A Monument Valley grandiózus hátterét vagy a texasi sivatagot az alföldi síkság cseréli le. S bár a szabadság és kultúra ellentétét itt is megtaláljuk, ez már nem is annyira a törvényen kívül álló, magányos pisztolyhős és a törvényességet életbe léptető társadalom konfliktusa, mint inkább egyén és hatalom konfliktusának a modellezése. Részben ez utóbbi az eastern kétarcúságának magyarázata. A másik ok a filmek műfajidegen fogalmazásmódjában keresendő.
Szomjas György Talpuk alatt fütyül a szél című 1976-os alkotása az eastern programfilmje és legjelesebb képviselője, ahol a fent említett jellegzetességek mind megfigyelhetőek. A műfaji kezdeményezés minden ambíciója és minden kudarca összesűrűsödik ebben az egy filmben. Szomjas jól érzi, hogy a helyszín, a magyar puszta alkalmas lenne kalandfilmes miliőként (a hangulatteremtésben a kiváló operatőri munka is nagy szerepet játszik, Ragályi Elemér a magyar filmkritikusok díját kapta érte), és sikerül kellően karizmatikus főszereplőket is verbuválnia – Djoko Rosic mint Farkos Csapó Gyurka, a hírhedt betyár, illetve Bujtor István mint Mérges Balázs, a csendbiztos, kitűnő párost alkotnak szemben álló felekként.
A film azonban a szereplőket, a helyszínt és a többszörös árulások köré szerveződő cselekményt mégsem képes kiaknázni egy lehetséges műfajfilm számára: az alapanyag adott, a kivitelezés azonban más irányt vesz. Mindazt, amit egy szabályos zsánerfilmtől joggal elvárhatunk, a feje tetejére állítja a Talpuk alatt fütyül a szél: a tempó kifejezetten lassú, az akciók levezénylése sem dinamikus, elosztásuk is aránytalan, a szereplők közötti bonyolult viszonyrendszer kevéssé átlátható.
A pisztolypárbajok nem feszültséget keltenek, hanem mosolyt fakasztanak. A westernbeli összecsapások ritualizáltsága kimódoltsággá válik az eastern világában, kivitelezésük hiteltelenné lesz, az izgalmasnak ígérkező kocsmai bunyó is megfáradt és komikus. Az üldözések izgalmát is hasonlóképpen leépíti a rendező – jól példázza ezt az a hajsza, amikor Gyurka és üldözői egy kollektív vizeléssel iktatnak be szünetet s ezzel a film kikezdi azt, hogy komolyan vehessük a szituációt. Ez a vélt vagy valós parodisztikus réteg azonban nem akaratlan jelenség, csak éppen a műfaji alapok félreértelmezéséből fakadó tévedés.
Amit a rendező az egyik kezével ad, azt a másikkal elveszi. A művészfilmes eszközökkel elkészített potenciális műfajfilm kétarcúvá válik: kalandfilmnek túlságosan ezoterikus, de művészfilmnek sem működőképes, éppen a műfaji törekvések miatt. Közelebb vagyunk egy Jancsó-parabolához, mint egy reménybeli magyar westernhez. Jancsó Miklós hatvanas évekbeli filmjei – különösen a Szegénylegények és a Csillagosok, katonák – jó példa arra, hogy egy szerzői film hogyan fogadhatja be a western hatásait, elemeit, anélkül, hogy maga akár csak egy lépést is tenne a populáris műfajiság felé.
Szomjas filmje ennek az ellenkezőjét nem képes megvalósítani. Néprajzi hitelességű, dokumentumanyagokra támaszkodó, analitikus filmet kapunk tőle, a romantikus-nosztalgikus kalandmozi helyett. A hitelesség alapvető kérdés a western számára is, legszebb eredményei azonban arról árulkodnak, hogy a háttérben hagyott történelmi hűség a western költészetének záloga. A western mitológia, nem tényfeltárás. A hitelesség olyan teher, amit a vállaltan mitologizáló műfaj nem kell, hogy magára vegyen. A Talpuk alatt fütyül a szél azonban éppen ezt vállalja; múltban játszódó története, a hatalom és egyén konfliktusait is magába foglaló szüzséje – akarva-akaratlan – áthallásossá teszik.
Szomjas György alap-easternje nem indított útjára egy termékeny kalandfilm-műfajt. „Folytatásával” – Rosszemberek (1978) – és egy hasonló produkcióval – Kardos Ferenc: Hajdúk (1974) – együtt a magyar filmtörténet különleges hajtása maradt: sikertelen kísérlet egy speciálisan magyar műfaj kidolgozására, amely ugyan a westernből merít inspirációt, mégis hazai miliőben bontakozik ki. S bár az ötlet ígéretes volt, a sikeres megvalósítás elmaradt.
