is, de nem váltott belőle valóra semmit. Hiába a jó alapsztori, hiába a remek helyszín, hiába a menő színészek, hiába a kiváló filmeket maga mögött tudó operatőr (Nagy András – Bibliothéque Pascal, Fehér tenyér, A 78-as szent Johannája, Hurok), a horrorfilmes rendezői tapasztalat és a zsáner szeretetének hiányát semmivel sem lehet pótolni. Mindenesetre jó érzés, hogy van egy NFI által finanszírozott horrorfilmünk, aminek a díjesője (még ha kisebb fesztiválokról is származnak) talán segít abban, hogy több horrorfilmtervet támogasson a filmintézet és idővel olyan szinten legyünk képesek horrorfilmeket gyártani, mint romantikus komédiákat.