- - Mészöly Gábort eddig színházi dramaturgként ismerhettük. Vannak filmes tapasztalataid?

- A Szandi-filmnek, a Szerelmes szíveknek én írtam a forgatókönyvét. A mozit Dobray György rendezte, és Fenyő Miki írta a slágereket hozzá. ’92-ben az év második legnézettebb magyar filmje lett 250.000 nézővel. Emellett nagyon-nagyon sok televíziós munkában is résztvettem.

- Hogyan született meg a Bánk bán?

A Bánk bán nem az én ötletem volt. Az ügyben Káel Csaba rendező keresett meg. Hogy tulajdonképpen ki és miért pont engem ajánlott, ezt nem is igazán tudom, de örültem a felkérésnek. Az első gondolatom az volt, hogy mit kéne nekem itt egyáltalán csinálni, hisz egy készen megírt operával állok szemben. Zsigmond Vilmos operatőr maga is megkérdezte: mi volt itt az írói feladat? Mikor aztán Káel Csabával leültünk, kiderült, hogy ezer dolog vár itt még megoldásra.

Eleve felvetődik a kérdés: filmvászonra való egy opera?

- Pontosan ezt kellett kitalálni. Az operának megvannak a sajátos manírjai és beidegződései a közönség részéről, amelyek mozgóképen természetesen nem tudnak működni, hisz a filmen mindennek sokkal gyorsabban kell történnie. A képeknek ugyanakkor megvan az az előnyük, hogy sok olyan dolgot is meg tudnak mutatni, amit az operaszínpad nem. Az egyik legizgalmasabb dolog az volt, hogy hogyan tudjuk képileg megmutatni az egyes jellemeket, és a különböző pszichés viszonyokat, amelyekről a dalok szólnak, hogy lehet képre lefordítani.

- Hogyan?
 
- Konkrét példaként említsük Biberachot. ő egy mellékszereplő, ő a Gonosz. Én nem szeretem az eleve elrendelt dolgokat, ezért igyekeztem minden figurának megfejteni a lelkivilágát, és képileg megjeleníteni. Biberach esetében azt találtam ki - s ez az operában nincs benne -, hogy amikor ő megjelenik, akkor soha nem a kamerával szemben teszi ezt, hanem mindig valamelyik oszlop mögül lép elő, ráadásul úgy, hogy Ottó, akinek ő a besúgója, mindig csettint neki, mint valami kutyának. A másik képi ötlet szintén nincs meg így az operában. Van Ottónak és Biberachnak egy duettje, amelyben kockadobást játszanak. A kotnyeleskedő Ottó csak Melindáról eseng és énekel, Biberach viszont a kockázásra koncentrál, merthogy ő nyerni akar. Végül nyer is. Ottót ez nem érdekli, odapöccent neki egy pénzérmét, amit Biberach a földről kap fel. Az operával ellentétben látnunk kell nyílt színen, a vásznon ennek a fickónak a többszöri megaláztatását. Másfelől mindig egy nagy karimájú kalap van Biberachon, így sohasem látjuk teljesen az arcát. A végén, mikor Ottót elárulja, szembenéz a kamerával, csak akkor vesszük észre, hogy egy nagy vágás van az arcán, tehát ez a valaha hadakozó lovag fizikailag is egy sérült ember. Fizikailag is sérült tehát, és lelkileg is sokszorosan megaláztatott, s ezt ő végül visszafizeti. Az operában ezek az apróságok nincsenek így benne, a filmen azonban ki kell találni, hogy működni tudjon az egész. 

-  Mennyire lett átírva az eredeti opera?

- Átírva nem igazán lett. Vannak apróbb szövegi igazítások. Erre legjellemzőbb a következő példa. Az operában Melinda kap egy gerjesztőport, Gertrúd pedig egy altatót. Azonban van itt egy probléma, Melinda olyan módon utasítja el Ottó mindenfajta közeledését, hogy fizikailag lehetetlenség szinte, hogy Ottó megitassa vele a gerjesztőporral teli kelyhet. Az operában ez színfalakon kívül történik meg, csak utalnak rá. A film azonban realista műfaj, nem lehet csak becsületszóra elhitetni valamit. Ki kellett hát találni, hogy történhet ez meg. A következő találmány született (s itt pici szövegváltoztatás is van az eredetihez képest): mikor Gertrúd bejelenti az udvarnak, hogy Ottó hazatér Meránba, egy búcsúpoharat ajánl. Ezt a búcsúpoharat Melinda örömmel megissza, hisz végre megszabadul a pasitól. A dolog érdekessége, hogy Erkel szövegkönyvében ez valóban így található meg, a százötven év alatt azonban többen belenyúltak az eredeti műbe, és ezt a részt speciel elrontották. Nekünk nem egy helyen kellett ilyen restaurátori munkát végezni, és lekapargatni a rosszul rárakódott rétegeket az eredeti műről. Az én kedvencem az opera nagy pillanata, a „Hazám, hazám…”. A színpadon ez nagyon egyszerű, az énekes kiáll szemben a nézőtérrel, fölszegi a fejét, és húzd meg-ereszd meg, ami belefér, hadd szóljon, majd taps. Filmen ez így nem megy. Ezért egy újabb dolgot találtunk ki. A filmben belép Bánk egy kápolnába, térdre ereszkedik, átfog egy keresztet, és a „Hazám, hazám…”-at egy zaklatott, kicsit gyónásszerű, mélyen átélt imaként énekli el.

- Ha jól tudom, született annak idején még 1915-ben egy Bánk bán-film. Ezt ti valamennyire alapul vettétek?

- Akármennyire csúnya dolog is, de az az igazság, hogy én ezt nem ismerem. Azonban volt több próbálkozás is a megfilmesítésre, például nem is olyan régen egy Szőnyi G. Sándor rendezte tévéfilm. Ezeket megnéztük, de mi nagyon sok mindent egészen másképp értelmeztünk. Próbáltunk „maibb szemmel” hozzáállni a műhöz. Például ott van a csárdás betét, ami az operaszínpadon mindig úgy zajlik a királyi udvarban, hogy a balettkar már nyugdíj felé közeledő táncosai táncolnak egy csárdást. Fel kell tenni azonban a kérdést: tulajdonképpen ki táncol itt kinek? Egy infernó, egy nagy buli zajlik itt, ahol a magyarok táncolnak a merániaknak. Ez mindig tisztázatlan volt, hisz ez egy betétszám, aminek nincs drámai funkciója. Ehelyett mi ennek az egésznek egy komoly drámai súlyt adtunk azzal, hogy az egész táncot a békétlenek egy nyílt, néma tüntetésévé alakítottuk át. Nem egy szépen megkoreografált udvari táncot mutatnak be, hanem egy nagyon kemény legényest.

- A kész forgatókönyvre ki mondta ki végül az igent?

- Nem igazán tudom pontosan ennek a dolognak a hátterét. Hárman dolgoztunk a könyvön, jómagam, valamint Káel Csaba, a rendező, aki nagyon friss szemlélettel állt a filmhez. ő volt ennek az egésznek az inspirátora. Neki ez a film nagyon régi álma. Kettőnkön kívül természetesen Pál Tamás zenei vezető is beleszólt a munkálatokba, hisz hiába talál ki az ember óriási dolgokat egy operafilmben, ha a zenei taktusok nem hagynak elég időt azok megmutatására. Folyamatosan nézni kellett, hogy mit enged meg a partitúra. Végül, amikor Zsigmond Vilmos megérkezett, utolsóként ő is átnézte a könyvet. Hogy a végső pecsétet ki tette rá, azt nem tudom, és őszintén mondom, hogy nem is érdekel.

- Szoktál lejárni a forgatásra?

- Persze…

- Mit tapasztalsz, milyen a hangulat?

- Rendkívül jó. Nagyon-nagy dolog, hogy Zsigmond Vilmos személyében itt van egy Oscar-díjas operatőr, óriási amerikai gyakorlattal, nemzetközi hírnévvel, aki ugyanakkor egy tündéri, végtelenül szerény ember. Mellesleg, ha jól tudom, bár nem ismerem a filmográfiáját, ő mióta elment, nem is csinált magyar filmet. Rendkívül jó kedvvel, és 71 éves kora ellenére óriási elánnal, megállás nélkül dolgozik reggeltől estig. A képei szinte festmények. A hangulatot az is jellemzi például, hogy Rost Andrea még olyan napokon is felhívja Csabát, és érdeklődik, hogy mi zajlik, amikor neki nincs is jelenete. Nagyon szép dolog ez.

- A filmmel kapcsolatos ellenérzések nem nyomják rá a bélyegüket a forgatásra?

- Én úgy tapasztalom, hogy nem. Mindenki végzi a maga munkáját. Akik a kamera innenső oldalán állnak, azok arra figyelnek, hogy minél szebb legyen a kép. A túlsó oldalon pedig az énekesek ezerrel dolgoznak, csak ez fontos a számukra, és nem az, hogy miket írnak, vagy miket mondanak. Különösen azért, mert ők nem filmszínészek, és kamera előtt állni, többször újravenni egy jelenetet számukra nagy kihívás, így nincs is idejük a produkciót övező problémákkal foglalkozni. Ez az egész persze nem öröm. Jobb lenne, ha mindenki a filmnek szurkolna.

- Sokan az egész film anyagi hátterének az etikusságát vonták kétségbe. Te személy szerint hogy látod a helyzetet?

- Én ezzel nem foglalkozom. Nagy örömmel és a tudása legjavát adva dolgozik mindenki a filmen. Én tavaly augusztus óta vagyok a produkcióban, és amikor azon töröm a fejem, hogy hogyan lehet a „Hazám, hazám”–at filmen minél klasszabbul megcsinálni, akkor nyilván nem az motoszkál a fejemben, hogy mi van az egész projekt mögött. Amikor én nekikezdtem, akkor még egyáltalán nem is volt biztos, hogy lesz pénz a filmre, mégis örömmel láttam munkához.

- Szerinted használni fog a botrány a film utóéletének?

- Van egy olyan orosz mondás színházi berkekben, hogy „Nem baj, csak beszéljenek.” Jobban örülne az ember, ha pozitív dolgokról beszélnének a filmmel kapcsolatban, de biztos, hogy a negatív hírverés is fölkelti az érdeklődést. Hallottam már én magam is olyan hangot mellesleg, hogy „Na, csakazértis megnézem, mert most már kíváncsi vagyok.” Alapvetően azonban nem jó, hogy ilyen módon is bekerül a film a köztudatba, mégis sokkal többen hallanak róla így, mintha nem volna ez a botrány, ami persze nem öröm. De hát ki örülne ennek.

- Hasznos lesz a magyar film számára a Bánk bán?

- Én azt gondolom, hogyha hazajött egy ilyen film kedvéért Zsigmond Vilmos, Marton Éva, és ha van egy Rost Andreánk, aki már régóta megérdemli ezt a lehetőséget, akkor ezt a filmet meg kell csinálni. Ilyen nagyigényű film a Bánk bánból, a Verdi-művekkel vetekedő operánkból, ilyen parádés szereposztás mellett reményeim szerint komoly nemzetközi sikert arathat, s reveláció erejével hathat a magyar film számára. Mikor Illyés Gyula átigazította Katona Bánk bánját, írt elé egy előszót. Ebben úgy fogalmazott, hogy Katona József Bánk bánja a magyar drámairodalom kohinoorja. Az Erkel-operáról még inkább elmondható, hogy a magyar operatörténet kohinoorja. A mi dolgunk tulajdonképpen csak annyi, hogy ezt a gyémántot itt-ott csiszolgassuk, az elődök által benne hagyott dramaturgiai ügyetlenségeket helyretegyük, azért, hogy ez a kohinoor itthon és a nemzetközi porondon is föl tudjon ragyogni.