Itthon még nem forgalmazták a filmjeit, annak ellenére, hogy napjaink egyik legtermékenyebb rendezője a dél-koreai Hong Sang-Soo. Ez persze pont passzolt a Cinema Niche vállalásához, akik olyan filmkülönlegességeket vetítenek, amiket máskülönben nem láthatna szélesvásznon a hazai közönség. Most sem volt másképp, sőt, ami miatt még extrább volt az este, mint az eddigiek, hogy két filmje levetítésével magát a rendezőt is megkísérelték bemutatni. Hiába hangzik ez elsőre nagy vállalásnak, a terem mégis szépen megtelt az elszánt érdeklődőkkel. A két konkrét film kiválasztásával a rendező életművében bekövetkező tematikus váltásra akartak rámutatni, 2011-es The Day He Arrived még egy férfi történetét meséli el, a The Woman Who Ran 2020-ból viszont már a nőkre helyezi a hangsúlyt.
A vetítés előtti rövid felvezetőben Rév Dániel egy speciális rendezői világot villant fel, ahol hasonló történetek követik egymást, és inkább a történetmesélés módjára érdemes odafigyelnünk. Megfogadva a tanácsot, ezzel az attitűddel és teljesen szűz szemmel ültem a nézőtéren, hogy aztán a rendező izgalmasan felépített nyelvezetét lépésről lépére rakhassam össze. Mind a két film valóban ugyanabban a középosztálybeli közegben játszódik. Többnyire értelmiségi, a kultúrszférában mozgó embereket látunk, a fókuszban pedig emberi viszonyaik és hétköznapi helyzetek, életképek állnak.
The Day He Arrives
Az első látásra egy teljesen eszköztelen, egyszerű filmnek tűnő The Day He Arrives-ben szép lassan kibontakozik egy komplex és modern, újító filmes nyelv. Godard-t idéző fekete-fehér képkockákon kísérjük figyelemmel a vidékről a nagyvárosba látogató filmrendező útját. Rögtön a nyitó jelenetben megtudjuk, hogy egy konkrét találkozó miatt jön, de az az ember pont nem ér rá, így helyette mindenki mással, rajongókkal, kollégákkal, barátokkal, régi szerelmével találkozik. Megfigyelő szemként, a kamera sokszor ott van hagyva és egy tág beállításban figyeljük a jelenetet, amiben a színészek játékán, az emberi viselkedés részletein, a szövegeken és a csendeken van a hangsúly. Kicsit mintha a létezést magát próbálná meg rögzíteni.
Nagyon jó nézni a színészeit, mindenki nagyon természetes és hiteles, viselkedésben, hanghordozásban figurái pedig szokatlanul európai hatást keltenek. Hong Sang-soo azonban nem áll meg itt, ebben a látszólag ismerős, naturalista, újhullámos világban Óz, a nagy varázslóként több szinten kezdi el tekergetni a potmétereket.
Az egyik a szöveg szintje, ahol a hétköznapi realista jeleneteket úgy csavarja meg, hogy a olyan abszurd elemeket folyat bele egy a jelenetbe, amik a valóságban általában nem történének meg, viszont biztos, hogy az adott szituációban gondolunk rá. Ilyen szokatlan gesztus például a film elején, amikor filmrajongó fiatalokkal iszogat és egy ponton, amikor mind elég hasonlóan dülöngélnek a hidegben cigijükkel a szájukban, elrikoltja magát, hogy „ne utánozzatok!” és elrohan.
A történetmesélés síkjait eleinte ilyen finom módszerekkel csúsztatja szét, aztán egyre vadabbul remixeli a filmet. Sokszor ismétel mondatokat, és ehhez az eszközhöz nem csak szöveg, de a képek szintjén is nyúl, ismétlődő képsorokat játszik be, sőt még figurát is bedupláz (a régi nagy szerelmét és az új fellángolását is ugyanaz a színésznő, Kim Bo-kyung játsza). A film szerkezetét a körkörösség uralja, egyre erősebb repetícióval dolgozik, így ás szinte észrevétlenül egyre mélyebbre az emberi tudatban.
The Woman Who Ran
Hiába mászkál a főszereplő állandóan ide-oda, mégis egy helyben van. Elméje belső tájain bolyongunk, ezt a film végén a térkép mellett fotozkodó főhős képe teszi még nyilvánvalóbbá. Az a pár helyszín, amiből a város a férfi számára áll, a film előrehaladtával elkezd ismétlődni és kiúttalan mozdulatlanságba burkolja őt, mintha rázáródna Szöul városa ebben az elveszettséggel átitatott életszakaszában.
A helyét keresi: nem tudja mi lesz a következő lépése, csinál-e új filmet, szerelem is teljesen ellentmondásos terep számára, sodorják az érzései ide-oda. A film fantasztikusan ragadja meg azt az érzetet, amikor élet megoldhatatlannak és végtelennek tűnik, olyannak mintha egy örök loop-ban tengődnénk. Miközben a rendező sokszor eltávolít minket a filmtől, mint médiumtól, a remekül megírt és időzített belső monológgal ugyanakkor létrehoz egy egészen könnyed és nagyon humoros, személyes dimenziót.
Olyan tűpontos mondatok hangzanak el, mintha a saját gondolatainkat hallanánk vissza. Ez még inkább univerzálissá teszi az élményt, és miközben erősen érződik az ázsiai filmekre jellemző, letisztult megközelítés, képes arra, hogy elmossa a határokat a kultúrák között. Így jóízűen lehet nevetni rajta, és így a nyomasztás is könnyen elengedhető.
Nem így a 2020-as The Woman Who Ran estében, ahol a címmel ellentétben nincs lehetőség elszaladni a élet megoldhatatlansága elől. A női tematikájú film tele van elnyomással, a mélyben húzódó, a felszínre soha ki nem törő feszültségekkel – összességében egy melankolikusabb, líraibb hangvételű alkotás. A fekete-fehér nagyvárosi miliő után képileg is másik világba kalauzol. A színes filmkockákon a városi nők figurái mellett a természet kap nagy szerepet, ahova újra és újra visszatérünk tekintetünkkel, megnyugszunk rajta.
The Woman Who Ran
Olyan érzésem támadt, mintha filmjei egy nagy összefüggő történetként is értelmezhetőek lennének, és Hong Sang-soo az életművében egy sokdimenziós filmes Rubik kockával játszana. A történetben egy feleséget figyelünk, aki egy utazás miatt öt év házasság után először van külön a férjétől, akivel addig minden percet együtt töltöttek. A férfi nélkül maradt nő ebben a vákuumban szép sorban végig látogatja három barátnőjét.
Ebben a filmjében a játékosságot egyfajta szertartásosság váltja fel. A barátnők mellett mindhárom látogatás során felbukkan egy-egy férfi, akiket a rendező rendre háttal komponál be, teljesen elszemélytelenítve őket, komoly feszültséget gerjesztve ezzel. A férfiak irányából és irányába minden érzelem rejtett és elfojtott. A jelenetekben small talkokat hallgatunk, melyek alatt végig ott húzódik annak a feszültsége, hogy az emberek nem tudják egymásnak a lényegi dolgokat szavakkal kifejezni. A lassú és békés beszélgetések elringatnak ugyan, de fullasztó hatásúak is. Az epizódokat összefűző ködös hegygerinc látképe szépen feloldja ezt az ellentmondásosságot, de - mint minden nyugvópont az életben is - csak pár pillanatig tart. Itt is él az eltávolítás eszközével a rendező: a film a filmben módszerével újabb síkokat nyit meg, ahogy a főszereplőnő biztonsági kamerák képein keresztül lát kimondhatatlan feszültségű intim pillanatokat.
Olykor frusztráló volt nézni ezeket a látszólag higgadt, visszafogott nőket, végig azt vártam, mikor tépi le valamelyik visítva a tapétát. Szerencsére megnyugodtam, amikor a nőket hátra hagyva egy bő percig egy szóban forgó macskán időzik el a kamera, velős és vicces viszonyítási pontot adva nekünk, állandóan önmagunkkal bíbelődő embereknek. Hong Sang-Soo egyszerre kegyetlenül őszinte és mégis emberséges.
A szervezők célt értek, az este végére tényleg azt éreztem, hogy ez egy tartalmas találkozás volt egy egészen kivételes rendező világával. Megértettem, hogy miközben ezeket a filmeket nézzük, egyszerre vagyunk a rendező elméjében, filmjei személyes vallomások is, érzékelhetjük viszonyát a világgal és a filmmel, mint önkifejezési formával, és nézőként elutaztat minket saját magunkba is. A filmjeit jellemző érzékeny látás módjával pedig teret ad annak, hogy újra kicsit figyelni tudjunk, és a felgyorsult világunkba elidőzhessünk emberi élethelyzeteken, hogy mélyebben lássuk egymást, magunkat. Még akkor is ha ő tudja, a nap végén egyedül vagyunk.
