Baska magyarul beszél címen egy könyv is megjelent, amelyet édesapád írt és amely szerkesztésében te is részt vettél.

Apukám menekülésre való visszaemlékezése először ’93-ban, tizenkét részben jelenet meg az Új Magyarországban. Ez egy egész könyvnyi anyag volt, de ő maga nem annak írta. Én viszont fontosnak tartottam, hogy aki szeretné, egyben is megismerhesse a történetet, ezért jelentettem meg a Trend Kiadó kiadásában, az eredeti 1947 címet Baska magyarul beszél-re változtatva. A könyv az alkotói folyamat legutolsó momentuma volt, először a filmet kezdtem el elkészíteni, de az utómunka alatt éreztem, fontos, hogy az alaptörténetet mindenki ismerje és értse, ezért készült el a könyv.

A Baska magyarul beszél a múltban játszódik, visszaemlékezésekre épít, nem az a fajta dokumentumfilm, amely a jelenben követi az alanyát, és az alkotók sem tudják, hogy hova fut ki a történet. Ezért gondolom, hogy viszonylag pontos forgatókönyvet követhettetek.

Nagyvonalakban volt egy elképzelésem arról, hogy hogyan kellene felépítenem a dramaturgiai ívet, de mégsem voltam biztos abban, hogy mi lesz a vége. Volt néhány fontos kérdés, ami a fejemben zsongott az egész film elkészítése alatt, köztük az is, hogy művészettel gyógyítható-e a transzgenerációs trauma. Klasszikus értelemben vett forgatókönyv nem volt, viszont biztos voltam abban, hogy végig szeretném járni azt az utat, amit apuék tettek meg a menekülés alatt. Tudtam, hogy fel fogok ülni a szekérre és átjövök a zöldhatáron. Az ezzel kapcsolatos jelenetek és események forgatókönyvszerűen meg voltak írva, de nagyon sok felismerésem volt a forgatás közben, amik alakították a dramaturgiát.

Azzal indítottad a forgatást, hogy felültél a szekérre?

Pontosan. Úgy szerettem volna nekiállni a munkának, hogy megpróbáltam a legpontosabban átélni azt, amin ők akkor átmentek, ugyanúgy szekéren ülve, januárban. Ma már ott sincs olyan méteres hó, mint akkor, ami nagy differencia, de a vezérfonal így is az a fajta úton levés volt, ami egyébként édesapám egész életét és művészetét is meghatározta. A műveire, a vonalaira, a történeteire mindig ez a fajta mozgásosság és az ilyen módon megélt futurizmus volt a jellemző. Ez egy érdekes nyughatatlanság, az ó és új haza közötti bolyongás, ami aztán később, az utolsó évében egy picit csillapodott, például azzal a gesztussal, amikor ötven évvel a menekülésük után díszpolgárként térhetett vissza a saját városába. Szép keretes történet ez az ő életében. A szekér is visszatérő motívum volt a képein és ezért is éreztem azt, hogy fel kell ülnöm rá, mert sokkal jobban meg tudom érteni, hogy ők akkor, azon az éjszakán mit éltek át.

Dramatizált jelenetekkel bővítetted a filmet, amelyek közül néhány csak a menekülés érzetét adja meg a nézőnek, de két konkrét eseményt is feldolgoztál.

Ez a két jelenet kulcsfontosságú a történet szempontjából. Az egyikben megérkezik a családi házba két katona és leteszik az asztalra a deportálási papírt, amit édesapám szülei nem írnak alá, és aminek következtében egyenként kilógva az épületből, megszökik a család. Tehát nem vetik alá magukat a deportálás folyamatának, hanem ők döntenek arról, hogy mikor, hova, hogyan szöknek. Ez a mozzanat, amely sarkosan befolyásolta a család életét és a döntéseiket, számomra nagyon fontos volt. Úgy éreztem, hogy nem elég édesapám szövegét hallgatni, látnunk is kell azt a rémületet, a kisfiút, az otthont, a családot, a beérkező katonákat, hogy jobban értsük a történetet.

A másik nagyon fontos epizód ezt az egészet már hónapokkal megelőzte: azért verték meg minden nap apukámat az iskolában, mert magyarul beszélt. Magyar emberek éltek ott, magyarul beszéltek, de új határozatok jöttek, és innentől kezdve csak szlovákul lehetett volna megszólalni az iskolában. Az a tanár, aki nap mint nap megverte őt, és akit ráadásul Joseph Kossuthnak hívtak, az egész család életét befolyásolta, mert a menekülés éjszakáján, amikor már mindenki kijutott a házból, a nagyszüleim feltették a kérdést az én akkor tizenegy éves apukámnak, hogy menjenek vagy maradjanak. Ő pedig abban élt, hogy minden nap megaláztatás éri az iskolában, az osztálytársai feljelentik, ha megszólal magyarul, a tanár pedig megveri. Ezzel szó szerint úgy verték bele a magyarságot nap mint nap, ahogy senkibe, és ezért azt választja, hogy induljanak el Magyarország felé. Ez a két jelenet az egész életét meghatározta, ezt festette, nyomot hagyott az életén, a gondolkodásán.

Nagyon érdekes volt látni, hogy 1947-ben a szülők kikérték a gyerekek véleményét is egy ilyen horderejű döntésben, hogy egy gyereknek döntési joga van a családi kérdésekben. Ez több mint hatvan évvel később is csak az igazán nyitott gondolkodású szülőkre jellemző.

Igen, nagyon modern szemléletűek voltak, egészen tudatos elhatározásokkal élték az életüket. Amikor összeházasodtak, tudták, hogy mindegy, hány gyerekük lesz, mindegyiket taníttatni fogják. Hiába született öt gyerekük, ehhez tartották is magukat, mindegyik járt főiskolára vagy egyeteme, pedig menekültként érkeztek Magyarországra. Apu elsőszülöttként hamar kapott feladatokat, ráadásul a szülők nem teljesen értettek egyet abban, hogy mi a jó döntés: a nagyapám jönni akart, nagyanyám maradni, hiszen egy édesanya nehezebben tud mindent otthagyva, a gyerekekkel együtt a semmibe menekülni. Én is azt gondolom, nagyon modern gondolkodás, hogy partnernek tekintették a gyerekeket.

Édesapád meglehetősen nagy írott anyagot hagyott hátra, amire támaszkodhattál.

Ő minden éjszaka írt, és minden éjszaka ezt a történetet írta le újra és újra. Mintha automatikus írással ki akarta volna magából lökni ennek a történetnek a fájdalmát. Egyfajta öngyógyításnak tarom ezt a módot, ahogy azt is, hogy a menekülés a rajzaiban és a festményeiben is vissza-visszatérő motívum volt. Ebből a szempontból modern ember volt ő is, nem temette el magában a traumát, kikiabálta a művészetével. Ennek érdekes része az, hogy mindez az absztrakción keresztül jött létre, mert akkoriban, a ’60-as években nem volt ildomos itthon ilyenekről beszélni, ő viszont szeretett volna megalkotni egy saját világot, mert úgy érezte, hogy őszintének kell lennie, de a realizmus keretében ezt nem tehette. Ezért menekült az absztrakcióba. Ez nem egy másolt, nyugatról vett futurizmus volt, hanem ez az ő saját nyelve és világa. Csak úgy érthetünk meg egy absztrakt művészt, hogy ismerjük a történetét, ezért is fontos kiegészítője apukám képzőművészetének a leírt visszaemlékezés.

 

Kevés személyesebb történetet vihettél volna vászonra, ráadásul szerepelsz is benne. Azonban rendezőként valamilyen fokú objektivitást is kellett magadra húzni, hogy ez a dokumentumfilm működőképes mozgókép legyen. Hogyan tartottad meg az egyensúlyt?

Ez érdekes dolog, mert most pont egy ellenkező elvet követtem, mint amit egyébként gondoltam a dokumentumfilmezésről. Még az SZFE-re jártam, amikor másodév körül megütötte a fülemet egy mondat: nem létezik objektív dokumentumfilm. Én ettől akkor teljesen ki voltam borulva, hiszen hogyan máshogy tudnánk beszélni a valóságról, a tanáraim pedig elmagyarázták, hogy a dokumentumfilm is csak egy szög, ez csak egy kiharapott kép a nagy egészből. Most eljött a pillanat, amikor hozzányúltam egy saját történethez, és a készítés közben felfogtam, hogy tele vagyok érzelemmel, felháborodással és energiával az egész témával kapcsolatban, és egy pillanatig sem szeretnék objektív lenni. Sőt, a filmben vállaltan rajtam szűrődik keresztül a történet. Almási Tamással konzultáltam és ő mondta is többször, hogy még sokkal többet nézett volna engem. De ez egy nehéz dolog, mert filmoperatőrként végeztem, és ilyenkor az ember nem véletlenül áll a kamera másik oldalán.

Feltűnő is volt, hogy míg a többi megszólaló a kamerába beszél, te oldalról vagy látható, gégenben megvilágítva csak a sziluetted látszik. Illetve míg ők kizárólag az édesapádról beszélnek, te magadat is beleviszed ebbe a filmbe: a Baska magyarul beszél azzal kezdődik, hogy azon gondolkozol, a te gyerekeid mit visznek magukkal ebből a történetből, és úgy zárul a film, hogy ők is rajzolnak, festenek. Mintha te is valakinek mesélnél, mintha magad számára is terápia lenne.

A sziluettes megoldás úgy alakult ki, hogy megpróbáltam valamennyire zárójelbe tenni magamat, de közben mégiscsak éreztem azt, hogy muszáj, hogy értsék az energiámat a történettel kapcsolatban, és talán ezzel együtt más olyan emberek energiáit is közvetítem, akik hasonlót élnek meg közvetve a nagyszüleiken keresztül. Hiszen ők is megkapják ezt a traumát vagy érzelemanyagot, csak sokan nem kezelik, nem foglalkoznak vele. Egyszerre szerettem volna elrejteni magam, meg minél hangosabb is lenni, hogy mindenki helyett szóljak, akikkel megtörtént ez a tragédia.

Amikor először ültem le a pszichológussal, már akkor éreztem, hogy három lábon áll a történet. Van egy történeti alap, egy művészettörténeti láb, és egy pszichológiai vonal is az egész mögött. A pszichológus ismertetett meg a transzgenerációs szorongás fogalmával, és akkor elkezdett összeállni, hogy valójában miről is beszélek, mi az, ami bennem van és amit meg akarok mutatni ezzel a filmmel. Kiderült számomra, hogy bár ezt gyógyítani nem lehet, de kezelni igen, ahogy édesapám írással és festéssel, úgy én ezzel a filmmel.

Van benne egyfajta terápia is, mert miközben a film forgott, én is keresztülmentem egy folyamaton, amely során nem mondom, hogy megnyugodott bennem a történet, de sokkal inkább a helyére került, és minden alkalommal, amikor valaki beszél róla, kérdez róla, elmeséli a saját történetét, akkor azt érzem, hogy volt értelme elkészíteni a Baska magyarul beszélt, mert másokat is gondolkodásra, érzelmekre, vagy feldolgozásra késztet.

 

A transzgenerációs szorongással kapcsolatos kutatások néha egészen megdöbbentő dolgokat tárnak fel. Például, hogy hogyan ,,öröklődik” tovább több generáción átívelve, ha vertek valakit gyerekkorában. Szintén ezen a területen kutató pszichológusok jöttek rá arra, hogy például a II. világháború áldozatainak nem csak a gyerekei, de az unokái is viszik tovább a traumát, és bár akár nem is ismerték a nagyszüleiket, még álmodnak ezekkel az eseményekkel, például az üldöztetéssel. Neked voltak ilyen álmaid?

Álmodni ugyan soha nem álmodtam vele, de érdekes dolog, hogy ez az esemény apu Így jöttem-története, és közben az én Így jöttem-történetem is lett. Ő egészen kicsi koromtól kezdve átörökítette nekünk ennek a történetnek az igazságtalanságát, a negatív érzések egy az egyben átjöttek tőle, ha nem is álmokban, de abban, hogy nekem édesapám egész gyerekkoráról van egy emlékrendszerem, a helyszínekről, a történésekről, a családtagokról, a lovairól, mindenről. Kicsit olyan, mintha az én gyerekkorom egy része is Rozsnyón zajlott volna, pedig csak az ő elbeszéléseiből ismerem, mégis megvan ez az energia, amit ő hozott magával. Csáky Attila, a film producere pont erre az energiára figyelt fel, azt mondta, hogy azt kell filmre vinni, ahogy én ezzel a mai napig úgy küzdök, mintha két hete történt volna, pedig ott sem voltam, de ennyire él bennem az igazságtalanság fájdalma.

A te gyerekeid szerinted milyen mélységben viszik ezt a történetet tovább?

Ez egy érdekes kérdés, ahogy az is, hogy mikor és hogyan fogják újranézni ezt a filmet. Ők még picik, és szerves részei a mindennapjaimnak, így ők is ott voltak a forgatáson, a filmbemutatón, a könyvbemutatón, a vetítéseken, jönnek velem külföldre, ahol ugyanúgy látják a beszélgetéseket, szóval ők is részesei a film körüli életnek. Természetesen nem akarom, hogy ők továbbvigyék ezt a fájdalmat, de nagyon fontos számomra, hogy értsék a nagyszüleiket és így engem is. Nem mindegy, hogy tudjuk-e, honnan jöttünk, mert akkor azt sem fogjuk tudni, hogy merre tartunk.

Volt egy nagyon érdekes, és szerintem fontos mondatod a filmben. Mivel neked ez volt a valóságod, ebben nőttél fel, sokáig azt gondoltad, hogy ez az egyetlen valóság, de egyértelműen múlt időben beszéltél erről. A XX. század sok sebet ejtett itthon az embereken, szinte mindenkinek vannak fájdalmai, de ezek a különböző traumák különböző korokból, történelmi szituációkból fakadnak, mind a saját valóságuk, amely egészen máig elkíséri az embereket Magyarországon, és hatással van a mai viszonyokra is.

Igen, rá kellett jönnöm, hogy ahogy a dokumentumfilmben, ezekben a megélésekben sem lehet egyetlen objektív valóság. Mindenkinek a fájdalma fontos, nem lehet osztályozni. Nem tudhatjuk, hogy mennyire fáj, csak az, hogy ez egy sérelem. Ez egy nagyon érdekes dolog, mindenki más filmet néz, mindenki más életet él, más szögből látja a dolgokat, és nagyon fontos, hogy az összes ilyen fájdalmat elfogadjuk, elismerjük. Nekem ez az igazság, így mesélték el nekem.

 

Te művész közegben nőttél föl, egész életedben művészek vettek körbe, apukád, anyukád, nagypapád, és a testvéred. Két művészeti egyetemet is elvégeztél, az SZFE-n operatőrként diplomáztál, a Képzőn pedig grafika szakon. Miért indultál el két irányba?

A nagyapámmal indult a művészvonal, ő Rényi Tamás filmrendező volt, de sajnos én nem ismerhettem, nagyon fiatalon ment el, a születésem előtt négy évvel. Ő egyszerre állandó hiány és állandó példakép. A szüleim, Baska József és Rényi Katalin festőművészek, képzőművészek, de írtak és grafikával is foglalkoztak. Egy idő után már úgy fogalmaztak, hogy mindegy mit csinál az ember, ezek csak ceruzák. Azaz, ha valamit mondani akarsz, akkor a forma csak keret hozzá, a tartalom a lényeg. Aztán ott volt a bátyám, ő is képzős irányba ment, én pedig úgy láttam, hogy pont elég művész van a családban, én biológus leszek. Ők ezt az elhatározást nagyon komolyan vették, támogattak könyvekkel, lehetőségekkel, rengeteg állat volt itthon, állatkerti belépőt is szedhettünk volna.

Csakhogy édesanyám a grafikai munkáihoz kapott egy Macintosh számítógépet, én pedig leültem elé, és tizenegy évesen nagyon gyorsan megtanultam használni. Onnantól kezdve én kiviteleztem édesanyám munkáit: ő grafikusként megalkotta a koncepciót, én meg operátorként mellette dolgoztam, majd 13-14 éves koromban már saját melókat kaptam, akkor már saját jogon végig tudtam csinálni egy-egy kampányt, plakátsorozatot. Tehát nagyon furcsán csúszott bele az életembe a grafika, és ezen belül is rögtön a tervezőgrafika. Mire eszméltem, hogy én éppen melyik egyetemre készülök, addigra rengeteg megvalósult munkám volt. Miközben a Városmajori Gimnáziumba jártam nappal, éjjelente levilágító és grafikai stúdióba, nyomdákba jártam, és az utcán is jelen voltak a plakátjaim.

Innen egyenes út lehetett a Képzőművészeti Egyetem. De hogy jött az operatőrség utáni vágy?

A Képzőn másodév végén azt éreztem, hogy nagyon szeretem ezt csinálni, komolyan is veszem, munkáim vannak, viszont én mégiscsak akkor vagyok igazán boldog, ha kamera van a kezemben. Mert közben lett egy videókamerám, megtanultam egy vágóprogramot, és éjjel-nappal forgattam. Elmentem felvételizni a Filmművészetire filmoperatőr szakra, ahova rögtön felvettek, ami akkoriban lányként nem volt gyakori. Ezt persze ugyanúgy komolyan vettem, és az utolsó két évemet a Képzőn egyszerre végeztem az első két évemmel az SZFE-n.

Két öt éves egyetemet csináltam meg nyolc év alatt párhuzamosan, őszintén szólva ezt senkinek nem ajánlom. Rettenetesen megterhelő volt, hogy mind a kettő maximalista egyetemnek megfeleljek, de megcsináltam, mert mindig azt éreztem, hogy egyiket se tudom elhagyni, nekem mind a kettőt csinálnom kell. Van, hogy az agyamnak és a lelkemnek nyugalom kell, akkor kicsit leülök a gép elé grafikával foglalkozni, és amikor ki akarok menni a világba az emberek közé, akkor pedig kamerát fogok. Jó dinamikája van ennek az életnek, mai napig mind a kettőt csinálom.

Mennyire inspiráltátok ti négyen egymást a családban? Mennyire ösztönöztek az elismert szülők, vagy pont, hogy az árnyékukban kicsit óvatosabb lettél?

Apu és anyu teljesen más világot épített, pedig apu anyu rajztanárja volt a főiskolán. De mindig nagyon fontos volt számára, hogy az oktatás során nem egy kis Baskát akart létrehozni, hanem hagyta, csinálja a saját világát. Családon belül is fontos volt, hogy bár mindig korrigálták egymást, beszéltek egy-egy kép, szín kapcsán, de amikor beleszóltak egymás munkájába, akkor születtek a legrosszabb képeik. Édesanyám szabad, expresszív, sokszor figurális, de antropomorf világot hozott létre, apu konstruktivista volt, ,,vonalzós”, kicsit szigorú. A művészet szeretete mellett, talán azt lehetett tőlük leginkább eltanulni, hogy a saját világ építése mennyire fontos.

Ők nagyon különböző műalkotásokat csináltak, és mégis voltak alapok, amik nagyon fontos voltak, de az, hogy hogyan is alkottak, hogyan hozták létre a saját vizuális rendszerüket, talán ez az, ami összekötött minket művészként. Érdekes négyes voltunk, művészi szempontból nagyon különböző lelkülettel rendelkeztünk mind a négyen, és ettől lettünk olaszos család. Én ebbe nőttem bele, és nem mondom, hogy a fiaimnak teljesen ezt adom tovább, de az biztos, hogy érteniük és szeretniük kell azt, ami körülveszi őket, ezért fél éves koruk óta viszem őket a velencei Biennáléra, látják a kiállításokat, hogy hogyan születtek meg édesanyám képei, akit sajnos múlt augusztusban szintén elvesztettünk. Az alapelveket szeretném átadni a fiaimnak, bármi is lesz a foglalkozásuk, fontos a lelkesedés, és az, hogy valamilyen legyél.

A grafika és az operatőri munka mellé most társult a rendezés is. Ez egyszeri alkalom volt, amelyben ezt a nagyon személyes témát dolgoztad fel, vagy vannak más megfilmesítésre váró terveid is?

Az operatőrséget és a rendezést két egymáshoz nagyon közel álló munkának érzem, hiszen az operatőr teremti meg a film egyik nagyon fontos elemét, képet, a helyszínen sokszor nyersen komponál, rendezi meg a saját szemszögét. Nagyon szeretem Ron Fricket, aki a Barakát és a Samsarat is készítette, és amelyekben egyszerre volt operatőr és rendező. Az ő példája számomra jól mutatja, hogy lehet saját világot alkotni úgy, hogy az ember a kamerát is fogja, és közben rendezőként nagyon szeretne valamit állítani. Azt gondolom, hogy még van bennem mondanivaló, sok mindent mesélnék rendezőként is.

Édesapád már sajnos nem él. Ő tudott arról, hogy filmet szeretnél készíteni a történetéről? Szerinted mit szólna hozzá?

Tudott róla, mert elkértem írásait, amiből rengeteg maradt, sok-sok napló van teleírva ugyanazokkal a történetekkel. A művészek általában nagyon szépen írnak, apunak is volt egy nagyon izgalmas írása, amit egyetlen egy ember tudott elolvasni, édesanyám. Sajnos ő sincs már közöttünk, viszont az élete utolsó időszakában több naplóját is felolvasta nekem, én pedig felvettem hangban. Ez egy nagyon-nagyon szép dolog, hiszen anyu mindig ott volt, megfejtette az apu kezével írt kódokat, lektorálta a szövegeket, és most, hogy már egyikünk sincs velünk, mama hangján szólalnak meg nekem apu gondolatai. Én pedig filmen mesélem el ezeket a történeteket, ami remélem, tetszene neki.